— Júlecskám, Júlia, ne sírj, kicsim. A haj nem fog, visszanő — próbálta vigasztalni idős nagymamája az unokáját, miközben megsimogatta a frissen levágott haját, nem tudva, hogyan nyugtassa meg a szerencsétlen gyereket. Hogyan lehetne enyhíteni ezt a fájdalmat? És legfőképpen — hogyan lehetne végre helyrehozni az anyja teljesen elborult elméjét?
— Miért tette ezt velem… Miért… A Szlavát szereti, engem meg… engem…
A nagymama csak sóhajtozott Júlia kérdéseire. Motyogott valamit arról, hogy majd idővel megérti. Csakhogy Júlia, még felnőttként sem értette meg, miért kellett a lányát „fiúsra” nyírni csak azért, mert a zsebpénzéből vett színes krétákkal befestette a haját.
Olyan krétákkal, amiket öt perc alatt le lehetett volna mosni meleg szappanos vízzel, vagy amelyek maguktól is kihullottak volna a hajából egy-két óra iskolai diszkózás után. Amire természetesen végül el sem jutott Júlia.
Ezzel szemben az öccse bármit megtehetett. Pedig fiú létére már tizenkét éves kora óta festette a haját. Az anyja mégsem szólt rá, hogy nem illik így viselkedni, hogy magára vonja a bajt. Még akkor sem, amikor az öccse barátnője teherbe esett a tizenkettedik osztályban. Egy szót sem szólt. Ellenkezőleg — azonnal „intézkedni” kezdett, komolyan fontolóra véve az esküvőt és a kamaszok közös életét.
Mekkora jelenetet rendezett az anya, amikor megtudta, hogy a lány, aki egyébként Szlavának nem is volt igazi barátnője, úgy döntött, hogy nem tartja meg a babát. Júlia megértette őt: végzettség nélkül, állandó munka nélkül, egyedülálló anyaként gyereket nevelni — az nem élet. Szlavától pedig aligha lehetett volna segítségre számítani — anyja révén teljesen infantilis lett, képtelen volt nemhogy másokra, de még saját magára is odafigyelni.
Még az egyetemre is az anyja vitte kézen fogva a felvételin. Júlia, amikor a folyosón összefutott velük, először örült annak, hogy az anyja és az öccse úgy tettek, mintha nem is ismernék. Mert szégyen lett volna elismerni, hogy rokonságban áll egy olyan sráccal, aki tizenkilenc évesen sem képes saját maga beadni a papírjait a dékáni hivatalban, vagy megtalálni a megfelelő irodát anyuci nélkül.
Így történt hát. Egész életében az anyja szégyellte őt, és azt sulykolta belé, hogy Júlia esetlen, neveletlen, helytelenül viselkedik, hol túl kihívóan, hol túl „apácásan” öltözködik… Semmi sem volt jó neki, semmi!
A haját is úgy vágta le, ahogy sikerült, aztán még ő szidta Júliát, hogy fiúra hasonlít. Hát kire hasonlított volna, ha már nem lógott a hátán az aranyszínű, derékig érő copf, ami egyértelműen utalt volna a nemére, és egy tizenkét éves lánynál más nőies jegyek még nemigen jelentkeznek?!
Minden ellenvetésre és megjegyzésre csak még jobban kiabált az anyja. Néha még ütésre is emelte a kezét. Szerencsére legalább ténylegesen nem bántotta. Már ezért is hálás lehetett az ember, úgymond. De anyja kivételezése és Júlia semmibevétele miatt a lány már régen hozzászokott, hogy neki a nagymamája jelentette az igazi családot.
A nagymamához is költözött be, amikor állami támogatással bejutott az egyetemre. Mert a „szerető” anya közölte vele, hogy egy felnőtt, nagykorú lóként nem kötelessége tovább eltartani, és nem is fogja. Igen, más szülők segítenek, még a tandíjat is fizetik, de ő nem „más”, és nem köteles igazodni a „szürke tömeghez”. Törvény szerint Júliának már semmivel sem tartozik.
