1961.
Vera mozdulatlanul feküdt, figyelve saját szívének szaggatott, egyenetlen dobbanásait. Mintha az a néhány utolsó másodpercet számolná vissza, minden ütéssel egyre lassabban. Már nem harcolt. Az erő elhagyta, helyét átvette valami hideg, hangtalan beletörődés. Lehunyott szemhéja mögött emlékek vonultak el — élénkek és fájdalmasak, akár egy régi, megkopott film kockái. Ott volt ő, fiatal, pirospozsgás, átveszi az érettségit. Aztán az első napok a kenyérgyárban, ahol a levegő a sütőkből áradó hőtől zúgott, és élesztő illata szállt mindenütt. Majd a találkozás Viktorral, a repülőiskola kadétjával — kimért mosolyával, magabiztos lépteivel. Kislánya, Lenocska születése — az a törékeny csomónyi boldogság. És utána… a mindent elnyelő sötétség. A lélekbe maró fájdalom, a keserű, ürömízű sérelem, a fagyos kétségbeesés, amely megfagyasztotta a szívét és kiégette belőle a jövő minden reményét.
És a káosz közepén — az ő arca. A kicsié. Azé a védtelen csöppnyi lényé, akit ő, az anya, elcserélt az életben maradás esélyére. A nagyobbik lánya életére. A saját életére. Ez a gondolat belülről égette, jobban bármilyen betegség poklától.
1941–42. Leningrád — jégbe és rettegésbe fagyva.
Vera a hideg falnak vetette hátát, és hangtalan zokogás rázta testét. A hároméves Lenocska kendőkbe és egy régi kabátba burkolva simult hozzá, mintha anyja melegében keresne menedéket. A másik kezével Vera ösztönösen a hasát ölelte, érezve tenyerén a gyenge, mégis kitartó mocorgást.
A félelem vastag, tapintható volt; ott lebegett a megfagyott levegőben, összekeveredve az égett korom és a pusztulás fojtó szagával. A mellében tompán, sajgó sebként élt a friss veszteség: a szülei, akik örökre ott maradtak otthonuk romjai alatt, abban a házban, amely az első bombázások egyikét kapta. Még eltemetni sem tudta őket — testüket nem találta meg a kőhalom és a torz vasak között.
Már a távoli motorzajt is megismerte, még mielőtt felüvöltöttek volna a szirénák. Azonnal felkapva Lenát rohant a folyosó mélyére, távol az ablakszemek üres tátongásától. A pincék már megteltek — nyirkos tömegsírokká váltak azoknak, akiknek nem maradt erejük tovább küzdeni.
A lakás napról napra kiürült. Tihon, a szomszéd, elment a frontra. Marfa a gyerekeivel valahogy kijutott evakuálásra. Őt, Verát, elutasították. Pék volt — azok közé tartozott, akik nap mint nap a halállal küzdöttek, hogy kisüssék azt a sovány, agyagos kenyéradagot, ami legalább haloványan fenntartotta az életet a körbezárt városban.
Vera még szorosabban ölelte magához a lányát, és erre újabb mozdulat érkezett belülről. Már nem gondolt arra, fiú lesz-e vagy lány. Csak egyetlen kérdés keringett benne:
Hogyan jöhet világra egy embergyerek ebben a pokolban?
Kint tombolt a december — kegyetlen, irgalmatlan. A lakásban jeges huzat vágott végig, kifújva az utolsó morzsányi meleget is. A bútorok nagy része már a szoba sarkában pöfögő „burzsujkában” végezte, amely kormosan, fuldokló lánggal próbált életben tartani mindent, ami még élt.
Végre a robaj elhalt, elnémultak a szirénák is. És ebben a feszült, csalóka csöndben Vera meghallotta azt a hangot, amelyet talán legjobban gyűlölt.
Klavgyija.
Az a nő, aki közéjük állt, aki szétszakította a családját. Miatta nem kísérte el Verа Viktort a frontra, miatta nem tudott többé a férje szemébe nézni, amikor megtudta az árulást.
