– Hova készülsz, Inna? – kérdezte meglepetten a férj, amikor meglátta, hogy a felesége gondosan pakolja a holmikat az utazótáskába. Olyan precízen, „vonalzóval mérve”, mintha kiállításra készítené elő a dolgokat, nem pedig bőröndbe rakná őket. Az alaposság természetes volt Innának. Példás feleség volt: Leonyid mindig ápoltan ment munkába, tiszta ruhában, és drága kölnit viselt, amit a felesége minden évben szeretettel ajándékozott neki február 23-án. Évről évre ugyanazt.
A házaspár több mint húsz éve élt együtt. Nemcsak a szekrényekben uralkodott rend és tisztaság – az egész életük gondosan rendszerezett volt.
Évente egyszer nyaralás a tengernél, ugyanazon az üdülőhelyen. Havonta kétszer látogatás az anyósnál és az apósnál. Minden reggel kávé egy kanál cukorral és szendvics sajttal. A sajt és a kolbász mindig tökéletesen szeletelve – Leonyid már azon gondolkodott, hogy van-e a feleségének egy titkos vonalzója, amivel méri a szeletek vastagságát.
Munka után esténként Inna mindig ugyanazt a krimisorozatot nézte, utána elkészítette a másnapi vacsorát, majd pontosan 22:00-kor lefeküdt aludni.
Mondani sem kell, a menü húsz éve változatlan volt: keddenként csirke, szerdán halnap. Kezdetben Leonyid próbált tiltakozni ez ellen a rendszer ellen, de aztán hozzászokott. Idővel azonban valami újat kívánt.
– Miért hallgatsz, Inna?
– Mi? – Inna összerezzent, és hátrafordult.
– Kérdeztem, hova készülsz?
– Hogyhogy hova? Nyaralni. – Inna úgy nézett a férjére, mint egy kisgyerekre. – Elfelejtetted, hogy holnapra van repülőjegyünk?
– Azt hittem, nem jössz! Azt mondtad, nem engednek el a munkahelyeden…
– Sikerült megegyeznem a főnökkel – vonta meg a vállát Inna. – Megszeghetem én a hagyományokat? Hány éve járunk már a mi kis „Búzavirágunkba”, és most otthon maradjak egy kis „kakukk” miatt? Nem én tehetek róla, hogy ugyanarra az időpontra kérte a szabadságát!
– Hát… – morogta a férj. – De te vagy a könyvelő. Nélküled nem megy.
– Pontosan. Én vagyok a főkönyvelő, ő meg csak segéd. Ráadásul én már egy éve beadtam a szabadságkérelmet, aláírva itt van a fiókban, az „Üdülés” mappában. Ott vannak az elmúlt évek kérelmei is. Az egész osztály tudja, hogy mindig ugyanazon a napon megyek szabadságra! Ez a kiscsirke meg tapasztalatlan, új dolgozó. A kérelmét alá sem írták, csak egy hónapja adta be az igazgatónak. Teljesen egyértelmű, hogy aki előbb lépett, azé a nyaralás – méltatlankodott Inna, miközben tovább pakolt. Már egy hónapja húzódott ez a szabadságos történet…
– Szóval, akkor elengedtek? – kérdezte lehangoltan Leonyid.
– Igen.
– És velem jössz?
– Leonyid, nem veled megyek, HANEM EGYÜTT megyünk. Mint mindig. Ne aggódj, nem hagylak magadra. Mi van veled, drágám? Csak nem vagy rosszul a stressztől? – Inna aggodalmasan nézett a férje arcára.
– Igen, kicsit túlizgultam. De most már minden rendben, ha te is jössz. Akkor pakold össze az én cuccomat is… – mondta, majd kiment a hálószobából.
„Hát ez átok!” – cikáztak a gondolatok Leonyid fejében, mint egy utasokat nyaralásra szállító repülő. Csakhogy ő egészen más terveket szőtt. Biztos volt benne, hogy a felesége most nem jön el vele a nyaralásra. Egy egész hónapon át panaszkodott Inna, hogy a főnök nem engedi el, és halasztást kért. A jegyek viszont nem voltak visszatéríthetők, ezért Leonyid meggyőzte őt: menjen csak ő egyedül.
