Anzselát könnyed léptekkel és csillogó szemmel indult a szolgálatára. Mi más maradhatott volna neki, ha ő őrülten szerette a munkáját? A kollégák tréfásan mondogatták, hogy Anzselka az égben jár. Hogy lehet ennyire elkötelezett egy olyan szakma iránt, ahol akkora a felelősség, és a fizetés pedig hagy maga után kívánnivalót? De számára ez nem csupán munka volt — ez szenvedély.
Nem is akart ezen változtatni.
Imádta, hogy a legnehezebb esetekhez rohant, látta a remény szikráját azok szemében, akik a segítségére vártak, és még azokat is megmentette, akiket már szinte lehetetlennek tűnt kihúzni a mélységből. Kiválóan végezte el a tanfolyamot, és sokan ígéretes karriert jósoltak neki nagy klinikákon. Ám a mentőszolgálatnál szerzett gyakorlat után Anzselá rájött: itt van a helye. Már hét éve teljesen odaadta magát a munkának.
Olyan elmerült volt a feladatban, hogy szinte semmi ideje nem maradt a magánéletre. Nem is nagyon vágyott rá. A családhoz kötődő múlt túl sok fájdalmat hagyott maga után.
– Anzselkám, ideje a műszaknak! — az idősek a ház előtt mindig melegséggel fogadták. Ő sosem ment el mellettük csak úgy, egy bólintással.
– Sziasztok, lányok. Igen, ismét dolgozni megyek!
Az egyik idős néni megrázta a fejét.
– Megint éjszakai műszak?
– Miért nincs köztetek férfi, aki éjjel dolgozhatna? Nektek mindig a betegekkel, részegekkel és agresszív emberekkel kell szembenéznetek.
– Mi különbség van? Mind betegek. Na, megyek is. Köszönöm nektek. Csak vigyázzatok magatokra.
– Jó, fuss, kicsim. De te is vigyázz magadra.
Anzselá a buszmegálló felé indult, míg az idősek beszélgetni kezdtek róla.
– Szegény lány, nem igaz? Mások rég megutálnák az orvosokat, ő pedig maga választotta ezt a hivatást.
– Épp ezért választotta, hogy kevesebb legyen a rossz orvos, mint amilyen neki jutott. Emlékeztek, hogy az édesanyja nem kapott időben segítséget?
– Persze, hogy emlékszünk! Micsoda fájdalmakat élt át ez a lány. Az apja is igazi szörnyeteg volt. Hogy tudott ő emberként felnőni?
– Igen, az élet kegyetlen… A szülei részeg verekedésben haltak meg. És mi van most vele? Tudtok valamit?
– Nem, honnan tudnánk? Talán már ő sincs meg. Az ilyen jellemű emberek…
Anzselának nagyjából sejtése volt arról, miről susmognak az idősek, amikor meglátják őt. Ilyen az ő természetük — egy kicsit visszaemlékezni a múltra, megvitatni mások dolgait. De nem kívánnak semmi rosszat, egyszerűen csak így szokás náluk.
Anzselá kipattant a kisbuszból, integetett a sofőrnek — egy fiatal srácnak, aki mindig valami szomorúsággal nézett rá, de sosem mert közelebbről megismerkedni vele. Ő bent a buszon, ő pedig a volán mögött. A fiú elmosolyodott, és viszonozta az integetést.
— Anzselkám, de jó, hogy előbb jöttél! A főorvos keresett téged.
— Köszönöm, minden rendben. Már megyek is.
Stepan Vladimirovics örömmel fogadta, mintha a családjához tartozna.
— Anzselka, Anzselocska Vlagyimirovna, foglalj helyet! Érzem, Stepan Vladimirovics, hogy valamit szeretne tőlem. Mert máskülönben honnan ez az öröm a megjelenésem láttán?
Stepan Vladimirovics mindig majdnem úgy bánt vele, mint egy nagypapa az unokájával. Bár az elején gyakran vitatkoztak — ő nem tudta elfogadni a modern kezelési módszereket, amiket Anzselá javasolt.
Egyszer komoly konfliktus alakult ki közöttük, és Stepan Vladimirovics nem tudta visszatartani magát:
— Ki vagy te, kiscsaj?! Meg akarsz tanítani engem? Menj innen! Kirúglak!