Klavgyija nem is próbálta titkolni a viszonyt. Még májusban állított be hozzá, amikor Viktor nem volt otthon, és hideg szemtelenséggel közölte, hogy ő Viktort igazi szerelme, és hogy a férfi vele marad a közös gyermekük miatt. Azt is követelte, hogy Vera „engedje el” Viktort.
Vera azon a napon készült elmondani a férjének, hogy második gyermeküket várja. Ehelyett némán összepakolt, elment a szüleihez, és megkérte apját, hogy Viktort többé ne engedje be a házba. Elindította a válást — aztán kitört a háború.
Viktort, az aviátort, az elsők között hívták be. Vera nem ment ki az állomásra. És jól tette, mert ott — ahogy később mesélték — Klavgyija állt, büszkén, magabiztosan, mintha Viktor máris az ő tulajdona volna.
Akkor értette meg Vera: ez a fejezet lezárult. De hogyan fog egyedül, két gyerekkel életben maradni?
És mégis életben maradt. Visszaköltözött a lakásába, és utolsó erejével kapaszkodott valamiféle reménybe, hogy vége lesz. De a napok egyre borzalmasabbak lettek. Mikor az evakuálást megtagadták, két napig egyfolytában sírt — addig, míg már nem volt több könnye.
Most pedig, érezve a szülés közeledtét, rémülten ismerte fel:
az újszülöttnek alig van esélye.
Csak ha saját, rendkívül erős őrangyala lesz.
Hirtelen kopogtak. Vera remegő kézzel nyitott ajtót — és rögtön be is akarta csapni.
Klavgyija állt a küszöbön. A blokád, a nyomor ellenére meglepően ápoltnak tűnt, kabátja, sapkája arról árulkodott, hogy a nélkülözés valahogy elkerülte.
– Várj, ne csukd be! – szólt rá élesen, tenyerét az ajtóra támasztva. – Láttam, hogy postás jött a házhoz. Volt valami Viktor felől?
– Te meg mit vársz? Levelet? – kérdezte Vera keserű mosollyal, mégis félrelépve, hogy beengedje.
Klavgyija egy pillanatra zavarba jött.
– Hátha… valami értesítés… a bejelentett címre…
– Mifélét? Hogy meghalt? – Vera szíve a gyomrába zuhant.
– Remélem, hogy nem. Levelek most nem járnak, a város blokád alatt áll. De az értesítéseket… azokat néha kézbesítik. A posta valahogy még működik.
– Semmilyen értesítés nem volt, a postás nem hozzám jött… – kezdte Vera, de hirtelen éles, görcsös fájdalom hasított az alhasába, úgy, hogy önkéntelenül előrehajolt, és az ajtófélfába kapaszkodott.
– Mi van veled? Rosszul vagy? – Klavgyija beljebb lépett, és arcáról egy pillanatra eltűnt a dölyfös kifejezés.
– Orvos… Orvos kell… – suttogta Vera.
– Most rögtön, hozok! – Klavgyija megfordult, és szinte kiröppent a lépcsőházból. Tudta, hogy a szomszéd házban lakik egy idős orvos, Szemjon Jakovlevics.
Három órával később, a jéghideg lakásban, egy kormos olajlámpa fényénél, Klavgyija és az öreg doktor segítségével Vera kislánynak adott életet.
Amikor minden véget ért, kimerülten, kiürülten ült, és halkan sírt, nézve a parányi arcocskát.
Hogyan fogja ezt a törékeny kisbabát magával vinni a kombinátba, a jeges szélbe?
Kit érdekel az ő szülése, amikor a város a sovány napi adagját várja, amikor minden gramm liszt élet-halál kérdés?
Az éj közeledett, Lenocska és az újszülött — akit Vera gondolatban Tányának nevezett — aludtak, amikor újabb kopogás hangzott. Vera ajtót nyitott, és újra Klavgyiját látta.