– Ne vesszen már kárba a nyaralás. Elmegyek. Valahogy kibírom egyedül. Hiányozni fogsz, persze, de mit lehet tenni – mondta akkor, alig leplezve örömét. És most tessék – meglepetés: a feleség bőrönddel a kezében.
„Most mit csináljak? Hogy mászom ki ebből?”
Kilépett az erkélyre, és gyorsan tárcsázott egy számot. Inna nem hallotta, miről beszél, de a férj viselkedése túl furcsa és gyanús volt – úgy döntött, követni fogja.
— Kávét vagy teát kérsz? — kérdezte Leonid, aki húsz év házasság után először döntött úgy, hogy maga terít meg a reggelihez. Ráadásul az indulás napján. Ez már túl gyanús volt Innának.
— Hát persze hogy kávét, mi mást?! Egy kanál cukorral… — Inna még jobban elgondolkodott. — Hadd töltsem ki magam. Menj, inkább kend be a cipődet krémmel, hogy szépen fényes legyen.
— Azt inkább te csináld… Még a végén valami rosszat kennék rá. Aztán megint azt mondod, hogy miattam lettek feketék a világos szandáljaid — válaszolta Leonid, miközben kikapta a kezéből a teáskannát és a csészét.
— Jó, rendben…
Inna kiment a konyhából, de továbbra is figyelte a férjét. Úgy tűnt neki, hogy Leonid valamit beletett a csészéjébe, és az biztosan nem cukor volt.
— Elfelejtettem, hogy vizet és szalvétát kell vennünk az útra. Gyorsan elszaladok a boltba. Idd meg a kávét, amíg még forró! — nyomta a csészét a felesége kezébe, miközben feszült figyelemmel várta, hogy belekortyoljon.
— Menj csak — mondta Inna. De Leonid továbbra is ott állt, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy megissza. — Hm… milyen finom, megtanultál kávét főzni? Húsz év után? — dicsérte Inna, miközben ajka csak épphogy megérintette a csésze szélét.
Leonid nem válaszolt: hirtelen minden érdeklődése eltűnt, és kisétált a lakásból. A balkon alatt álló kukához ment, hogy megszabaduljon a „bizonyítéktól”. Boltba valójában nem akart menni, csak ki akart találni valamit, hogy el tudjon tűnni.
— Halló? Igen, úgy csináltam, ahogy mondtad. Beletettem a port a kávéjába. Most várom, hogy hasson, hogy elindulhassak. Mi? Nem szabadott volna a kávéba tenni?! — Leonid elsápadt, mintha ő maga itta volna meg a mérget. — Honnan tudhattam volna?! Nem vagyok se vegyész, se orvos! Mindegy, úgyis vasból van az egészsége. Ennyi év alatt egyszer sem volt beteg! Maximum hasmenése lesz, és kész. Csak annyi a lényeg, hogy lekésse a repülőt, és én egyedül mehessek nyaralni — próbálta megnyugtatni magát Leonid, hogy a nővére csak túlreagálja a dolgot, majd letette a telefont, várt egy kicsit, aztán visszament a lakásba.
De az ajtó alig nyílt ki: Inna a bejárat padlóján feküdt, és a külseje alapján alig élt. Szerencsére — vagy balszerencsére — épp akkor ment el a lakásuk előtt a szomszédasszony, Zina. Ő lett a szemtanúja a tragikus jelenetnek.
— Istenem! Micsoda tragédia! Ilyen fiatalon! — jajveszékelt az asszony.
— Még él. Talán — motyogta bizonytalanul Leonid.
— Azonnal mentőt kell hívni!
— Talán nem kéne? Hátha elmúlik magától… — préselte ki magából Leonid, inkább a saját bőrét féltve.
De Zina nem hallgatott rá. Gyorsan tárcsázta a mentőket.
Leonid eközben kétségbeesetten próbálta eltüntetni a nyomokat. Kifacsarta a maradék kávét, letörölte az ujjlenyomatait, majd fogta a bőröndöt és nesztelenül elmenekült…
Másnap, miközben elégedetten feküdt a turistaszállón, a mennyezetet bámulva, és élvezte új nője, Zsanna egyenletes szuszogását — akiért az egész bonyodalmat elindította —, megszólalt a telefon.
