„Nem fogok hitelt felvenni mások vágyaira: vigyétek el a nyaralót, cipeljétek a tartozásokat magatok, engem ebbe a gödörbe ne rántsatok.”
– Gondolkodtunk egy kicsit – igazította meg a szemüvegét az anya, miközben egy vastag mappát vett elő a szekrényből.
Anna megdermedt a kezében lévő tányérral, tele süteménnyel. Az asztalon ott hevert az újság, amit az apja olvasott, és három teáscsésze – egy szokványos vasárnapi teadélután. De a dokumentumokkal teli mappa azonnal gyanút keltett.
– Miféle papírok ezek? – kérdezte Anna, miközben letette a tányért.
Anyja a piték mellé tette a mappát, és Anna meglátta a bank logóját az első oldalon. A szíve összerándult.
– Vitaliknak segítségre van szüksége – mondta az anya, miközben teát töltött, ügyelve, hogy ne nézzen a lányára. – Felvették Moszkvába, programozónak. Ott semmit sem ér, ha nincs egy profi laptopja.
Az apa köhögött egyet, de nem emelte fel a tekintetét az újságból:
– Játékra is alkalmas, erős gép. Grafikai munkához kell.
Anna leült a szék szélére, és érezte, ahogy a vállai megfeszülnek. Az anya kinyitotta a mappát, és egy papírt tolt elé. 350 000 rubel. Hitelszerződés.
– A te nevedre vesszük fel – mondta az anya, szemben ülve vele, a kezét az asztalra téve. – Mi természetesen fizetni fogunk.
Az apa bólintott, még mindig az újság fölé hajolva:
– Háromszázötven ezer. Négy évre.
Anna a számokat nézte, és mintha elszorult volna a torka. Négy év. Havi tízezer.
– Miért pont én? – a hangja halkabb volt, mint szerette volna.
Az anya fújt egyet:
– Te is tudod, megígértük, hogy a nyaralót rád írjuk. Igazságos lenne, ha segítenél a testvérednek.
Az apa végül letette az újságot, és a teáscsésze mögé rejtette az arcát. Anna bólintott, de belül mindene görcsbe szorult. A nyaraló. Az a ház, amire három éve minden hétvégét rászántak, amibe rengeteg pénzt öltek a felújítás miatt.
– Át kell gondolnom.
– Mit gondolni rajta? – legyintett az anya. – Hisz mi fizetjük.
Anna vett egy süteményt, de nem ment le a torkán. Az apa ismét az újság mögé bújt, az anya pedig visszacsomagolta a papírokat, mintha már el is dőlt volna minden.
Otthon Makszim épp a kicsit, Lizát etette kásával. A kislány az arcán szétkente az ételt, de ő türelmesen emelte újra a kanalat. Az asztalnál a nagyobbik, Gyenyisz, a füzetébe hajolva számolt.
– Hogy volt náluk? – kérdezte Makszim, miközben megtörölte a lány arcát.
Anna a fogasra akasztotta a kabátját, még mindig a számokat látta maga előtt.
– Azt akarják, hogy én vegyem fel a hitelt. Vitalik laptopjára.
– Mennyit? – emelte fel a fejét Makszim.
– Háromszázötven ezret.
A kanál megállt a levegőben. Liza közben maga akarta megfogni a tálat, és az egész kását az asztalra borította.
– Komolyan mondod?
– Azt mondják, ők majd fizetnek – ült le Anna Gyenyisz mellé, és eligazította a füzetét. – Csak az én nevemre kell, mert nekem van állandó munkám, papírjaim.
Makszim a földre tette Lizát, és az arca elsötétült.
– A lakáshitelünk havi harmincezer. Óvoda, iskola, ruha a növekvő gyerekeknek. Épphogy kijövünk.
Gyenyisz felnézett a példák közül:
– Anya, mikor vesztek nekem új edzőcipőt? Kilátszik a lábam az orrán.
– Hamarosan, kisfiam – simogatta meg Anna a fejét, de belül még jobban összeszorult.