– Mit akarsz? – a hangjában nem volt már ereje a haragnak, csak fáradt közöny.
– Beszélni jöttem, – lépett be Klavgyija, és becsukta maga mögött az ajtót. – Rólad és a gyerekeidről.
– Mit lehet rólunk beszélni? És mi közöd egyáltalán hozzánk?
– Második evakuációs hullámot hirdetnek. El tudom intézni, hogy már holnap elindulj a „Élet útján”.
– Honnan ez a hirtelen könyörület? – nézett rá gyanakodva Vera.
– Holnap apámmal elutazunk. És nem akarok egyedül menni. Gyerekkel szeretnék menni.
– Miféle gyerekkel? És mi közöm ehhez nekem?
– Alkut ajánlok… Érts meg jól, – Klavgyija elfordította a tekintetét. – Ifjúkoromban hibát követtem el, és most nem lehet gyermekem.
És ez a kislány… ő Viktor lánya…
– Egyelőre nem a tiéd, – préselte ki magából Vera.
– Egyelőre. Ha visszatér, együtt leszünk. Viktor nem tud a… problémámról. És azt akarom, hogy ha győztesen hazajön, a mi lányunkkal fogadjam. Hadd higgye, hogy a közös gyermekünk.
– Eszednél vagy? – dermedten meredt rá Vera.
– Megoldást ajánlok. Holnap elindulsz Lenával, és a csecsemőt itt hagyod nekem.
– Megőrültél! Kezelésre szorulsz!
– Teljesen egészséges vagyok. De neked van esélyed arra, hogy legalább a nagyobbik lányodat megmentsd.
Gondold végig, mi vár itt rád holnap! Ez a kicsi nem fogja túlélni. Itt levegőt sem lehet venni, nemhogy újszülöttet felnevelni.
Miféle anya vagy, ha visszautasítod az egyetlen lehetőséget, hogy megmentsd a gyerekeidet?
– Takarodj! – kiáltotta Vera, de kiáltásában több volt a kétségbeesés, mint az erő. – A férjemet már elvetted, most a lányomat is akarod?
– Reggel jövök. Csomagold össze a legszükségesebbeket…
Ahogy Klavgyija távozott, Vera zokogni kezdett.
Ennek a nőnek az arcátlansága határtalan volt!
Az ágyhoz ment, ahol Lenocska aludt. A kislány megmozdult, és Vera, jobban megnézve, észrevette az arcán a beteges pír. Amikor a homlokához ért, összerezzent — száraz volt és égetően forró. Láz!
Vera kétségbeesetten kezdett gyógyszert keresni, végül talált valami keveréket, és nagy nehezen beleitatta a lányába.
Amikor Lenocska ismét elaludt, Vera mellé ült és sírt, és közben Klavgyija szavai visszhangoztak benne, mint egy vészhang:
„Miféle anya vagy?.. Miféle anya?..”
Kora reggel egy autó állt meg a ház előtt. Vera kinézett az ablakon, és összerándult a félelemtől — a hajnali félhomályban látta, hogy egy sötét, kormányzati „fekete varjú” érkezett.
Klavgyija szállt ki belőle, és a bejárat felé indult.
A lakás ajtaja már nyitva volt.
– Itt a kiutazási engedély, – nyújtotta át Klavgyija az összehajtott papírt. – Egy óra múlva legyél a kikötőben. Vagy meggondoltad magad?
– Gyűlöllek, hallod?! – Vera arcán patakokban folytak a könnyek. – A lelkem minden rostjával gyűlöllek. De ha ez az egyetlen módja, hogy életben tartsam a lányaimat… akkor beleegyezem.
– Add ide a gyereket. És felejtsd el a nevét. Én adok neki újat. Úgy sincs semmilyen anyakönyvi papír, mindent elintézek.
– Még egyszer szeretném megetetni. Utoljára.
– Jól van, – bólintott közömbösen Klavgyija.
