– Sztjopa, nem értem, mit akarsz – mondta Katya.
– Semmi különöset – felelte Sztyepan. – Csak egy kis egyedüllétre vágyom, pihenni szeretnék. Na… Menj ki a nyaralóba, lazíts egy kicsit, dobj le pár kilót. Teljesen elfolytál.
Undorodva végigmérte felesége alakját. Katya tudta, hogy a kezelés miatt hízott meg, de nem vitatkozott.
– Hol van az a nyaraló? – kérdezte.
– Nagyon festői helyen – mosolygott Sztyepan. – Biztosan tetszeni fog.
Katya nem akart vitát. Ő is pihenésre vágyott. „Talán csak belefáradtunk egymásba – gondolta. – Legalább hiányozni fogok neki. És nem jövök vissza, míg maga nem kér meg rá.”
Elkezdett pakolni.
– Nem haragszol? – kérdezte Sztyepan. – Nem lesz sokáig, csak egy kis kikapcsolódás.
– Nem, semmi baj – erőltetett mosolyt Katya.
– Akkor megyek is – Sztyepan egy puszit nyomott az arcára, majd elment.
Katya mélyet sóhajtott. Csókjaik rég elvesztették a régi melegséget.
Az út sokkal tovább tartott, mint várta. Kétszer is eltévedt – a GPS hibásan működött, és mobilhálózat sem volt. Végül megpillantotta a falu nevét jelző táblát. Az eldugott helyen fából készült, de takaros, faragott ablakkeretes házak álltak.
„Itt nyilván nincs semmi modern kényelem” – gondolta Katya.
Nem tévedett. A ház félig összedőlt viskóra emlékeztetett. Autó és telefon nélkül úgy érezte volna magát, mintha visszament volna egy évszázadot az időben. Elővette a mobilját.
„Most felhívom” – döntötte el, de továbbra sem volt térerő.
A nap már nyugovóra tért, Katya fáradt volt. Ha nem megy be a házba, az autóban kell éjszakáznia.
Nem akart visszamenni a városba, és azt sem akarta, hogy Sztyepan azt higgye, nem bírja ki.
Katya kiszállt az autóból. Élénkpiros dzsekije nevetségesen hatott a falusi tájban. Elmosolyodott.
– No, Katjuska, nem fogsz elveszni – mondta félhangosan.
Reggel a kakas éles kukorékolására ébredt, az autóban, ahol elaludt.
– Mi ez a lárma? – morgott Katya, miközben lehúzta az ablakot.
A kakas fél szemmel ránézett, aztán újra kukorékolt.
– Ugyan már, miért üvöltesz? – háborgott Katya, de ekkor egy seprű repült el az ablak előtt, és a kakas elhallgatott.
Az ajtóban egy idős férfi jelent meg.
– Jó napot! – köszönt.
Katya meglepetten nézett rá. Mintha egy régi képeslapról lépett volna elő – ilyen emberek már nincsenek.
– Ne haragudjon a kakasunkra – mondta az öreg. – Jó jószág, csak hát úgy ordít, mintha nyúznák.
Katya felnevetett, az álom nyomban tovaszállt. Az öreg is mosolygott.
– Sokáig maradsz, vagy csak látogatóban?
– Pihenni jöttem, amíg tart a türelmem – felelte Katya.
– Gyere be, kislányom. Reggelizz velünk. Megismerkedsz az öregasszonnyal. Süt pitét… De nincs, aki megegye. Az unokák évente egyszer jönnek, a gyerekek is…
Katya nem utasította vissza. Meg kell ismerni a szomszédokat is.
Pjotr Iljics felesége igazi mesebeli nagymama volt – kötényben, fejkendőben, fogatlan mosollyal és jóságos ráncokkal. A házban tisztaság és otthonosság uralkodott.
– Milyen csodálatos nálatok! – lelkesedett Katya. – Miért jönnek olyan ritkán a gyerekek?
Anna Matvejevna legyintett.