Makszim letörölte az asztalt, összeszedve a maradék kását.
– És ha mégsem fizetnek? Ha valami történik velük – betegség, vagy bármi, ebben a korban bármi lehet. A hitel rajtunk marad.
– Megígérték…
– Anna – nézett rá Makszim –, két gyerekünk van. A határán vagyunk mindennek. Plusz tízezer havonta – ez őrültség.
Másnap a munkahelyén Szveta épp kávét töltött az automatából, és oldalról ránézett Anna komor arcára.
– Miért vagy ilyen levert?
Anna elmesélte a történetet a szüleivel és a hitellel. Szveta olyan hirtelen tette le a poharat, hogy a kávé kilöttyent.
– Megőrültél? Két gyerek, lakáshitel. És ha a szüleid nem tudják fizetni? Egyedül maradsz az adóssággal.
– De hát megígérték…
– Megígérték! – csóválta a fejét Szveta. – De kinek a nevére lesz a papír? A tiedre. Kit keres majd a bank? Téged. Anna, ez alap.
A kávé keserű volt, de Anna az utolsó kortyig megitta, miközben Gyenyisz lyukas cipőjére és a tízezer rubeles havi részletre gondolt.
Otthon megcsörrent a telefon, épp amikor Anna levette a kabátját. Az anyja volt az.
– Számítunk rád – a hangja már az első szavaktól remegett. – Vitalik nagyon aggódik, ha nem lesz rendes számítógépe, lemarad a programról.
A hálószobából Liza sírása hallatszott – felébredt a délutáni alvásból. Makszim odament hozzá, Anna pedig a füléhez szorította a kagylót.
– Anyu, gondolkodnom kell.
– Min gondolkodni? Hisz mindent elmagyaráztunk. Segítesz a testvérednek tanulni, mi pedig neked adjuk a nyaralót. Ez igazságos.
– Valentyina Ivanovna, tényleg szükségem van egy kis időre…
– Nincs idő! – a hang hirtelen éles lett. – A bankban azt mondták, a papírokat a hét végéig be kell adni, különben megváltozik a kamat.
Anna letette a telefont, de fél óra múlva újra csörgött. Aztán másnap is. És harmadnap is.
Minden este ugyanaz – sírás a hangban, szemrehányások, emlékeztetés a „családi kötelességre”.
– Mi annyit tettünk érted. Felneveltünk, taníttattunk, egyetemre küldtünk. És te nem tudsz segíteni a testvérednek?
Szombat reggel Anna vonatra szállt, hogy elmenjen Vitalik kollégiumába. Saját szemével akarta látni, valóban szüksége van-e arra a méregdrága laptopra.
A szoba szűk volt, két diáknak való. A szobatárs épp nem volt ott, Vitalik pedig a régi, megrepedt képernyőjű laptopján mutatta a projektjeit.
– Ez a roncs már hét éves – bökött a nehézkesen reagáló billentyűzetre. – A 3D-modellező programokat nem bírja. Tegnap megint lefagyott, majdnem elvesztettem a beadandómat.
A képernyőn valóban lassan forgott egy bonyolult modell. Anna látta, milyen lelkesen magyaráz, milyen fény csillan a szemében, amikor a jövőbeli hivatásáról beszél.
– Tudod, mennyi pénzről van szó? – kérdezte. – Háromszázötven ezer.
Vitalik vállat vont:
– A szüleim mondták, hogy ők intézik. Nekem pont ilyen kell a munkához.
Megmutatta a laptopkatalógust, megnyitva egy bizonyos oldalon. Valóban erős gép volt, tökéletes a szakjához. De az összeg mégis sokkoló maradt.
– És ha nem tudnak fizetni? – kérdezte Anna.
– Nem tudom – felelte Vitalik, már visszafordulva a képernyőhöz. – De normális gép nélkül semmit sem tudok csinálni. A többiek mind jó technikával tanulnak, én meg csak bénázom.