Vera megetette a kislányt, és egészen halkan, hogy Klavgyija ne hallja, a fülébe súgta:
– Megtalállak, hallod? Meg foglak találni. A pici anyajegyről a lábadon bárhol felismerlek. Egyszer… egyszer biztosan újra együtt leszünk.
Fél órával később Vera és Lena már a kikötőben voltak.
Vera és a lánya csodával határos módon túlélték az utat az „Élet útján”. A jég recsegett, a víz áttört a ladik peremén, de végül eljutottak Vologdába, ahol Lenát azonnal kórházba vitték — ismét felszökött a láza.
Vera ugyanabban a kórházban kapott munkát betegszállítóként, és egy kis szobát a nővérszállón, amelyet egy Anna nevű asszonnyal osztott meg, aki takarítóként dolgozott.
Ketten együtt nevelték Lenát, és próbáltak valamiféle otthonosságot teremteni a rideg háborús években.
A Győzelem után, 1945-ben Vera utánajárt, és megtudta: férje, Viktor, élve hazatért a frontról, és Cserpovecben él… a feleségével.
A szíve összerándult a remény és a keserűség furcsa elegyétől. Cserpovec nem volt olyan messze. Vera kivett néhány szabadnapot, és útra kelt a kapott címre.
Klavgyija, aki ajtót nyitott, szemmel láthatóan nem örült a látogatásnak.
– Miért jöttél?
– A lányomért, – lehelte Vera. – Add vissza…
– Miről beszélsz egyáltalán? – Klavgyija résnyire húzta maga mögött az ajtót, majd kilépett a lépcsőházba. – Azt akarod, hogy odaadjam neked a lányomat? Megőrültél?
Vera úgy érezte, a föld kicsúszik a lába alól. Ez a jelenet fájdalmasan ismerős volt.
– A saját gyermekemet akarom vissza. Nem tudod úgy szeretni, mint egy igazit, ő az én vérem, az én lányom!
– Nagyot tévedsz, – felelte jéghidegen Klavgyija. – Ő az én lányom. A papírokban én vagyok az anya, Viktor az apa. És ha erősködsz, egyenesen a táborokba küldelek. Akkor pedig a nagyobbikat is elveszíted. Hidd el, apám majd talál okot, hogy elintézze.
Vera összerogyott a lépcsőre, és zokogni kezdett.
Klavgyija pedig egy csepp irgalmat sem mutatva odavetette:
– Ha nem tűnsz el azonnal, hívom a milíciát. Azt mondom, egy idegen nő tör be a lakásomba.
– Hol van Viktor? Vele akarok beszélni.
– Viktor szolgálaton van, kiküldetésben. És tessék… – Klavgyija bement, majd egy pénzköteggel tért vissza. – Ez Lenának való. A lányodnak.
Vera kitépte a pénzt a kezéből, és Klavgyija arcába hajította. A bankjegyek, mint őszi falevelek, szétrepültek a koszos lépcsőházban.
– Átkozzon meg az Isten! – sziszegte.
Tudta, hogy a fenyegetések nem üres szavak. Összetört szívvel, megtaposott reménnyel visszatért Vologdába.
Valentina már körülbelül egy éve beteg volt, de a lányának sokáig nem mutatta jelét. Az orvosok csak a fejüket csóválták — a kezelések hatástalanok voltak, a betegség belülről emésztette fel.
Hallgatott, mert Lena épp most kapta meg a diplomáját, és készült az esküvőre a nagyszerű Sergejjel. Nem akarta beárnyékolni az örömüket — az egész élete mostanra kizárólag a lánya boldogságáról szólt. Lena volt az egyetlen támasza, létezése értelme.
Akkor, 1945-ben, Cserpovecből hazatérve Vera kénytelen volt elfogadni veszteségét. Minden addig el nem apadt szeretetét a nagyobbik lányára árasztotta.
Viktor soha nem kereste Lenát — mintha teljesen kitörölte volna első családját az emlékeiből. Klavgyijának sikerült mindent tökéletesen elrendeznie.