A nagymamát teljesen kiborította az utolsó mondat. Annyira, hogy azonnal felhívott valakit, és hosszasan beszélt vele. Aztán azt mondta Julcsinak, menjen el a gyámhivatalba, és írjon alá pár papírt. Pont ott, a gyermekvédelmi hivatalban tudta meg Julcsi, hogy az apja rendesen, sőt, egészen jó összegű gyerektartást fizetett. Sőt, külön ezért utazott el a városukba, hogy aláírja a papírokat: mostantól a pénzt közvetlenül Julcsinak fogja utalni. Logikus is volt – hiszen a lány már nem lakott az anyjával, ráadásul nagykorúvá vált, és saját bankszámlát is nyithatott mindenféle engedély nélkül.
Julcsi emlékezett, mennyire meglepődött, amikor megtudta, hogy a nappali tagozatos egyetemisták eltartása a szülők kötelessége. Még jobban meglepődött, amikor megtudta, mekkora összeget küldött az apja. Az anyja azt mondta, „nyomorúságos filléreket” kapnak tőle, de valójában az összeg meghaladta a városi átlagbért.
Az apjával egyébként Julcsinak nemigen sikerült elbeszélgetnie, mert az férfi világosan jelezte: nem kíváncsi a társalgásra, csak azért fizet, mert köteles eltartani a lányt, hiszen ő is része annak, amit az anyjával együtt „létrehoztak”…
Nos, legalább őszinte volt. Semmi szó a szeretetről, semmi „én jobban tudom, mi kell neked”, vagy „mindent érted teszek”. Csak annyi: „nem szeretlek, de fizetnem kell, így fizetek.”
Alig telt el két hét, és megjelent Julcsi anyja a nagymama lakása előtt. Rá is rontott a lányára, lopással vádolva őt:
— Hogy tehetted ezt velem?! Kiraboltad a saját anyádat meg a kisöcsédet!
A „kisöcsi” egyébként akkor már tizenhat éves volt. Julcsi nem kezdte el felemlegetni, hogy ő ugyanennyi idősen már tanulás mellett dolgozni is eljárt, mert „anyának nem kötelessége minden kívánságodat teljesíteni”. Már pontosan tudta: értelmetlen lenne.
Az anyja pénzről szóló vádjaira végül a nagymama válaszolt, visszalökte Julcsit a lakásba, ő maga pedig kilépett a lépcsőházba. A szomszédok ekkor újra emlékeztek, hogy a nagymama még a szovjet időkben a helyi vasbetongyár egyik részlegének vezetője volt – így szókincse gazdag és választékos.
Úgy tűnt, az anyát is mélyen megérintette a szóáradat, mert egészen addig nem jelentkezett, amíg Julcsi be nem fejezte az egyetemet. Csak a dékáni hivatalban tűnt fel újra és újra, hogy elintézze Slava bajait.
— Nem ő a testvéred? – kérdezte egyszer a tanszékvezető Julcsit az anya egyik látogatása után.
— Nem tartjuk a kapcsolatot. A nagymamánál lakom, rögtön az érettségi után odaköltöztem – válaszolta őszintén Julcsi. Nem akarta beavatni az idegeneket a családi drámába, de a tapasztalata azt súgta: jobb elmondani az igazat, mint köntörfalazni.
— Ó… Elnézést – mondta zavartan a nő, majd gyorsan a szakdolgozat témájára terelte a szót.
Az évek során, nagymamája támogatásának köszönhetően, Julcsi valamelyest megnyugodott. A lelki sebek begyógyultak, tapasztalattá váltak. A tiszta rálátás Slavára és az anya iránta táplált szeretetére pedig arra vezette, hogy belássa: lehetett volna sokkal rosszabb is.
Ha az anyja őt is úgy „halálra szeretgeti”, mint a testvérét – megbocsát minden hibát, és sosem tanítja meg, hogy a tetteknek következményei vannak –, akkor Julcsiból is egy hasonlóan életképtelen, csak bajt bajra halmozó felnőtt válik. De így…
Nos, volt egy szerető nagymamája. Volt egy apja, aki rendesen fizette a gyerektartást. Másoknak ennyi sem jutott. Úgyhogy… élni kell, nem a múltat rágni.
Ez a múlt azonban a legrosszabb pillanatban tért vissza. A nagymama épp azután halt meg, hogy Julcsi megszerezte diplomáját, és elhelyezkedett első munkahelyén. Egyik rokon azt mondta a temetésen, mintha szándékosan várta volna ki ezt az időpontot, hogy biztos lehessen benne: Julcsival minden rendben lesz. Julcsi keservesen sírt, noha tudta, a nagymama sem élhet örökké. Egyedül az nyugtatta, hogy álmában ment el. Egyszerűen elaludt, és nem ébredt fel többé. Könnyű, békés távozás – ahogy ő maga is szerette volna.
