– Ezt a házat átíratjuk Nyikityára – Galina Petrovna óvatosan letette a desszerteskanalat a csésze aljára. – Már beszéltem a közjegyzővel.
Megdermedtem a teáskannával a kezemben. A forró tea ráfröccsent a viaszosvászonra. A sötét kis pocsolya lassan elkezdett kúszni a felszeletelt sajtos tányér felé.
– Mit mondott? – úgy letettem a teáskannát az asztalra, hogy a porcelán panaszosan csörrentek egyet.
– Megsüketültél? – az anyósom meg Voz nélkül felitatta a ajkait egy papírszalvétával. – A ház a legidősebb unokáué lesz. A fiúnak se háza, se hazája. A ti gyerekeiteknek meg nincs ott keresnivalójuk. Ti megvagytok. Majd kerestek pénzt.
Az asztal körül sűrű, fojtogató csend telepedett meg.
A férjem, Oleg, szemben ült. Gondosan rágcsálta a pite darabját, miközben a csészéjét bámulta. Egyetlen izom sem rándult meg az arcán.
– Oleg? – a férjemre vezettem a tekintetem. – Nem akarsz semmit mondani az anyukádnak?
Feszélyezetten odébb húzta a tányérját, az ingujjával letörölte a száját, majd köhintett egyet.
– Marina, hát mi van ebben? – az ablak felé terelte a tekintetét. – Anya jól beszél. Mi ketten stabilan állunk a lábunkon. Nyikitának meg nehéz. Ira, az anyja, megint ivott. A srác tizenkilenc éves, kezdetre van szüksége az életben.
– Kezdetre? – az asztallapra támaszkodtam a kezemmel. Az ujjaim kifehéredtek a feszültségtől. – Egy kétszáznegyven négyzetméteres ház formájában, amit hét évig építettünk?
– Ne színezd túl a dolgokat – Galina Petrovna elhúzta a vékony ajkait. – Hát építették. Ez az én telkem. Az én földem. Jólelkűségből engedtelek be titeket ide.
– Csak a föld a tiéd ott! – a hangom sikolyba torkollott. – Hat százaléknyi gyomnövényes terület! De a falak, a tető, a közművek, azok kiéi? A kétmillió-nyolcszázezer rubelom, ami a nagymama lakásának eladásából maradt, hová ment? Az alapba! A gázkazánba! A fémcserép tetőbe!
– A pénz csak por – mondta filozodfikusan az anyósom. – Ma van, holnap nincs. Nyikita meg félárva élő anya mellett.
– Hát apja az van! – Olegre mutattam az ujjammal.
– Na látod – a férjem végre rám emelte a tekintetét. – Én vagyok az apja. És bűnös vagyok vele szemben. Eljöttem a családból, amikor öt éves volt. Kötelességem kompenzálni őt.
– Az én kontómra?! – felkaptam az asztalról egy nedves törölközőt, és teljes erővel a mosogatóba vágtam.
Galina Petrovna lassan felállt. Megigazította a kötött kardigánját, és elvette a táskáját a székről.
– Úgyhogy figyelj, Marina – az anyósom hangja jéghideggé vált. – Hagyd abba a hisztit. A dokumentumok szerdára elkészülnek. Nyikita hétvégén költözik a emeletre. Egy nagy szobára van szüksége stúdiónak. A ikreitek addig lakhatnak lent, a vendégszobában.
A fiához fordult.
– Olezsek, kísérd ki anyát.
A bejárati ajtó becsapódott. Egyedül maradtam a konyha közepén. A mi tökéletes, megszenvedett konyhánk közepén, műkő munkalappal, amit egy teljes éven át fizettem részletre.
Este Oleggel még egy ágyba sem feküdtünk be. Labdává gubóztam a nappali kanapéján. Hajnali háromkor üzenet érkezett a telefonomra.
Anyu, utalj 5000-et a kártyára. Holnap a srácok állják a cehet. – 03:12
Ez Nyikita volt. Az apjának írta, de eltévesztette a chateket. A világító képernyőt néztem. Tizenkilenc éves. Kirúgták a főiskoláról. Egész nap a számítógépes játékokkal nyomja. És miatta az ötéves Deniszemet és a hároméves Annyát ki akarják dobni a saját gyerekszobájukból.
Felkeltem, magamra kaptam a köntösömet, és elindultam a hálószoba felé. Oleg szétterpesztett karral aludt. Felkapcsoltam a felső világítást.
– Kelj fel – odaléptem az ágyhoz.
A férjem lehunyta a szemét, és a kezével takarta el az arcát.
– Marina, elég már. Megbeszéltük már. Aludjunk.
– Követelem a ház átíratását – mértem ki minden egyes szót. – Fele az enyém. Fele a tiéd. Vagy bíróságra megyek.