Anna a testvérét nézte – húsz éves, tele tervekkel, jövővel. Neki a háromszázötven ezer csak egy szám volt, amit „valahogy majd megoldanak a felnőttek”. Nem gondolt a lakáshitelre, a gyerekcipőkre, arra, hogy ezt a pénzt minden hónapban elő is kell teremteni.
Vasárnap Annáék kimentek a nyaralóba. Anna körbejárt a telken, nézte az új ablakokat, a felújított verandát, a veteményest, amit saját kezével ásott fel. Három év minden hétvégéje, minden nyári prémiumuk, minden megtakarításuk ebben volt.
– Emlékszel, amikor a tetőt foltoztuk? – szólt Makszim a fészer mellől, ahol a szerszámokat tartották. – Októberben, az esőben.
A szomszéd, Valya néni, épp locsolta a veteményét, és átszólt a kerítésen:
– Hogy álltok a házzal? Kész a felújítás?
Anna az ablakokra mutatott:
– A felújítási hitelt csak nemrég zártuk le.
Valya néni a fejét csóválta:
– Mennyi pénzt visz el egy ilyen nyaraló. De milyen szép lett!
Este Anna a verandán ült, és számolt. Ablakok – nyolcvanezer. Tető – százhúsz. Veranda – hetven. Vízvezeték, elektromos hálózat, kerítés…
Három év alatt majdnem félmillió rubelt fektettek a nyaralóba. Saját, kemény munkával megkeresett pénzt.
Hétfő este az anya váratlanul megjelent. Gyenyisz az asztalnál tanult, Liza a padlón játszott a kockáival.
– Nagymama! – kiáltotta örömmel a kisfiú.
Valentyina Ivanovna megpuszilta az unokáit, de az arca eltökélt volt. A táskájából elővette az ismerős mappát.
– Anyecska, mindent megtudtunk a bankban. Holnap be kell menned, beadni a papírokat.
Anna megrázta a fejét.
– Anyu, nem kockáztathatunk így.
– Ugyan, mit kockáztatsz? – legyintett az anya. – Mi majd fizetünk.
– És ha valami történik? Mihez kezdünk ezzel a hitellel?
Az anya kihúzta magát, a szeme összeszűkült.
– Akkor eladjuk a nyaralót. Vitalik tanulása fontosabb, mint a te veteményesed.
A szavak úgy vágtak, mint egy pofon. Anna érezte, ahogy elszorul a torka.
– Három évig dolgoztunk rajta! Minden hétvégén, minden megtakarításunk odament!
– A döntés végleges – szorította össze az ajkát az anya. – Vagy segítesz a testvérednek, vagy eladjuk.
Gyenyisz felemelte a fejét a füzetéből, megérezte a feszültséget. Liza abbahagyta a játékot, és nagy szemekkel nézett a felnőttekre.
Miután Valentyina Ivanovna elment, Makszim a gyerekeket fektette le, Anna pedig a konyhában ült, az arcát a tenyerébe rejtve. A könnyek maguktól folytak.
– Mi történt? – kérdezte Makszim, leült mellé, és átölelte a vállát.
Elmondta neki az ultimátumot. Ő csendben hallgatta, és simogatta a hátát.
– Figyelj – mondta végül. – Ez a nyaraló sokba került nekünk. Ha ők nem fizetik a hitelt, elveszítjük a házat, a pénzünket is, és még adósságban is maradunk.
– De annyit fektettünk bele…
– Fektettünk, és aztán? Most ezzel zsarolnak. Anna, gondolkodj józanul. Inkább veszítsük el a házat, mint hogy az egész családot adósságba taszítsuk.
Anna letörölte a könnyeit, és tudta, hogy igaza van. Háromszázötvenezer rubel hitel plusz a saját lakáshitelük – az több mint a családi bevétel fele. Egy hónap késedelem, és az utcán találnák magukat.
Reggel felhívta az anyját. Sokáig nem vették fel.
– Nem veszünk fel hitelt – mondta Anna bevezetés nélkül.