A temetést az ittas anya rontotta el, aki a vendégek előtt kezdte el mesélni, hogy a nagymama lakásába majd a fiát költözteti, hogy „tágasabban élhessen”.
— Mert hát a fiú már nagy, lányokat szeretne fogadni, vendégeket hívni, és hát a mi kis kétszobásunkban nincs hova mozdulni.
— És Julcsit hova akarod tenni?
— Ugyan, minek neki lakás? Egy darabig lakik velem, aztán majd férjhez megy, és költözik a férjéhez.
— Milyen jó, hogy a nagymama másképp gondolta – vágta rá Julcsi, tisztán, hangosan. – A végrendelet szerint a lakás az enyém. Ez az én lakásom, úgyhogy a bátyád költözését elfelejtheted. És legyen benned egy csöppnyi tisztesség: temetni jöttél az anyádat, nem hagyatékot osztani.
A vendégek egyetértően morogtak. Az egyik nagymama barátnője pedig odasúgott valamit az anyának. Olyasmit, amitől annak az arca cékla-piros lett, és azonnal elviharzott, kezével próbálva eltakarni a szoknyáját.
— Teri néni, mi volt ez? – kérdezte halkan Julcsi.
— Csak annyit mondtam neki, hogy a szoknyáján van egy nagy barna folt a fenekén. Azt majd később talán rájön, hogy csak cukkini krém, de mire hazaér a város túlsó felére, az emberek nem fogják tudni, hogy az csak cukkini krém volt – felelte filozofikusan Viktória. – Kár, hogy meghívtad. Minden tiszteletem mellett Larka volt az utolsó ember, akit néni Szonya látni szeretett volna a saját temetésén.
— Igen, igazad van – sóhajtott Julcsi. Ő maga is bánta, hogy meghívta az anyját. Majdnem mindent elrontott. De hát… most már örülhetett annak, hogy az anya jó ideig nem fog megjelenni az ajtóban.
Ó, mennyire tévedett!
Az örökség átvételéig az anya minden módon próbált beszélgetést kezdeményezni, érvelve, hogy a nagymamának „két unokája volt”, és milyen igazságtalan volt, hogy csak az egyiket részesítette előnyben. Julcsi finoman utalt rá, hogy talán jobb lenne előbb a saját szemében lévő gerendát észrevenni, de az anya nem figyelt. Próbálta rábeszélni a lányt, hogy írja át a lakás felét a fiúra, vagy legalább engedje be oda lakni, ő meg menjen vissza az anyjához. Minden hiába volt.
— Akkor majd a saját lakásomat a fiamra hagyom! – vágta oda egyszer az anya, amikor végképp kifogyott az érvekből.
— Tedd csak – vont vállat Julcsi.
És a következő öt évben a saját életét élte. Szép karriert futott be, vezető könyvelői pozíciót szerzett egy nagy budapesti cég regionális irodájában. Megtalálta a szerelmet is – téri néni mutatta be neki a férjét.
Kiderült, hogy Sztépan téri néni férjének unokaöccse. Gyerekként látták is egymást párszor, de akkor még egyikük sem figyelt fel a másikra. Most viszont… nagyon is. Olyannyira, hogy az egész egy esküvővel és gyerekáldással végződött.
Aztán fél évvel azután, hogy Julja visszatért a gyesről, felajánlották neki, hogy helyezze át magát egy másik városba. A fizetés magasabb lett volna, és az életkörülmények is jobbnak ígérkeztek, mint a szülővárosában.
– El kell fogadni – jelentette ki Sztěpan.
– És hol laknánk? Ez már nem a Szovjetunió, hogy két-három év alatt lakást osztogassanak az érkezőknek.
– Nézd csak meg. Ha eladom azt a lakást, amit a nagymamámtól örököltem, és hozzáadom az autóra félretett pénzt, te meg eladod azt a lakást, ahol most élünk, akkor pont kijönne egy szép háromszobás a majdnem új házban. Tessék, nézd meg te is az árakat.
– Kicsit félek – bizonytalanodott el Julja. – És ha véletlenül elválunk?