– Mi kérjük őket, hogy ne jöjjenek. Nincs út. Eső után egy hétig ki sem lehet mozdulni. Régen volt híd, igaz, régi. Öt éve leomlott. Most úgy élünk, mint a remeték. Hetente egyszer megy el Sztyepanyics a boltba. A csónak nem bírja sokáig. Sztyepanyics erős, de hát az évei…
– Isteni a pite! – dicsérte Katya. – Tényleg senkit sem érdekelnek az itt élők? Valakinek csak kellene foglalkoznia ezzel.
– Kinek is kellenénk mi? Ötvenen vagyunk összesen. Régen ezren laktak itt. Most mindenki elszéledt.
Katya elgondolkodott.
– Furcsa. És az önkormányzat?
– A híd túloldalán van. Kikerülve hatvan kilométer. Szerinted nem próbáltuk? A válasz mindig ugyanaz: nincs pénz.
Katya megértette, hogy megtalálta, mit csináljon a pihenés alatt.
– Mondják el, hol van az önkormányzat. Vagy eljönnek velem? Nem mondtak esőt.
Az öregek összenéztek.
– Komolyan gondolod? Hisz pihenni jöttél.
– Teljesen komolyan. A pihenés lehet ilyen is. Hátha máskor is jövök, és akkor meg esik. Magam miatt is teszem.
Az öregek melegen mosolyogtak.
A városi önkormányzatnál ezt mondták neki:
– Meddig zaklatnak még minket?! Szörnyet csinálnak belőlünk. Nézze meg a városi utakat! Ki fog pénzt adni egy falu hídjára, ahol ötven ember él? Keressen szponzort. Például Szokolovszkijt. Hallott már róla?
Katya bólintott. Persze, hogy hallott – Szokolovszkij annak a cégnek a tulajdonosa, ahol a férje dolgozik. Innen származik, szülei akkor költöztek el, amikor tízéves volt.
Egész éjjel gondolkodott, végül döntött. Tudta Szokolovszkij számát – a férje többször is az ő telefonjáról hívta. Úgy döntött, nem említi, hogy Sztyepan a férje, hanem idegenként hívja fel.
Elsőre nem sikerült beszélnie vele, másodszorra Szokolovszkij meghallgatta, hallgatott, majd felnevetett.
– Tudja, már el is felejtettem, hogy ott születtem. Milyen most ott?
Katya megörült.
– Nagyon szép, nyugodt, csodás emberek laknak ott. Küldök fotókat és videót. Igor Boriszovics, minden hivatalt végigjártam – senki sem akar segíteni az öregeknek. Már csak maga maradt.
– Átgondolom. Küldje a képeket, szeretném felidézni a régi emlékeket.
Katya két napig szorgalmasan fotózott és videózott Szokolovszkijnak. Az üzenetek el lettek olvasva, de válasz nem jött. Már azt hitte, hiába volt minden, amikor Igor Boriszovics maga hívta fel:
– Jekatyerina Vlagyimirovna, holnap három körül be tudna jönni a Lenyin utcai irodába? Készítsen egy előzetes munkatervet is.
– Természetesen, köszönöm, Igor Boriszovics!
– Tudja, olyan ez, mintha visszacsöppennék a gyerekkoromba. Az élet rohanás – nincs idő megállni és álmodozni.
– Megértem. De személyesen is el kellene jönnie. Holnap mindenképp ott leszek.
Amint letette a telefont, Katya ráeszmélt: ez az a bizonyos iroda, ahol a férje is dolgozik. Elmosolyodott: mókás meglepetés lesz.
Korábban érkezett, még volt egy órája a találkozóig. Leparkolt, és elindult férje irodája felé. A titkárnő nem volt a helyén. Bement, és hangokat hallott a pihenőszobából. Elindult arra. Ott volt Sztyepan és a titkárnő.
Amikor meglátták Katját, egyértelműen zavarba jöttek. Ő megdermedt az ajtóban, míg Sztjepan felugrott, és sietve próbálta felhúzni a nadrágját.
– Katya, te meg mit keresel itt?