Szavai könnyekre fakasztották Anzselát. Kiment az utcára, és mögötte a kollégák futottak ki, hogy rábeszéljék, maradjon. Biztatták, hogy Stepan nem rossz ember, csak túlságosan ingerlékeny.
Ekkor, mintha a sors akart volna közbeavatkozni, éppen a mentőállomással szemben rettenetes baleset történt. Két autó hatalmas sebességgel ütközött össze. Négy ember volt bennük, mindannyian súlyos állapotban. Az életük megmentése villámgyors intézkedést igényelt. Mielőtt a sérülteket a mentőautóba tették volna, legalább valamennyire stabilizálni kellett az állapotukat. Az egyikük szíve megállt.
Stepan Vladimirovics minden erejével próbálta visszahozni az életbe, de eredménytelenül. Ekkor Anzselá határozottan félrelökte őt. Ő megpróbált akadályozni, mondván, nincs joga ilyen módszert alkalmazni, az illegális, és amúgy sem csinál senki ilyet. De Anzselá újraindította a sérült szívét. Igaz, ő maga mintha teljesen kiégett volna belülről.
Miután minden sérültet kórházba szállítottak, sokáig ültek kint ketten az utcán. Stepan Vladimirovics, aki már több mint harminc éve küzdött az emberi életekért, most Anzselával beszélgetett, néha csendben maradt, majd ismét beszélni kezdett. Azóta igazi barátokká váltak. Stepan pedig elkezdett olyat tenni, amit korábban soha: elkezdte megfogadni Anzselá tanácsait.
— Anzselkám, mint mindig, most is igazad van. Tudom, ez minden szabály ellen van. Nem szabadna, nem bírod el, de másrészt, ha valaki meg tudja csinálni, az csak te vagy.
— Stepan Vladimirovics, ne beszélj már körülményesen!
— Anzsel, három mentőtiszt beteg meg szörnyű influenzával. Holnap senkit nem tudok küldeni műszakba. Tudom, hogy éjszaka dolgoztál, de tudnál maradni legalább fél napot? Délutánra Valentina Szergejevna átveszi a helyedet.
— Stepan Vladimirovics, minek ez a bonyodalom? Tudja maga is, hogy nem utasítok vissza. Otthon nincs semmi dolgom. Még macskát sem vettem, nehogy unatkozzon.
— Anzsel, ha túl nehéz lesz a műszak, ha elfáradsz, mindenképp szólj, rendben?
— Rendben, megállapodtunk.
A éjszaka meglepően mozgalmas volt. Egyszer egy csavargó egy másikat szúrta meg, máskor egy feleség henteskalapáccsal fogadta a férjét. Csak az elszámolás csúszott el — rossz helyre találta a találat. Reggelre aztán egy anekdotába illő eset történt. A férj nem este nyolckor, mint szokott, hanem hajnal ötkor tért haza. Otthon pedig a „kedvese” nem volt egyedül — egy szerető is volt vele. A férfi valószínűleg vadász, mert a patronban ólomgolyók voltak. A szeretők élnek, de az orvosoknak most ki kell majd szedniük az ólomgolyókat.
Pont az átadás előtt minden elcsendesedett — tipikus helyzet. Az emberek készülődnek a munkába, iskolába, óvodába, nincs idő a rosszulléteken gondolkodni. Azok, akik egész éjjel kint voltak, már alszanak, a felébredtek pedig várják az alkoholboltok nyitását. Ezért reggelente általában egy-két óra viszonylagos nyugalom van. Mindenki összegyűlt az állomáson, kávézott és tréfálkozott.
— Csapat, indulás a riasztásra!
Az orvosok meglepődve néztek egymásra. Ki az, akinek pont most jutott eszébe megbetegedni, a jogos szabadidejükben? Egy friss csapat indult ki, köztük azok is, akik az éjszakai műszakot túlórapótlékkal töltötték. Ám hamar vissza is érkeztek.
— Hol voltatok? Ilyen gyorsan végeztetek?
— Nem fogjátok elhinni, a halottasháznál.
Anzselát megütötte a szó. Most már oda is hívják őket?
— Pontosan. Egy hölgy érkezett elvinni a férjét. Úgy tűnik, fontos személy vagy egyszerűen csak gazdag ember volt. A halottasház körül paparazzik gyülekeztek, és neki jól kellett eljátszania a szerepét.