Leonid maga sem tudta, miért, de ösztönösen felvette.
— Ljonya! Ljonecska! Hol vagy?! Tragédia történt! Inna meghalt! Nem tudták megmenteni! — zokogott a telefonba egy női hang. Leonid Zina hangját ismerte fel. — Temetést kell szervezni! Hová tűntél?! — az asszony sorolni kezdte a rengeteg intéznivalót, amit az összetört férjnek meg kellett volna tennie.
— Miben halt meg? — kérdezte óvatosan Leonid.
— A szíve feladta. Már nem 18 éves, ugye — hüppögött a szomszédasszony.
— Szóval csak egy szerencsétlen baleset volt?
— Hát persze… Mi más lehetett volna? — Zina még a sírást is abbahagyta.
— Semmi, persze! Én csak boltba mentem. És egyébként sem vagyok hibás…
— És most hol vagy?
— Én… a nővéremnél vagyok — hazudta Leonid. Valójában elmenekült, és már úton volt a nyaralásra. A terve szinte teljesült.
— Miért menekültél el? Sokkolt a dolog?
— Igen. Pontosan. Figyelj, Zina, nem lehetne elhalasztani a temetést?
— Hogyhogy elhalasztani?
— Úgy értem, egy hét múlva rendezni? Vagy még jobb, ha két hét múlva… Nyaralok, a szállás már ki van fizetve… Innán már úgysem lehet segíteni, nekem meg helyre kell állítani az idegeimet. Még a végén én is mellé fekszem a bánattól…
Zina a meglepetéstől hirtelen elnémult.
– Miféle üdülőhely, Ljónyám? Meghalt a feleséged! Te meg nyaralni készülsz, vagy mi?! – fakadt ki Zina.
– Ugyan már, nélkülem úgysem lesz, aki ezeket a dolgokat intézze. Majd megyek, amikor tudok. Várhat – legyintett lemondóan Leonyid. Először megrettent, de amikor rájött, hogy nem fenyegeti semmilyen veszély, teljesen megnyugodott.
– Ki hívott, Ljónyácska? – nyitotta ki a szemét Zsanna, és felemelte a fejét.
– Á, semmiség. Aludj csak. Vagy inkább csináljunk valami mást – nevetgélt idegesen. Sőt, még jobban alakult minden. Húsz évig tűrte a feleségét, és most ez a váratlan ajándék: nincs többé feleség. Haha! Már tényleg nincs. És hogy ő küldte-e a másvilágra? Ugyan, csak szerencsétlen véletlen volt, senki sem tudja, és nem is lehet bizonyítani.
Elégedetten mosolygott saját „ravaszságán”.
Így hát majdnem nászútként töltheti az időt Zsannával, aztán majd beköltözteti őt a felesége lakásába. Hiszen ő az első számú örökös! Házasság? Ugyan már, azt nem tervezi, de együttélés, minden vele járó örömmel – az pont, amit az orvos rendelt.
Reggelre boldogan hortyogott. Amikor felébredt, hogy gyönyörködjön szép Zsannácskájában, hátrafordult – és felordított.
– Istenem! Takarodj! – rohant az erkély felé, elfelejtve, hogy csak a második emeleten vannak.
És bizony volt mitől megijednie: Zsanna helyett Inna feküdt mellette. Sápadtan, kócosan… akár egy horrorfilm élőhalottja.
Leonyidot nem érdekelte, milyen magasról kell ugrania – az ijedségtől kiugrott az ablakon.
Inna gonosz kacaja volt az utolsó, amit hallott.
Szerencséjére – vagy szerencsétlenségére – a második emelet nem volt elég magas a végső búcsúhoz. Leonyid gerinctöréssel megúszta, ami egész életére mozgásképtelenséget jelentett.
Amikor magához tért, orvost látott maga mellett. De úgy tűnt neki, hogy mellette Inna áll – az „elhunyt”, aki valószínűleg direkt követte őt, hogy kísértse.
– Takarodj! Menj innen! Nem akartalak megölni, nem tudtam, hogy a kávé és az a por nem férnek össze! – suttogta félálomban, miközben próbált kapálózni, de végtagjai nem működtek, és a hangja is csak nyöszörgésre hasonlított. Mégis, Inna és az orvos megértették a szavait.