Katya kiszaladt az irodából, a folyosón összeütközött Igor Boriszoviccsal, a kezébe nyomta a papírokat, majd könnyekkel a szemében kirohant az épületből. Arra már nem emlékezett, hogyan jutott vissza a faluba. Beesett az ágyba, és sírni kezdett.
Reggel kopogás ébresztette. Az ajtóban Igor Boriszovics állt egy csapat emberrel.
– Jó reggelt, Jekatyerina Vasziljevna. Látom, tegnap még nem állt készen a beszélgetésre, ezért eljöttem személyesen. Megkínálna egy csésze teával?
– Természetesen, fáradjanak be.
Igor egy szót sem szólt a tegnap történtekről. Teázás közben szinte az egész falu összegyűlt a ház előtt. Igor kinézett az ablakon.
– Nahát, egy egész delegáció! Jekatyerina Vasziljevna, az ott véletlenül nem Iljics bácsi?
Katya elmosolyodott: – De bizony, ő az.
– Harminc éve is már nagypapa volt, és a felesége akkor is pitével kínált minket.
A férfi aggódva nézett Katjára, mire ő gyorsan válaszolt:
– Anna Matvejevna él és virul, és még mindig süti a híres pitéit.
A nap gyorsan elszállt a sok teendővel. Igor emberei mértek, jegyzeteltek, számoltak.
– Jekatyerina Vasziljevna, megkérdezhetem… a férjével kapcsolatban… Meg fog neki bocsátani?
Katya elgondolkodott, majd elmosolyodott:
– Nem. Tudja, még hálás is vagyok neki, hogy így alakult minden… Miért kérdi?
Igor nem válaszolt. Katya felállt, körbenézett a házban:
– Ha lenne híd, ez egy csodálatos hely lehetne! Felújítanánk a házakat, pihenősarkokat alakítanánk ki. Az érintetlen természet lenyűgöző. Csak nincs, aki foglalkozzon vele. De ha ön nem szeretne visszatérni a városba…
Igor gyönyörködve nézte őt. Különleges nő: határozott, okos. Korábban nem is vette észre, de most meglátta benne az igazi szépséget.
– Katya, eljöhetek még?
Katya figyelmesen ránézett:
– Jöjjön csak, örömmel látom.
A hídépítés gyors ütemben haladt. A falubeliek hálásak voltak Katyának, a fiatalok is elkezdtek visszatérni. Igor gyakori vendéggé vált.
A férje többször is próbálta hívni, de Katya nem válaszolt, végül le is tiltotta a számát.
Egy kora reggelen ismét kopogtak. Félálomban Katya ajtót nyitott, rosszat sejtett – de a küszöbön Sztjepan állt.
– Szia, Katya. Érted jöttem. Ne duzzogj tovább. Bocsánat – mondta.
Katya felnevetett:
– „Bocsánat”? Ennyi az egész?
– Ugyan már… Szedd össze magad, induljunk haza. Csak nem küldesz el? Amúgy is, ez a ház nem is a tiéd, ne feledd!
– Dehogynem küldelek! – kiáltotta Katya.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a szobából Igor lépett ki háziruhában:
– Ez a ház a cégem pénzéből lett megvásárolva. Vagy talán bolondnak néz, Sztjepan Alekszandrovics? Most épp revízió zajlik az irodában, és sok kérdésre kell majd válaszolnia. Ami pedig Katyerinát illeti – kérem, ne idegesítse. Ártana a… jelenlegi állapotában.
Sztjepan szeme elkerekedett. Igor átölelte Katyát:
– Ő az én menyasszonyom. Kérem, hagyja el a házat. A válókereset már be van adva, hamarosan érkezik az értesítés.
Az esküvőt a faluban tartották. Igor bevallotta, hogy újra beleszeretett ebbe a helybe. A hidat megépítették, az utat felújították, boltot nyitottak. Az emberek elkezdték nyaralóként megvásárolni a házakat. Katya és Igor is úgy döntöttek, felújítják az otthonukat – hogy legyen hová visszatérniük, amikor majd jönnek a gyerekek.
