Leó a halász volt. Élete csendes rutinban telt a tengerparton. 54 évesen a kezei megkeményedtek a sokéves munkától, az ízületei pedig már a legkisebb mozdulatra is fájtak. Az öreg halászhajója a kikötőben ringatózott, miközben ő az utolsó csomót kötötte, és a nyugodt vízbe meredt.
Kicsi háza a falu szélén várta őt, mint mindig. Várt, de már nem volt benne meleg. Amióta Marija, a felesége eltávozott, itt már nem csendült fel gyermek kacaja, nem voltak ölelések – csak a csend, amit a nő emléke törte meg, akit teljes szívéből szeretett.
— Jó estét, Leó! — kiáltott az öreg Timofej a verandáról. — Hogyan ment a fogás ma?
— Elég, — válaszolta Leó, miközben felemelte a kosarat. — Tudod, Tim, úgy tűnik, a halak nem annyira magányosak, mint mi.
— Kutyát kéne szerezned, — mondta Timofej, mint mindig. — A házad túl üres.
Nem sokkal később a kandallóban felizzott a tűz, ropogott a csendes este halk morajában. Leó leült a fotelbe, és Marija fényképére meredt a kandallópárkányon.
— Tudod, Marija, igazad volt, amikor gyerekeket akartál, — suttogta. — Én meg mindig halogattam, azt hittem, van még idő… És most itt ülök, és beszélek a fényképedhez, mintha válaszolnál.
De hirtelen egy hang törte meg a csendet. Csendes, alig hallható. Talán egy sóhaj, talán egy sírás.
Leó megdermedt. A szíve gyorsabban kezdett dobogni.
A hang megismétlődött, most már hangosabban, követelőzőbben.
Lassan felállt, és érezte az ízületeiben a fájdalmat. Az öreg veranda deszkái megnyikordultak léptei alatt. A sötétbe meredve ismét hallotta a hangot — halk sírást.
— Hé, van itt valaki? — kiáltott, de válasz nem jött, csak csend.
Aztán meglátta.
A porogon egy kosár állt, gondosan odatették az ajtó elé. A takarók egy kicsit megmozdultak.
Leó térdre ereszkedett, és a holdfényben látta a pici ujjakra, amik a hűvös éjszakai levegő felé nyúltak.
— Uram… — suttogta, hangja remegett. Óvatosan felemelte a gyermeket. Csecsemő volt, egy kisfiú, nem több néhány hónaposnál. Nagy, kíváncsi szemekkel nézett Leóra.
Leó körülnézett az utcán, de üres volt.
A kosárban egy levél feküdt:
„Ne keressetek engem. Gondoskodjatok róla. Szeressétek, mintha a sajátotok lenne. Köszönöm, és bocsássatok meg.”
A kisfiú gyenge sírást hallatott, és Leó érezte, hogy valami rég elfeledett, elveszett dolog gyulladt fel a szívében.
— Csönd, kisfiú, minden rendben lesz, — suttogta, és szorosabban ölelte magához a gyermeket.
Felnézett az égre.
— Marija… Ez te vagy? Mindig azt mondtad, hogy a csodák akkor történnek, amikor nem is várjuk őket.
Az éjszakán Leó betakargatta a kisfiút Marija egyik régi takarójába. A gyermek megnyugodott, békésen szuszogva, míg Leó tejet melegített, és arra emlékezett, hogyan etette Timofej lánya a kisbabáit.
— Neved kell, hogy legyen, — mormolta, miközben figyelte, ahogy a csecsemő erősen megfogja az ujját.
Leó elmosolyodott.
— Erős vagy, kapaszkodsz, mint egy igazi halász.
Elgondolkodott.
— Matvej… — mondta halkan. Ez volt Marija apjának neve. Erős, szép név egy fiúnak. — Mi van, kisfiú? Tetszik?
A gyermek elmosolyodott, és Leó szíve teljesen felolvadt.
— Akkor el van döntve, — mondta egy könnyed nevetéssel. — A fiam leszel, Matvej. Nincs sok mindenem, de ami van, most már a tiéd. Együtt el fogjuk intézni.
Az éjszaka folyamán Leó egy régi fa ládából készített kiságyat, és puha rongyokkal borította. Az ágyat az ágy mellé tette, nem akarta egyedül hagyni a kisfiút.
A holdfény behatolt a szobába, és Leó figyelte, ahogy Matvej nyugodtan alszik, a pici kezecske még mindig szorosan fogja az ujját.
— Megígérem neked, kisfiam, — suttogta, hangja remegett az érzelmektől. — Olyan apává válok, amilyenre szükséged van.
Eltelt tizenhét év…
A ház megtelt élettel és nevetéssel. Matvej felnőtt, energikus, kedves fiatalemberré vált.
— Jó reggelt, apu! — kiáltotta a kertből. — Rózsa két tojást tojt! Ő a te kedvenced, igaz?
— Mint te, fiam, — mosolygott Leó.
— Csak én vagyok neked, — nevetett Matvej.
De egy napon, miközben a kertben dolgoztak, Matvej hirtelen megállt.
— Apu, emlékszel arra a napra, amikor megtaláltál engem?
Leó letörölte a kezét a farmerján.
— Persze, hogy emlékszem.
— És valaha gondoltál arra… mi lett volna, ha más talál meg engem?
Leó magához ölelte a fiát.
— Matvej, te nem voltál elhagyva. Te ajándékba kaptál engem. Te vagy az életem legnagyobb boldogsága.
De egy napon egy piros autó hajtott a házuk elé.
Egy férfi szállt ki belőle, drága öltönyben.
— Ön Leó? — kérdezte, hangja nyugodt és egyenletes volt. — Az én nevem Jevgenyij. Én jöttem a fiúért.
— Mi? — Leó érezte, ahogy az egész világa összedől. — Ki maga?!
— Helló, Matvej, — mondta Jevgenyij, tekintete meglágyult.
— Honnan tudja a nevem? — kérdezte Matvej, hangja remegett.
— Mert a te unokahúgod vagy, — válaszolta Jevgenyij. — És 17 éve kereslek.
Kiderült, hogy az édesanyja azért hagyta itt, mert azt akarta, hogy szeretetben nőjön fel. Ő távolról figyelte.
— Ő többet érdemel, — mondta Jevgenyij. — Jobb iskolákat, más életet.
Leó ökölbe szorította a kezét.
— Ő már megkapta mindent, amire szüksége van.
De Matvej kételkedett.
— Apu, mi van, ha igaza van? Ha tényleg többet érdemlek?
Ezek a szavak olyanok voltak, mint egy ütés.
— Fiam, nem kérlek, hogy maradj…
Matvej bólintott.
— Meg kell tudnom, honnan jövök. Vissza fogok jönni, ígérem.
A búcsú rövid volt. Leó segített neki összeszedni a dolgait.
— Ne felejtsd el a kertet, apu. Ne hagyd, hogy anyu rózsája elpusztuljon.
Leó bólintott, nem volt ereje beszélni.
De nem sokkal később a hívások ritkák lettek.
Aztán, egy este, valaki kopogtatott az ajtón.
Leó kinyitotta, és meglátta Matvejt.
— Apu… — suttogta. — Megértettem… az otthonom itt van.
Leó előrelépett és szorosan megölelte őt.
— Üdv itthon, fiam.