– Ha elválunk, egyszerűen eladjuk a lakást, megfelezzük a pénzt, ahogy beletettük, aztán veszünk egy-egy kis lakást, nem szórjuk el az egészet, mint mások.
– Hát, ebben igazad van. De előbb hadd menjek én egyedül, dolgozom fél évet, megnézem, milyen ott a munkahelyi közeg, és egyáltalán az élet…
– Hát persze – egyezett bele Sztěpan.
A férfi nem izgult különösebben a saját munkája miatt. Ellentétben Juljával, ő nem szerzett felsőfokú végzettséget, hanem kétkezi munkát végzett. Egy jó villanyszerelőre pedig mindig szükség van, bármelyik városban. Így hát gondolkodás nélkül beleegyezett a költözésbe. A fiuk pedig egyenesen örült az új helynek és annak, hogy anya végre velük él majd. Az a félév külön töltve nehéz volt a gyereknek, még ha Julja naponta hívta is videóhíváson.
Vettek is egy lakást az új városban. Aztán bulit rendeztek a beköltözés alkalmából. Julja fél napig főzött, salátákat készített, húst sütött, különleges előételeket próbált ki az internetről.
Főleg az új munkahelyi kollégák jöttek, akikkel már sikerült összebarátkoznia az elmúlt fél évben. De jöttek rokonok is, mindkét oldalról.
– Szia, Viki néni! – ugrott a nyakába Julja.
– Jaj, gyerekem, csak a nyakamat ne törd ki. Ilyen nagy lány vagy már, mégis ölelgetsz, mint egy kisgyerek. Sztěpán, neked biztosan már nagyobbak a bicepszeid, mint nekem a combjaim, mindig azokat a fotókat látom a közösségi oldalakon, ahol a kis hercegnődet tartod a karodban – kezdett viccelődni a nagynéni, miközben megölelte Julját. Ekkor kinyílt az ajtó, és Julja ledermedt tekintettel meredt az anyjára.
– Alig találtam meg a házatokat – mondta az asszony mintha mi sem történt volna, miközben lerázta a sarat a csizmájáról és lehúzta a lábbelijét a bejárati szőnyegen. – Julja, ki felel ezért a várostervezésért? Hogy lehet, hogy az új építésű házak…
– Mit keresel itt? – préselte ki magából Julja. Nem akarta látni az anyját. De jelenetet rendezni sem akart: mégiscsak kulturálatlan lett volna kidobni valakit a lépcsőházba, aki (egyelőre) rendesen viselkedik. Mit gondolnának róla a kollégái? A férje rokonai? Maga Sztěpán?
Julja nem mesélt se a szörnyű jelenetről a nagymama temetésén, se a gyerekkoráról, csak annyit mondott, hogy személyes okokból nem tartja a kapcsolatot az anyjával. Talán jobb lett volna, ha mégis elmondja? Akkor most simán kiutasíthatta volna a «drágát», és mindenki megértené…
– Hát, madár hozta a hírt, hogy költözöl, új lakást vettél. Gondoltam, megnézlek. Hogy meghívás nélkül jöttem? Elnézést, azt hittem, az anyának nem kell külön meghívó, hogy találkozzon a saját lányával. Ja, és tessék, hoztam valamit a beköltözésre – nyújtott át egy ágyneműgarnitúrát. Pont azt, amit Julja a közösségi oldal kívánságlistáján megjelölt.
Ez a lista éppen azért volt, hogy a vendégek olyasmit hozzanak, amire valóban szükség van, ne valami oda nem illőt. Julja látta, hogy valaki már «lefoglalta» ezt a szettet, de nem gondolta volna, hogy az anyja az. Vagyis titokban követte őt egy névtelen profillal? Vagy valamelyik rokon segített neki? Egyáltalán nem tetszett ez neki…
– Köszönöm. Na jó, gyere be – de mivel az anyja már levetkőzött és bement, sőt papucsot is választott magának, a meghívás kissé feleslegesnek hatott.
Az asszony a következő fél órában végignézte az egész lakást. Julja, elfeledkezve a vendégekről, árnyékként követte őt. Valaminek történnie kell. Valami rossznak.
De minden rendben ment. Addig, amíg le nem ültek az asztalhoz, és el nem hangzott néhány pohárköszöntő: „az összetartó családra”. Dicsérték a lakást, kérdezgették, hogyan tervezik Juljáék a jövőt…
– Ez egy nagyszerű lakás, pont jó lesz nekem – hallotta Julja az anyját, amint egyik vendéggel beszél. – Elfoglalnám azt a szobát, ami a konyha mellett van, jó méret, és az ablakok is napos oldalra néznek.
