Minden egy egészen hétköznapi dologgal kezdődött: a gazda lement az ólba szerszámért, de amikor visszatért, karjában egy csomó visító kiscicát hozott. Furcsák voltak — túlságosan bozontosak, szúrós szőrűek és komorak — egyáltalán nem hasonlítottak a megszokott falusi kölykökre. Az első gondolata rövid volt, mint egy villanás: „Itt valami nincs rendben.” Néhány nap múlva már maga sem hitt a szerencséjében — a szakértők közölték, hogy ezek a „kiscicák” többet érnek, mint egy jó autó.
Mindez Zabaikálja közepén történt. Egy egyszerű férfi egy egyszerű reggelen az ól felé indult, hogy elővegye a megszokott szerszámot. Rutinfeladat, semmi előérzet. Valójában nem is szerette azt az ólat: a széna és a nedvesség szaga fojtogatta, a falból kilógott egy rozsdás vaslap, valaki megint felborította a szögesdobozt. De ezúttal valami más volt. A mélyből, ahonnan általában csak a deszkák nyikorgása hallatszott, most kétségbeesett cincogás jött — nem egér, inkább segélykiáltás.
A gazda hunyorított, megdörzsölte a szemét (nem csoda, alig aludt pár órát a traktorral való bajlódás után), és észrevette a sarokban — ahol a falat egy régi vattatakaró fedte — négy bolyhos csomócskát. Meglepően egyformák voltak, mintha maga a sztyeppei szél válogatta volna össze a színüket a fűhöz. Nem bújtak el, csak összesimultak, sírtak és reszkettek. Anyamacskát sehol.
Még ha kőből volna a szíve, akkor is megmozdulna benne valami. Szó nélkül bebugyolálta a kicsiket egy régi vattakabátba, és bevitte őket a házba. A kabátot a radiátorhoz tette, ő maga pedig a konyhába ment tejet melegíteni. Azt hitte, most majd szépen kortyolnak egyet-egyet, és — mint a filmekben — magukhoz térnek. De film nem lett belőle.
A cicák elfordultak a pipettától, fújtak a tehéntejre és látványosan fintorogtak. Minden etetési kísérlet újabb kudarcba fulladt. A kicsik nem ettek. Semmit. A gyakorlott férfi kezdte magát tehetetlennek érezni.
Más talán legyintett volna — „biztos valaki idetette őket, megesik az ilyen”. De a gazda érezte, hogy ez most valami különös. Átment a szomszédasszonyhoz, aki minden kóbor macskát összeszedett a környéken, hátha tud valamit. De az asszony csak a vállát vonta: „Ezeket nem ismerem, ilyeneket még nem láttam.”
Ekkor jött a legegyszerűbb gondolat: ha maga nem tudja, hívja fel azt, aki tudja. A legközelebbi természetvédelmi terület körülbelül egyórányira volt a zötykölődős sztyeppei úton. A gazda nem tétovázott — betette a visítókat egy dobozba, és elindult, bízva benne, hogy ha ott elboldogulnak rókákkal és mormotákkal, akkor ezekkel is fognak tudni.
A bejáratnál egy felügyelő fogadta — határozott, nyugodt ember, rögtön kezet is nyújtott. A gazda az asztalra tette a dobozt, röviden elmondta a történetet. Az ellenőr óvatosan felemelte az egyik állatot, hunyorított, majd hívta a kutatót. Az jött, nézett, nem szólt semmit, aztán szólt az állatorvosnak. Mind csak nézték, egymásra pillantottak. Valaki halkan felsóhajtott, de senki nem pánikolt. Csak csendben közelebb léptek, mintha valami különlegesség állna előttük.
– Ezek manulok – mondta végül a kutató, egyszerűen, de komolyan.
A gazda némán állt. Hallott már manulról, de legfeljebb plakáton látott. Most minden összeállt: a viselkedés, a kinézet, a reakció. Ezek a cicák bizony nem hétköznapiak. A manul ritka ragadozó, a Vörös Könyvben szerepel, nem pusztán formalitásból. A legutóbbi becslések szerint egész Eurázsiában alig ötvenezer felnőtt példány él.
Azonnal vészhelyzeti tanácskozás kezdődött. A manulkölyköknek nem jó a szokványos tej — az anyjuk teje sokkal zsírosabb, és szinte nem tartalmaz laktózt. A tehéntej csak árt, visszafordíthatatlanul. Sem keverék, sem kefir — semmi sem megfelelő.