1946-ban Vera férjhez ment Grigorijhoz, a kórház egyik gyermekorvosához. Remélte, hogy az új család, egy közös gyermek talán begyógyítja a régi sebeket, elnémítja a lelkiismeretét. De nem lett gyermekük.
Volt munka, fedél a fejük felett, nem éltek nélkülözésben, de otthonukban sosem csengett gyereknevetés.
Lena felnőtt, és Vera szomorúan látta, hogy hamarosan kirepül a fészekből.
1952-ben pedig Grigorijt késő este megölték az utcán, amikor hazafelé tartott a műszakból.
Attól a naptól Vera tudta — neki nem adatott meg, hogy még egyszer boldog feleség és édesanya legyen. Nem akart több kapcsolatot — Grigorij az a csendes, tiszta szerelem volt, amelyet egész hátralévő életén át őrzött.
Minden gondolata, ereje Lenáé volt. Erős kézzel vezette őt az életben: iskola, egyetem, első munka, aztán a házasság.
Félt az egyedülléttől, ezért rábeszélte a fiatal házaspárt, hogy költözzenek hozzá. Akkor vallotta be nekik a betegségét. Sergej és Lena mellette álltak, sok könnyet együtt sírtak.
Most már nem tudott felkelni az ágyból, és napról napra fogyott az ereje.
És ekkor Vera úgy döntött: nincs joga magával vinni a titkot a sírba.
Mert ez Lenára is tartozik — van egy nővére.
Egy másik, vér szerinti lélek, akit még megtalálhat.
Lena visszafojtott lélegzettel hallgatta édesanyját. A könnyek maguktól gördültek végig az arcán, a szíve pedig összeszorult, ahogy elképzelte, min ment keresztül az anyja akkor, régen. Átölelve Vera lesoványodott testét, halkan suttogta:
– Jól tetted, anyu. Biztos vagyok benne, hogy hárman nem éltük volna túl.
– Ígérd meg, hogy megkeresed őt. Elmondod neki az igazat. Akkor végre megnyugodhat a lelkem.
– Megtalálom, mama. Ígérem. Minden tőlem telhetőt megteszek.
– Van egy ismertetőjegye… egy kis anyajegy a bal lábán. Azt nem tudom, milyen nevet kapott, – Vera hangja alig volt erősebb a falevél susogásánál. – De az apátok vezetékneve Sazonov. Viktor Andrejevics Sazonov, 1912. január 23-án született. A feleségét Klagyijának hívják, ő Dmitrij Viktorovics Orlov lánya. Most már nyugdíjas, és manapság már nem olyan idők járnak, hogy bárkit is megfélemlítsen…
– Megtalálom őt, anyu, ígérem.
– Add át neki a fülbevalóimat… azt a párat, amit Grigorij adott nekem az esküvőnkre. Legyen az övé.
– Rendben, anyukám, – Lena gyengéden megszorította anyja sovány, hideg kezét.
Hajnalra Vera eltávozott. Miután eltemették, Lena elmondta férjének az utolsó beszélgetésüket.
– Próbáljuk meg az információs hivatalon keresztül. Megoldjuk, hiszen együtt vagyunk, – ölelte át Sergej, gondolva arra, milyen elviselhetetlen teherként nehezedett ez a titok évekig az anyósára.
Moszkva ragyogó, szinte nyári napsütéssel fogadta őket.
– Itt minden más, – jegyezte meg Sergej. – Az emberek a jövőnek élnek, örülnek. Nézd, milyen pezsgés van az utcákon.
– Serjózsa, ott az információs iroda, menjünk, – húzta férjét Lena. – Azt mondták Cserpovecben, hogy ide költöztek. Kár, hogy apával sosem találkozhattam… lenne mit mondanom neki.
Pár nappal korábban megtudták, hogy Dmitrij Viktorovics Orlov, Klavgyija apja, három éve szívinfarktusban meghalt. Egy évvel korábban pedig, egy új repülőgép tesztelése közben, életét vesztette Viktor Sazonov. A felesége és a lánya Moszkvába költözött.