— Hogyan játszani? — csodálkozott Anzselá.
— Pontosan így. Teljesen egészséges volt. Még a pulzusa is normális. De az újságcikkhez a megfelelő kép kellett.
Anzselá megrázta a fejét. Igazán furcsa idők ezek — még a halálból is műsort csinálnak.
— Ebben teljesen igazad van, Anzsel. Szerintem ez nem az utolsó hívás tőle ma. Ha az újságírók a halottasháznál voltak, akkor biztos, hogy a temetőnél is ott lesznek. Ha kell, én készen állok. Csak a látszatot kell megteremteni.
— Tényleg játszottál neki?
— Hát persze! Ilyen háláért még polkát is lejtenék.
Az orvos elővett néhány nagy címletű bankjegyet.
— Ó, milyen ügyesen a zsebébe csúsztatta — észre sem vettem!
Mindenki, aki a pihenőszobában volt, nevetésben tört ki.
— Hát, ma úgy tűnik, szerencséd van. Estére összekalapálsz egy új kocsira valót!
Nevetve hallották, ahogy a diszpécserek telefonjai újra életre kelnek. Negyedóra sem telt el, és az állomás kiürült. Anzselá hívása pontosan tizenegykor érkezett.
— Anzselkám, a központi temetőbe kell mennetek. Ott fog várni titeket a gondnok, és ő vezet körbe. Úgy tűnik, valakit egészen jól eleresztettek.
Anzselá rögtön eszébe jutott a reggeli eset a kollégáival. Biztos volt benne: ő az a nő.
— Rendben, menjünk, nézzük meg ezt a gyászoló özvegyet.
A sofőr elmosolyodott.
— Azt hiszed, ő az?
— Biztos vagyok benne. Ilyen véletlenek egyszerűen nem léteznek.
A temetés pompázatos volt. Anzselá azonnal észrevette a drága koporsót, a rengeteg élő virágot, az emberek és a fotósok tömegét, valamint a „gyászoló” özvegyet, aki túl aktívan suttogott egy férfival közvetlenül a koporsó mellett. Egy gyors pillantást vetett az elhunyt felé, majd a nőhöz fordult.
— Rosszul érzi magát?
Az özvegy mintha kijózanodott volna a szerepéből. Gyorsan a férfira nézett, és suttogva mondta:
— Fejezd be itt gyorsan, sürget az idő!
Majd a karját összekulcsolva elkezdett összeesni. A férfi, aki szigorú öltönyt viselt, valószínűleg közjegyző vagy a család képviselője, gyorsan elkapta és leültette a székre. Anzselá fintorogva nézett — minden pontosan úgy volt, ahogy sejtette. Az özvegy kiválóan érezte magát. Az orvosoknak suttogta:
— Adjatok egy tablettát, és már mehettek is,
majd majdnem nevetésben tört ki.
Anzselát dühöt fogta el. Miközben ő ezt a bohózatot bonyolítja, valahol tényleg rászoruló ember lehet, aki nem kap segítséget. Elutasította a felé nyújtott pénzt, hangosan becsapta az orvosi táskáját, és kész volt távozni.
De valami felkeltette a figyelmét. Nem csupán valami — valaki. Pont az, aki a koporsóban feküdt. Amikor a férfi az özvegy mellett megparancsolta, hogy zárják le a koporsót, két munkás elindult, hogy végrehajtsa az utasítást. Ám Anzselá nem tudta levenni a tekintetét az elhunyt arcáról. Valami furcsának tűnt. Óvatosan hozzáért az arcához. Hideg volt, de nem a halál hidege. Csak olyan hideg, mint amikor valaki hosszú ideig mozdulatlan vagy megfagyott.
— Álljanak meg! — Emelte fel a kezét. A munkások megálltak, a fotósok pedig gyorsan elkezdték megörökíteni az eseményt.
— Mi történik? Miért zavarták meg a temetést? — Futott oda az özvegy.
Anzselá úgy tett, mintha nem hallaná. Elővette a telefonját, és tárcsázta Stepan Vladimirovicset.
— Azonnali válaszokra van szükségem. Emlékszik, amikor mesélt a barátjáról Afrikában, akit majdnem eltemettek? Azokra a jelekre, amiket akkor leírt. Úgy tűnik, itt élő holttestünk van.