– Tehát mégiscsak meg akarta mérgezni. Feljelentést tesz ellene? – kérdezte az orvos.
– Nem – felelte Inna, majd sarkon fordult és elhagyta a kórtermet.
Természetesen nem halt meg. Egyszerűen nem itta meg a kávét, amikor észrevette, hogy a férje valamit beleszórt. De a „műsort” meg kellett rendezni. Meghallotta a „kukás” telefonbeszélgetést, megértette, hogy „meg kell halnia”, és megkérte a szomszédasszonyt, hogy játssza el vele a jelenetet, amíg a gyászoló férj a ház körül ólálkodik.
A többit már Leonyid maga intézte. Elutazott, megcsalta, és gyakorlatilag beismerte a bűncselekményt. A poros dobozt Inna a szemetes mellett találta meg. A bizonyíték a kezében volt, de szerette volna tudni, miért tette mindezt a férje. Azt, hogy Leonyid egy üdülőhelyen van, rögtön kitalálta, de biztosra ment, és felhívta őket. Az adminisztrátor közölte vele, hogy Leonyid már bejelentkezett, és pompásan érzi magát – ki sem mozdul a szobából.
Zsannáról már a helyszínen szerzett tudomást. Odament, hogy szemtől szemben lássa „hűséges férjét” és kicsit ráijesszen.
Mint később kiderült, Zsanna és Leonyid egy közösségi oldalon ismerkedtek meg. Leonyid körülbelül egy hónapja írt neki, és közös nyaralást ajánlott. Nagyon örült, hogy feleség nélkül utazhat, és előre eltervezte a szórakozást. Semmi sem utalt a bajra, ám az indulás előtt Inna hirtelen összecsomagolt és kijelentette, hogy ő is jön a nyaralásra. Ekkor döntött úgy Leonyid, hogy „ellazítja” feleségét, hogy otthon maradjon – lehetőleg gyomorrontással kórházba kerüljön –, és így ő nyugodtan elutazhat. Egy hét pihenés bőven elég lett volna a szürke életből való kiszabaduláshoz. Változásra, új élményekre vágyott… meg is kapta.
Amikor Zsanna kora reggel elindult kocogni, nem akarta felébreszteni Leonyidot – de az ajtóban összeütközött egy ijesztő nővel. Először nem ismerte fel, hogy smink az egész.
– Várjon. Én vagyok Leonyid felesége. Lehet, hogy nem hisz nekem, de miközben önnel szórakozott, engem épp „temettek” – mondta Inna, és gyorsan elmesélte a történetét, miközben Zsanna szemei egyre tágabbra nyíltak. Természetesen Zsanna elhagyta a szobát, és soha nem tért vissza. Inna pedig óvatosan elfoglalta a helyét, férje oldalán, és várta, hogy felébredjen – hogy meglepje. Aztán… minden kisiklott.
Amikor Leonyid felébredt, és Zsanna helyett Inna állt előtte, mégpedig rémisztő sminkben, azonnal kiugrott az ablakon, azt gondolva, hogy a holt felesége jött vissza bosszút állni. A smink olyan jól sikerült, hogy Inna egy órán át mosta le, míg Ljónyát „kapargatták”.
– És most mi lesz? Válás? – kérdezte Zina, fejét csóválva.
– Természetesen! Azt hiszed, én fogom ápolni ezután? Egy ilyen után? Nem… majd a testvérkéje ápolja a „jó kis öccsét”. Hiszen ő ajánlotta neki, hogy szórjon valamit a kávémba – mondta szárazon Inna, miközben gondosan csomagolta össze a maradék holmiját. A lakást el akarta adni. Ehhez nem kellett a férje beleegyezése, mivel a házasság előtti vagyon volt.
– És most hová mész?
– Északra. A lányomhoz. Felfedezem az országot… amíg még élek.
Zina nem válaszolt, csak a fejét csóválta. Többé nem találkoztak.
Leonyid pedig mozdulatlan maradt. Nem hitte el, hogy felesége „feltámadt” – mindenhol Innát látta. Ezért életének hátralévő részét egy zárt intézmény különleges osztályán töltötte, Napóleonokkal és földönkívüliekkel együtt, egy tapasztalt orvos felügyelete alatt.
