— Nem… nem… nincs miért mentegetőznöm. Tudod, igazad van. „Hitvány” anya vagyok… Azt hiszem, az apáddal jobb lesz neked. Most elmondok neked valamit… Aztán… aztán magam segítek összepakolni, és elküldelek a frissen megtalált, olyan kedves, jó, szeretett apukádhoz. Én pedig, mint rossz anya, majd élem az életemet, élvezem magam.
— És mikor akartál mindent elmondani nekem? — a fiú gyűlölettel a szemében nézett a megdöbbent Natáliára.
— Glib, kisfiam, mi van veled? Mi történt?
— Mindent tudok… a–anya.
Az utolsó szót a fiú szinte az anyja arcába köpte.
— Akkor mondd el nekem is, én is szeretném tudni — próbálta tréfára venni Natália, és odalépett, hogy megölelje a fiát.
De a fiú elhőkölt, mintha fertőző lett volna, vagy fájdalmat okozhatna neki.
— Glibcsikém, fiam, mi történt?
— Menj el, nem bírlak látni — a fiú gyorsan levetkőzött, és a szobájába ment.
Bármennyire próbálkozott is Natália, nem tudott a fiához férkőzni — a fiú nem nyitotta ki az ajtót, és Natáliának úgy tűnt, sír.
— Istenem, magyarázd már el végre, mivel vádolsz engem? Glib! Mi ez a finom kisasszonyos viselkedés? Azt hittem, a fiam őszinte és felnőtt ember…
— Tényleg? — az ajtó kivágódott, a fia vörös arccal, kócosan állt ott. — Én meg azt hittem, hogy az én… anyám őszinte, és… és… szeret engem, te pedig…
Natáliát szíven ütötte a „anya” szó — tizennégy év alatt a fia soha nem nevezte így. És most… Fájt. Nagyon fájt és megalázó volt.
De Natália összeszedte magát. Végül is kettőjük közül ő volt a felnőtt.
— Akkor mégis… próbáld meg elmagyarázni.
— Mindent tudok, nekem… nekem… apa mindent elmondott.
— Aha, szóval innen fúj a szél. Na, és mit mesélt neked az apád?
— Mindent… hogy hogyan adtál le engem gyerekkoromban az állami gondozásba. Mindent elmondott, világos?
— Világos… hát persze.
— És akkor mi van? — a fiú zavartan nézett Natáliára. — Te… te még csak mentegetőzni sem fogsz?
— Én? Nem, nincs miért mentegetőznöm. Tudod, talán igazad van. Hitvány anya vagyok… Azt hiszem, az apáddal jobb lesz neked. Most elmondok neked valamit…
Aztán… aztán magam segítek összepakolni, és elküldelek a frissen megtalált, olyan kedves, jó, szeretett apukádhoz.
Én pedig, mint rossz anya, majd élem az életemet, élvezem magam.
A fiú hallgatott, és az anyjára nézett…
Attól a pillanattól kezdve, hogy Glib apja megjelent az életükben, Natália úgy él, mintha puskaporos hordón ülne.
Az exférj hirtelen úgy döntött, hogy kapcsolatot tart a fiával — és Glibet többé nem lehetett felismerni.
— Hol is kezdjem… Ülj le, fiam, két perc alatt ezt nem lehet elmagyarázni…
— Nem akarok semmit hallani! Te… te… aljas vagy!
— De bizony… kénytelen leszel meghallgatni. Ülj le, azt mondtam. Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy a szemembe vágd a vádjaidat.
Meghallgattad az apád verzióját — nem tudom, mit beszélt össze neked. Most hallgasd meg az enyémet.
Látszólag rendezett családban születtem, semmi sem jelezte a bajt. Aztán a szüleim elváltak.
Apám új szerelemre talált — a mai napig nem tartom vele a kapcsolatot.
Anyám pedig… nos, elkezdte bizonygatni apámnak és mindenkinek, hogy ő még „hűha”, igazi királynő.
Egymás után jelentek meg az új „apák” az életemben. Anyám egyre mélyebbre süllyedt.
Túl korán megismertem a felnőtt élet mindazt, amit egy normális gyereknek nem szabadna.
Végül… állami gondozásba kerültem.
Voltak nagyszüleim, nagybátyáim és nagynénéim, de… mégis intézetbe kerültem.
Anyám esküdözött, hogy abbahagyja az ivást, észhez tér, és hazavisz.
Be is tartotta a szavát, még haza is vitt. De én visszamentem. Magamtól. Az intézetbe. Megengedett, hogy ne nevezzem meg az okát?
Megpróbáltam elfelejteni mindezt. Azóta senkivel sem tartom a kapcsolatot a családból. Te is tudod — mindig ketten voltunk.
Nem szenvedek emiatt. Egyszerűen csak élek.