Julja és Sztěpán vendégszobának szánták azt a helyiséget.
– Szerinted, lányom, el kellene hoznom a saját bútoraimat, vagy elég lesz az a szekrénysor, amit már berendeztél abba a szobába? – Az anya széles mosolyát látva Julja rögtön átlátott a tervén.
Szántszándékkal már az elejétől így tervezte! Át akart költözni az új városba, jobb életminőséggel, jobb egészségüggyel, egy új, zárt udvaros lakásba! Itt nincsenek alkoholisták a padon, a város és a lakások is színvonalasabbak. És persze Szlava is nyilván finoman utalgat, hogy ideje lenne átvenni a lakás feletti teljes uralmat. Most pedig, mindenki szeme láttára, úgy rendezi a helyzetet, hogy Julja ne tudjon neki nemet mondani!
– Minek is ide bútor. Pont két gyerekágy férne el a szabad helyen. Ráadásul a hangszigetelés is elvesz egy részt, tudjátok – mosolygott könnyedén Sztěpán. Majd Julja meglepetésére átölelte az anyósát, és lelkesen kezdett hadarni. – Istenem, mennyire örülök, hogy beleegyezett! Már azon gondolkodtunk, ki segít majd nekünk felnevelni három gyereket.
– Három gyereket? Hiszen csak egy fiuk van – lepődött meg az egyik Julja kolléganője.
– Hát, nekem van némi gondom… azon a téren… szóval Juljával eldöntöttük, hogy jövőre lombikot csináltatunk. És hát tudjátok, ott lehet iker, vagy akár hármasikrek is. Julja meg folyton dolgozik, ő már az egy gyessel is kimerült, én meg a munkarendem mellett nem tudom őket pesztrálni. Gondoltuk, ideköltöztetünk egy nagymamát. Az én anyám, mihelyst meghallotta, hogy gyerekek lesznek, azonnal elutasította. De maga… Maga szent asszony, Larisza Vitalevna, hadd csókoljak kezet! Akkor egy hónap múlva be is jelentkezünk az eljárásra, maga addig áthozza a holmiját, én meg befejezem a gyerekszoba hangszigetelését. Meglátja, milyen jól fogunk élni! Mindig is nagy családot akartam, és most, hála magának, anyácska, az álmom…
– Nem akarok én ideköltözni! – kiáltotta Julja anyja, és félrelökte a vejét. – És ne lógj rajtam, mintha saját család lennénk!
– De hát… az előbb még azt mondta… – Sztěpán csalódott arcát látva Julja alig tudta visszatartani a nevetést. – Mi annyira számítottunk magára, reméltük, hogy segít…
A férj talán még egy könnycseppet is ejtett volna. De Julja úgy döntött, hogy még rátesz egy lapáttal.
– Hogy tehetted ezt, anyácska, ezek szerint te egyáltalán nem szeretsz engem? Már a középiskola után is kidobtál a nagymamához, most meg a gyerekeimet sem akarod ismerni! Azt hittem, csak elfoglalt vagy, azért nem jöttél soha megnézni az unokádat, de hát kiderül, hogy a mi családunk…
– Nem vagyunk család! Nem vagyunk! – csattant fel Larisza, felpattant az asztaltól és szinte rohant a folyosóra. Csak amikor becsukódott mögötte az ajtó, Sztěpán és Julja elnevették magukat. A vendégek is kuncogtak már, értve, mi történt. És a legjobb – minden botrány nélkül. Az anyának még az estét sem sikerült elrontania. Köszönet ezért Viki néninek, amiért ilyen remek férjet segített neki találni.
Mikor már pakoltak a buli után, Julja észrevette, hogy az anya magával vitte a nemrég ajándékozott ágyneműt. Valószínűleg úgy gondolta, Szlavocska jobban hasznát veszi. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy felhívja a bátyját, és megkérdezze, hogy tetszenek neki a rózsaszín lepedők meg a fodros paplanhuzat, de aztán úgy döntött, nem piszkálja az alvó tigrist. Mi van, ha a bátyja is anyjához hasonló „beköltözéses” üdvözlővel áll elő? Köszöni, de ebből nem kér.