– A húgomnak most tizenkilenc évesnek kell lennie, anya mondta, hogy december 28-án született, de biztos valami más dátum van a papírokban.
– De tudjuk a nevét – Olga Sazonova. Most már csak az address kell.
Két órával később már kezükben is volt a cím, és Sergejjel együtt útnak indultak a találkozóra, amelyre Vera egész életében várt. Féltek. Hogyan reagál majd a lány egy ilyen hírre?
De ez volt Vera utolsó akarata, és Lena megesküdött, hogy teljesíti.
– Kit keresnek? – egy fiatal lány nyitott ajtót, selyem köntösben. Lena lesütötte a szemét — és megdermedt: a bal lábán, kicsivel a térd alatt, ott volt a kis, határozott anyajegy.
– Ön Olga Sazonova? – Lena szíve olyan hevesen vert, mintha az egész lépcsőház hallaná.
– Igen, Olga Viktorovna Sazonova. És önök?
– Lena vagyok. És édesanyánk megbízásából jöttem. Illetve… az ő utolsó kívánságát teljesítem.
– Miféle édesanyáról beszél? – Olga elkomorodott.
– A miénkről. Olga… te a húgom vagy.
– Hölgyem, maga biztos téved. Az én anyám Klavgyija Dmitrijevna. Mégis mire alapozza ezt? – Olga hangjában ingerültség csengett.
– Engedjen be, és mindent elmagyarázok. Nem kéne kivonni a szomszédok figyelmét.
– Mi van, ha… önök csalók? – gyanakodott Olga.
– Meg tudjuk mutatni az okmányainkat, – szólt közbe Sergej.
Olga alaposan átnézte az útleveleiket, majd megkérte Sergejt, maradjon lent, Lenát pedig bevezette a lakásba. Le se ültette, teát sem kínált — rögtön kérdezett:
– Nos? Miféle mesék ezek az anyámról?
Lena mély levegőt vett, majd elmondott mindent, amit anyja halála előtt hallott. Olga némán hallgatta, majd gúnyosan felnevetett.
– Hazugság az egész! Tessék, nézze! – elővett egy régi kartonmappát. – Itt vannak a papírjaim, a szülészetről szóló igazolás. Cserpovecben születtem, minden adat stimmel. És különben is, az anyám… ő nagyon szeret. Lehetetlen így szeretni egy idegen gyereket!
– Előfordul, hogy a nem vér szerinti gyerek válik a legközelebbivé. Olga, édesanyánk ezeket a fülbevalókat hagyta rád…
Lena elővette a táskájából az apró arany fülbevalókat, és átnyújtotta.
– Vigye innen! – Olga hátrahőkölt, mintha meg akarnák ütni. – Valami ízléstelen vacak! Maga pedig egy szélhámos! Kiderítették, hogy anyám jó örökséget kapott, hogy moszkvai lakásunk van, és most előadják ezt a „elveszett testvér” történetet. Tűnjenek el, mielőtt hívom a milíciát!
– De a dokumentumokat látta… Az én apám Viktor Andrejevics Sazonov. A mi… közös apánk.
– Tűnjenek el!!! – sikította Olga.
Lena egy szó nélkül távozott. A fülbevalókat letette az előszobai fésülködő asztalkára.
Ő teljesítette a kötelességét.
A többi — Olgán múlt.
Hazatértek Sergejjel, és az élet lassan visszatért a megszokott medrébe. De három hónap múlva ismét kopogtatás hallatszott az ajtajukban.
– Olga? – lepődött meg Lena, amikor kinyitotta.
– Igen, én vagyok… Szabad?
– Persze, gyere be.
A konyhába vezette, ahol az asztalon kihűlőben volt egy frissen sült almáspite illata.
– Kóstold meg, – Lena porceláncsészékbe öntötte a teát.