Az özvegy hátrahőkölt, és meglepett tekintettel nézett társára.
— Mit állsz itt? Parancsolj, temessük el! Fizetek nektek a munkáért!
A munkások összenéztek.
— Nem, uram, ha a doktornő azt mondja, hogy él, nem akarunk bűnt a lelkünkre venni.
A férfi megpróbálta maga fogni a koporsó tetejét, de ekkor a kocsiból kiszaladt a sofőr egy feszítővassal a kezében. Nyilván Stepan Vladimirovics már elmagyarázta neki a helyzetet. Utána újságírók követték, akik szoros gyűrűt alkottak, nem engedve az özvegyet és társát közelebb.
Csend lett. Anzselá figyelmesen, milliméterről milliméterre ellenőrizte a pulzust. Lehetetlen. Nem lehetett, hogy tévedjen. Van! Él!
— Gyorsan a kocsiba, gyorsan!
A pulzus olyan gyenge és alig érzékelhető volt, hogy a sikeres újraélesztés reménye szinte alig maradt.
Anzselá az újságírókhoz fordult:
— Kérem, nincs időm. Hívják a rendőrséget, tartsák vissza őket. És közöljék, hogy boncolás sem történt még, pedig most már elengedhetetlen.
Egészen a kórházig folyamatosan tartotta a kapcsolatot Stepan Vladimiroviccsal, aki egy méregszakértővel konzultált. Anzselá minden utasítását gondolkodás nélkül követte. Minden másodperc számított.
Amikor a klinika közelébe értek, ahol már várták az orvosok, a férfinak érezhető pulzusa lett. Anzselá a férfi fölé hajolt, suttogva:
— Hallasz engem? Egyszerűen muszáj, hogy túlélj, muszáj.
Úgy tűnt, mintha a férfi szempillái megmozdultak volna válaszul. Most már csak várni kellett.
Később, fáradtan, Anzselá Stepan Vladimirovics irodájában ült. Előtte egy csésze erős tea és egy hatalmas szendvics állt. Amikor észrevette a meglepett tekintetét, így magyarázott:
— Lídia betoppant, és szigorúan megparancsolta, hogy etesselek meg.
Anzselá elmosolyodott. Lídia Stepan Vladimirovics felesége volt, aki azonnal anyai szeretettel fogadta Anzselát, mintha a saját lánya lenne.
— Nem igazán. Csak különleges volt a műszak.
— Hát igen, ilyennel nem találkozol minden nap. A „holttestednek” kevés esélye volt. Egy éjszaka a hűtőben nem játék. Bár lehet, hogy pont ez mentette meg. A méreg nem oldódott fel és szívódott fel teljesen.
A telefon az asztalon csengett. Anzselá a szendvicsével a szájában megdermedt, Stepan Vladimirovics pedig felvette a kagylót.
— Igen? Mi?! — Arca felderült, majd széles mosolyra húzódott. — Hát ezért a hírért már hajlandó vagyok konyakra költeni!
Letette a telefont, és Anzselá felé fordult. Alig bírt magával, hogy ki ne kiáltsa:
— Na?!
— Tudod, lehet, hogy tényleg valami különleges csillag alatt születtél. A „keresztfiadat” sikerült újraéleszteni! Persze hosszú felépülés vár rá, de nemcsak élni fog, hanem gondolkodni is!
Anzselá majdnem ugrált a tócsákon egy rövid nyári zápor után, miközben a buszmegállóhoz ért. Éppen megérkezett egy kisbusz. A sofőr, egy fiatal srác, meglepetten nézett rá — ilyen időben általában nem szállított utasokat. De Anzselá mosolyogva kinyitotta az ajtót mellette.
— Szabad?
A srác foghíjas mosollyal válaszolt.
— Tudod, hogy szabad.
Anzselá leült, és felé fordult.
— Anzselának hívnak.
— Viktor vagyok. Úgy tűnik, ma én vagyok a legboldogabb ember. Már azt hittem, sosem fogok veled beszélni másként, csak a visszapillantó tükrön keresztül.
Anzselá nevetett. Bárcsak tudta volna, mennyire boldognak érezte magát ő maga is ebben a pillanatban.
Egy évvel később az egész műszak összegyűlt, hogy elbúcsúztassa Anzselát a szülési szabadságra. Mindenki szeme könnyes volt, de inkább az örömtől.