A rezervátumban nem volt sem a megfelelő tápszerből készlet, sem „manultej-bank”. Felhívták az állatkertet, ahol pár éve sikerült felnevelni egy manulkölyköt. Ott videókapcsolaton keresztül adtak utasításokat: először elektrolitokat, majd egy-egy csepp darált húst, pontos időre, két-három óránként. Ápolás éjjel-nappal. Beosztás, mérlegelés, minden gramm feljegyezve. Nem beszélgettek. Csak dolgoztak.
A harmadik nap körül valaki észrevette: a pofácskák világosabbak, a tekintet tisztább lett. Az állatorvos csak ennyit mondott:
– Ha kihúzzák egy hétig, van esélyük.
A manul vad, érzékeny állat. Tízből kettő marad életben a természetben. A többi nem bírja ki: ragadozók, betegségek, hideg.
Napról napra a kicsik egyre élénkebbek és… harapósabbak lettek. Egy hét elteltével ketten már mindenre morogtak, ami túl közel mert menni hozzájuk. Az egyik elkezdte enni a darált csirkehúst, a másik pedig kinyalogatta a tejes keveréket a fecskendőből. A dolog végre elindult a jó irányba.
De nem volt ok túlzott bizakodásra. A manul nem házimacska. Még ha ember neveli is fel, akkor is igazi ragadozó marad. A házimacskákban évszázadok alatt kifejlődött a szelídség, a manulban viszont ösztönök élnek: rejtőzködés, bizalmatlanság, és ha veszélyt érez — támadás. Megszelídíteni lehetetlen. Még fogságban is mindig vad marad.
Az ellenőrök elmagyarázták: bár a manul lustának tűnik, másként érzékeli a világot. Az ember számára nem barát, hanem szükséges rossz. És ha már kapcsolatba kerül vele, akkor csakis szabályok szerint.
Közben a környéken gyorsan elterjedt a hír: a „négyesnek” mesés szerencséje volt. A gazda nem ment el mellettük, megmentette őket. És példát mutatott — nem mindent kell pénzben mérni. Nem minden dolog áru ezen a világon.
A tudománynak pedig ez igazi kincs. Manult fogságban felnevelni szinte lehetetlen. És itt négyen voltak. Még ha állatkertbe is vitték volna őket, a folyamat évekig tartott volna: papírok, engedélyek, alkalmazkodás.
Sokan már suttogtak: mennyit is érhet ez a négyes? Azt beszélték, hogy a feketepiacon egy manulkölyökért félmilliót is fizetnek. Különösen külföldön. De hivatalosan eladni tilos. Szállítani is. Meg minek? Ez az állat nem bírja ki a rácsok között, még a legkényelmesebb ketrecben sem.
A gazda mindezt hallotta, de inkább csak megfigyelőként vett részt a beszélgetésekben. Amikor megkérdezték tőle, visszaadná-e őket, vagy eladná, egyszerűen válaszolt:
– Nem is ismerem őket igazán. De ha választani kell — inkább éljenek, mint szenvedjenek. Nem az én házamban van a helyük.
Eltelt egy hónap. A manulkölyköket külön kifutóba vitték. Játszottak, de továbbra is éberek maradtak. Ha idegen hang hallatszott, azonnal eltűntek a rejtekükbe. A tudósok figyelték őket, minden mozdulatukat feljegyezték. A kísérletet sikeresnek nyilvánították: életben maradtak.
Néhány hónappal később, amikor megbizonyosodtak róla, hogy a szükséges ösztönök kifejlődtek, az állatokat szabadon engedték a sztyeppe védett területén. Ott, ahol senki nem bántja őket, és ahol a saját szabályaik szerint élhetnek.
Eltelt egy év. A gazda, miközben a régi óljában rendet rakott, néha elmosolyodott, ahogy visszagondolt, hogyan is kezdődött minden azzal a kis cincogással a sarokból. Hogy egy átlagos napját hogyan zavarta meg az a négy különös, szemtelen, túl vad kölyök, akik nem a házba valók voltak. Néha benézett a természetvédelmi terület honlapjára — hátha van friss hír, fotó, beszámoló. Szeretett volna hinni benne, hogy legalább egyikük felnőtt, életben maradt, és most a sztyeppén futkározik — ahogy az egy igazi manulhoz illik.