Hosszú csend a vonalban. Aztán egy hang, hideg, mint a jég:
– Akkor nem kell. Eladjuk a nyaralót, veszünk Vitaliknak laptopot, és még marad is.
– Anyu…
– Menjetek, szedjétek össze a dolgotokat, és ennyi. A döntés végleges.
Bontás. Anna a kezében tartotta a kikapcsolt telefont, remegő ujjal. Ennyi. Vége.
Szombaton négyesben mentek ki a nyaralóba – Anna, Makszim és a gyerekek. Gyenyisz futott a jól ismert ösvényeken, Lizának mutogatta, hol mi nő. A gyerekek nem értették, mi történik.
Anna a tavaly nyáron befejezett verandánál állt. Makszim közben a tetőt nézte, nem ázik-e be az utóbbi eső után.
– Tudod mit? – mondta Anna, a megrepedezett alapot figyelve. – Vigyék el. Kinek adnák el egyáltalán? A tető még szivárog, az alap megsüllyedt.
Makszim bólintott.
– Évekig keresnek majd vevőt. Ki vesz most ennyiért problémás nyaralót?
Csak a személyes holmijukat szedték össze – a gyerekek biciklijét, a játékokat, Makszim szerszámait. Minden mást ott hagytak: az új bútort, az edényeket, a kerti felszerelést.
– Nyáron majd bérlünk egy házat – mondta Anna, miközben a gyerekjátékokat pakolta a kocsiba. – Aztán pár év múlva veszünk sajátot. Minden feltétel nélkül.
Makszim átölelte.
– Igen. Veszünk. És senkinek nem fogunk tartozni.
A bérelhető nyaralót ismerősökön keresztül találták – kicsi volt, de otthonos, saját kerttel és gyümölcsfákkal. A tulajdonos, egy idős asszony, azonnal beleegyezett, hogy kiadja a házat gyerekes családnak.
– Az én unokáim is ekkorák – mondta, Deniszre és Lizára pillantva. – Hadd fussanak, hadd játszanak.
Az első hétvégén Denisz végigrohanta az egész telket, minden zugot felfedezett. Liza a homokozóban babrált, amit Makszim készített neki.
– Itt még jobb – mondta Makszim, miközben begyújtotta a grillsütőt. – Senki sem mondja meg, mit kell csinálni.
Anna a paradicsompalántákat locsolta, amiket az új ágyásokba ültetett át.
– A miénk majd még szebb lesz.
A telefon a házban hevert, kikapcsolva. Az anya két hét alatt ötször is hívta, de Anna nem vette fel. Mit is lehetett volna még megbeszélni?
Este, amikor a gyerekek már aludtak, Anna és Makszim a kis verandán ültek, teát ittak, és hallgatták a tücskök ciripelését.
– Szerinted el fogják adni a nyaralót? – kérdezte Makszim.
Anna elmosolyodott.
– Ennyi hibával? Egy évig is szenvedhetnek vele. Vagy még tovább.
A csillagokat nézte, és furcsa békét érzett. Először hosszú évek óta senki nem gyakorolt rá nyomást, senki nem követelt, és senki nem szabott feltételeket.
– Legalább most szabadok vagyunk.
Makszim elővette a kis jegyzetfüzetét, amiben a bevételeiket és kiadásaikat vezette.
– Ha nincs a laptophitel, három év múlva összegyűjtjük az előleget a saját nyaralónkra.
Anna bólintott.
– És az a ház már tényleg a miénk lesz. Mindenféle szülői feltétel nélkül.
Valahol messze szólt a zene a szomszéd telekről, a gyerekek szuszogtak a hálószobában. Egy átlagos nyári éjszaka volt – de hosszú idő óta először igazán az övék.
– És ha mégis felhívnak? – kérdezte Makszim. – Azt mondják, meggondolták magukat, nem adják el a nyaralót?
Anna megitta a teáját, és a bögrét a veranda korlátjára tette.
– Késő. Mi már mindent átgondoltunk.