Olga némán evett pár falatot, majd felnézett rá könnytől csillogó szemmel, és halkan megszólalt:
– Bocsáss meg… amiért akkor úgy viselkedtem.
– Nincs miért bocsánatot kérned. A helyedben talán én is ugyanígy reagáltam volna. Nehéz elfogadni, hogy az életed… nem egészen a sajátod. Nekem pedig rajtad és Sergejen kívül már nincs senkim.
Olga félresimított egy tincset a homlokából, és Lena ekkor látta meg: a fülében ott csillogtak azok a bizonyos fülbevalók, az anyjuk ajándéka.
Ez azt jelentette, hogy elhitte.
Máskülönben miért jött volna?
– Elmondtam anyának, hogy nálunk jártál. Először őrjöngött, azt mondta, csaló vagy, és hogy én vagyok az igazi lánya. De… elutaztam Cserpovecbe, megkerestem a régi orvosunkat. Ő pedig azt mondta, hogy anya meddő volt. Akkor mindent bevallott. Azt mondta, hogy évekig gondolt Verára, hogy mardosta a lelkiismeret, de már nem lehetett visszacsinálni – ahhoz ki kellett volna derülnie az igazságnak, apám pedig sosem bocsátotta volna meg. És azért az evakuálási ügyért őt és nagyapát súlyosan megbüntethették volna. Sírt, bűnbánattal, azt mondta, visszaélt a kétségbeeséseddel, pedig segíthetett volna úgy is, hogy nem veszi el a gyereket. Bocsáss meg, de még nem tudom őt anyának szólítani. Megmutatod, hol temettétek el Verát?
– Persze, holnap elmegyünk. Olya… olyan boldog vagyok, hogy megtudtad az igazat. És hogy most már beszélhetünk egymással.
– Én is ezt akarom. Holnapután visszamegyek Moszkvába, nem hagyhatom sokáig egyedül anyát. Tudod… minden ellenére… nekem ő akkor is anya maradt. Te haragszol rá?
– Nincs jogom ítélkezni, – rázta a fejét Lena. – Mert ha nem lett volna Klavgyija, mi ketten talán örökre ott maradtunk volna abban a jeges pokolban… mindörökre.
A testvérek átölelték egymást, és a konyha csendjében, amelyet betöltött a tea és az almafűszerű sütemény melege, a szavak feleslegessé váltak. A múlt – nehéz, fájdalmas és keserű – végre elengedte őket, helyet adva egy törékeny, de valódi jelennek.
Epilógus
Olga és Lena tartották a kapcsolatot: ünnepekkor leveleztek, képeslapokat és táviratokat küldtek egymásnak. Néha meglátogatták egymást: Olga minden évben elutazott Vologdába Vera emléknapjára, Lena és Sergej pedig egy hetet töltöttek Moszkvában.
Még Klavgyijával is sikerült megtalálniuk a közös hangot; az idős asszony folyton bocsánatot kért, és Lena képtelen volt haragudni rá – őszintén bűnbánó volt, és egykor megmentette őket az elkerülhetetlen haláltól.
Megfizetett a tettéért hosszú éveken át tartó néma lelkiismeret-furdalással, és ez talán elég is volt.
És amikor Lena a húgára nézett, a boldog szemére, és azokra a régi fülbevalókra, amelyek most az ő fülében ragyogtak, az anyjára gondolt.
Arra, hogy az ő áldozata, szenvedése és hite nem múlt el nyomtalanul.
Az a kicsiny jóság, amely a szenvedés kohójában született, utat tört magának az évek során, áttörte a sérelmek és igazságtalanságok jeges rétegét, és csendes, de erős reményvirággá nőtt, amely újra összekötött két életet, amelyeket egykor a háború szakított szét.
És ebben a csendes, földi boldogságban – hogy együtt lehetnek, hallhatják egymás nevetését, érezhetik a másik támaszát – benne volt a legszebb és legnagyobb győzelem:
az élet diadala a halál felett, a szereteté a feledés fölött.