Szóval… visszakértem magam. Visszavettek. Baba Katja — ugye tudod, hogy ő nem a vér szerinti nagymamád?
Glib bólintott, Natália pedig folytatta.
— Ott dolgozott, és nagyon meglepte, hogy egy tizenhárom éves lány magától jön vissza. Beszélgetett velem, mindent elmondtam neki — így kerültem másodszor is gyermekotthonba, és ott is maradtam egészen a végzésig.
Anyám egyszer sem jött el. Megvolt a maga új, „jó” családja, ő már eleget szenvedett… legalábbis ezt mondta. Én pedig az előző élete kellemetlen emlékeztetője voltam. De… hát legyen.
Röviden: Baba Katjának, vagyis Katalin Fjodorovnának köszönhetően jól végeztem az iskolát — kitűnővel, képzeld. Felvettek az egyetemre, ott ismertem meg apádat. Akkor már utolsó éves voltam, és pincérnőként dolgoztam — érted, senki sem tartott el.
Kollégiumban laktam.
A valódi nagymamád, apád anyja nem akart tudni egy „csavargóról” — így nevezett, amikor megtudta, hogy két évig gyermekotthonban éltem.
De összeházasodtunk, és megszülettél te. Aztán, amikor fél éves voltál, apád belefáradt a férjszerepbe, és közölte, hogy elmegy. Megismert egy másik nőt. Pontosabban: én megyek.
Hova?
Ez senkit nem érdekelt. Menj, és vidd a fiadat.
Utána az anyósom nagy kegyesen megengedte, hogy nála lakjak két hétig, amíg az ő kisfia a szerelmével nyaral.
Akkor még azt hittem, milyen jóságos — megsajnált, megölelt.
Pedig engem senki sem sajnált. Egyszerűen csak…
Rohantam városszerte munkát keresni, de ki alkalmazna egy pályakezdő fiatalt, tapasztalat nélkül, csecsemővel a karján?
Visszamentem pincérnőnek, de a munkaadó megtiltotta, hogy gyerekkel járjak dolgozni — vagyis veled.
Kértem az anyósomat, hadd hagyjam ott nála a fiamat, téged… amíg műszakban vagyok, de kidobott.
Apukád biztosan már bemutatott a szeretett nagymamádnak, ugye?
Biztosan kibőgte magát örömében, amikor meglátta az imádott unokát. Elfelejtette, hogyan fenyegetőzött azzal, hogy kidobja ezt az unokát a lépcsőházba, ha én nem tűnök el a fiacskája, a te apád érkezéséig, Glibcsikém.
Fogtam téged, és elindultam, hogy a vízbe menjünk. Hát mi mást tehettem volna?
Azt gondoltam: egyetlen pillanat, egyetlen mozdulat — magamra veszem a bűnt. Én felelek érte, a kisfiam, az ártatlan angyal pedig a mennybe kerül. Akkor így gondoltam.
Állok a hídon. A víz szürke, hideg. Te elcsendesedtél. Magamhoz szorítottalak. És akkor jött egy hajléktalan, megragadta a kezem, és azt mondta:
— Ne légy bolond, kislány. Nincsenek kilátástalan helyzetek.
Mintha felébredtem volna. Elmentem a parkba, leültem veled egy padra. Kitisztult a fejem.
Nézem az én kis napocskámat, és azt gondolom: micsoda önző alak vagyok én? Magamat sajnálom — jaj, szegény én, senki sem szeret. De mi van a fiammal? Az én kisfiammal — hiszen neki én vagyok az egész világa.
Így gondoltam, és abban a pillanatban megszületett a terv. Elmentem Katja nénihez. Ő sokunknak olyan volt, mint egy anya. Nem, nem volt afféle gyengéd lélek. Különleges volt — ha egyszer segíteni kezdett, soha nem hagyta félbe.
Mindent elmondtam neki. Beleegyezett, hogy segítsen elintézni a papírokat, hogy téged állami gondozásba vegyenek.
Amikor csak volt egy szabad percem, rohantam hozzád. Szinte elszakíthatatlanok voltunk, úgy kapaszkodtunk egymásba. Mintha értetted volna. Sírtam, bocsánatot kértem tőled, kértelek, hogy tarts ki.
„Anya visszajön” — suttogtam neked.
Két munkahelyen dolgoztam. Aztán egy lány, aki velem dolgozott, mondta, hogy bogyószedéssel jól lehet keresni. Ő készült elutazni — egy másik országba.
Hezitáltam… de veszítenivalóm nem volt. Katja néni is támogatott. Azt mondta, ő is hallott ilyesmiről — a szomszédja a fia esküvőjére megkereste a pénzt, vett neki egy autót, és majdnem egy lakásra valót is összegyűjtött. Így hát elmentem.
Három év. Hosszú három évig rabszolga voltam. De megcsináltam.
Megcsináltuk.
Hiszen később magammal is vittelek, a gazda megengedte. Te talán nem is emlékszel rá…
Együtt megkerestük a pénzt egy lakásra. A saját lakásunkra.
Hazatértünk, Katja néni úgy fogadott minket, mintha a rokonai lennénk. Két hétig nála laktunk, aztán gyorsan találtunk egy lakást. „Mi”-t mondok, mert mi mindig együtt voltunk. Te és én.
Együtt.
Aztán… beírattalak az óvodába. Jól beszéltél angolul, ezért angol tagozatos óvodába kerültél. És te mit gondoltál?
Tényleg elhitted, hogy ez genetika? Hogy ilyen jól beszélsz angolul? Akkor még nem voltam kész mindent elmondani neked, túl kicsi voltál — így azt vágtam rá, ami épp eszembe jutott…
Elhelyezkedtem a szakmámban. Éltünk, nem panaszkodtunk… Jól éltünk, ugye, kisfiam?
Nem mentem férjhez, mert nem akartam, hogy bárki bántsa a gyerekemet. Pedig lehetett volna. És még egy gyereket is szülhettem volna. De féltem, hogy olyan leszek, mint az anyám…
Egyébként él. Zaklat a maga „kedvességeivel”. De számomra ő senki.
Ahogy az apád is, az anyjával együtt.
Mit akar tőlem? Azt hiszi, hogy az elmaradt gyerektartást megbocsátják, ha gügyög veled? Gazember.
Most egy másik oldalról is megismertél, igaz, fiam?
Mindent elmondtam. Ne vádolj olyasmivel, amiért nem vagyok bűnös.
A te szeretett nagymamád szerint én egy csavargó vagyok, egy koldus. Nemkívánatos ex, rossz anya…
Nem csodálkozom, hogy a fiam is az apjára és a nagymamájára ütött. Hát legyen… Elég felnőtt vagy már, fiam. Mert csak egy felnőtt fiú, egy férfi képes úgy nevezni az anyját, hogy „anya”, és vádat vágni az arcába.
Én mindent elmondtam, kisfiam.
Kint maradok a konyhában, amíg összepakolsz. Addig felhívom az apádat — mondta Natália fáradtan. — Örülni fog a hírnek, hogy mostantól vele él a gyerek. Hiszen ő jó — nem adta le a fiát gyermekotthonba. És te miért nem kérdezted meg az apukádat, hol volt mindezidáig? Ááá… menjetek mindannyian a fenébe…
Belül üresség és őrjítő fájdalom.
Glib volt az единetlen ember az életében. Nem, nem akart gonosz nőszeméllyé válni, és nem akarta megosztani a fiát senkivel. Tisztességes férfit akart belőle nevelni, megházasítani, a feleségét úgy szeretni, mint a lányát, és az unokákat dajkálni…
Hát így alakult.
Natália erőtlenül indult a konyha felé, a telefonján kereste a volt férje számát. A könnyek elhomályosították a szemét.
— Anya, anyukám… ne, ne hívd, bocsáss meg, drágám… Anya… Azt hittem, csak álom volt, anya… Emlékszem, hallod… rengeteg-rengeteg bogyóra… Ezért nem eszem meg őket, ugye?
— Igen… — mondta halkan Natália…
Mindketten kisírták magukat.
— Bocsáss meg, anya, én olyan… nem tudok magamnak megbocsátani… Ha belegondolok — az én pici anyukám, egyedül a nagyvárosban, egy csecsemővel a karján… Bocsáss meg, anya…
Natália átölelte a fiát — azt az egyszerre olyan kicsi és olyan felnőtt fiút…
Már este volt, amikor meghallotta, hogy Glib telefonon beszél valakivel:
— Nem, te bocsáss meg. Mi anyával már régóta készültünk erre a koncertre… Nem, szerintem anya ellenezné. Ne hívd fel őt.
Tudod, olyan váratlanul jelentél meg az életemben, persze, örülök… de… apa… tartsunk egy kis szünetet. Ne haragudj… most anyára van szükségem. És egyáltalán… majd én hívlak fel.
— Kisfiam — Natália belépett a szobába — talán nem kellene ilyen hirtelen? Hiszen mégiscsak az apád… Bocsáss meg, véletlenül hallottam.
— Anya, ezt majd én eldöntöm, jó? — mondta komoly hangon Glib. Aztán rögtön, mint gyerekkorában, kiscicás szemekkel nézett rá, és kérte:
— Anya, olvasol nekem egy könyvet?
— Kiről? — nevetett Natália. — Hüvelyk Matyiról?
— Neeem, anyucikám, fizikából nehéz a téma… és te olyan jól el tudod magyarázni…