Oleg felült az ágyon. Az arca megnyúlt, a szeme gonoszul és fáradtan nézett.
– Micsoda bíróságra? – gúnyosan elmosolyodott. – A ház nincs átadva a használatba. Papírok szerint ezek csak építőanyagok anyu telkén. Semmit sem fogsz bizonyítani.
– Vannak csekkjeim – összegörbítettem az öklömet. – Minden banki kivonat.
– Csekkek? – Oleg megdörzsölte a homlokát. – Téglát és cementet vettél. Kinek fogod felmutatni? Anyunak? Hát ő azt fogja mondani, hogy maga adott neked készpénzt ezekre a vásárlásokra. Nyugodj meg, Marina. Ez így igazságos.
– Igazságos megfosztani a gyerekeinket az otthonuktól?
– A gyerekeink melegben élnek! – üvöltötte Oleg. – Tudod egyáltalán, hogyan nőtt fel Nyikita? Ira pasikat hozott fel. A lépcsőházban csinálta a leckéit. Nem tudtam aludni, amikor erre gondoltam. Tartozom neki! Te meg egy egészséges, erős nő vagy. Jó fizetésed van. Majd keresünk még.
– Beletettem az örökségemet.
– Felejtsd el az örökséget! Egy család vagyunk, és közösen oldjuk meg a problémákat!
Erővel visszadőlt a párnákra, és a fal felé fordult. A szoba közepén álltam, hallgatva a nehéz légzését. Ebben a pillanatban valami megszakadt bennem. A szorosan megfeszített húr, ami hét évig összetartott minket, tompa csattanással elszakult.
Megfordultam, kimentem a folyosóra, kinyitottam a komód alsó fiókját, és előhúztam egy vastag, kék mappát. Ott voltak benne az összes nyugta, az összes szerződés a vállalkozókkal, az összes teljesítési igazolás.
A szombati reggel dörrenéssel indult. Épp Annyát etettem kásával, amikor a bejárati ajtó szélesre tárult. A küszöbön Nyikita állt. Piszkos edzőcipőben, hatalmas sporttáskával a vállán. Utána tipegett Galina Petrovna.
– Óvatosan a falakkal, Nyikituska – turbékolta. – Itt drága a vakolat, velencei.
– Kit érdekel, ba – a srác a világos laminált padlóra dobta a táskát. – Hol a szobám? Most hozom a gépet. Meg gigabites internet kell nekem, cseréltesse ki a fater a rútert.
Kimentem az előszobába. Nyikita rám sem nézve, cipőben indult tovább a folyosón.
– Vedd le a cipőd – mondtam halkan.
Megfordult. Rágógumizott.
– És ha nem? Az én házam, úgy közlekedek, ahogy akarok.
Galina Petrovna előrelépett, elállva az unokája útját.
– Marina, ne köss bele a fiúba. Úgyis stresszes. A költözés mindig nehéz.
– Az én padlómon lépked – éreztem, hogy remegni kezd az ajkam.
– A tiéden? – az anyósom felnevetett. Száraz, kellemetlen nevetés volt. – Itt csak a holmid van a szekrényben. Oleg ma eljön velem az MFTSZ-be (kormányhivatalba). Beindítjuk a telek- és az épületajándékozási eljárást. Úgyhogy szokj hozzá az új gazdához.
Oleg letért a második emeletről. Meglátva a fiát, természetellenesen széles mosolyra húzta a száját.
– Szevasz, harcos! Na, rendezkedj csak be. Gyere, segítek felvinni a gépházat.
Ketten elmentek mellettem, vidáman cseverészve. Galina Petrovna győzedelmesen nézett a szemembe.
– Szedd össze a gyerekjátékokat a nagy hálószobából – parancsolta. – Nyikitának tér kell. Tetőágyat fog odaállítani.
Semmit sem válaszoltam. Csak megfordultam, bementem a konyhába, és szorosan becsuktam magam mögött az ajtót. Elvettem a telefont. Tárcsáztam Szergej számát – ő volt a brigádvezető, aki két évvel ezelőtt elvégezte nálunk a belső burkolást és az összes berendezés beszerelését.
– Halló, Szerjózsa? – igyekeztem egyenletesen beszélni, de a hangom eláruló módon remegett. – Szükségem van a segítségedre. Nagyon sürgős. Pár napos munka, háromszorosát fizetem.
– Mi történt, Marina Jurjevna? Valami szivárog?
– Nem. Leszerelésre van szükségem.
Szerdán Oleg örömmel újságolta, hogy anyukája beutalót vett nekik egy szanatóriumba a hétvégére.
– Megünnepeljük a papírmunka sikeres lezárását – a férjem a fürdőnadrágját pakolta a bőröndbe. – Anyával meg Nyikitával elmegyünk három napra a gyógyvizekre. Neked egyébként is jót tesz majd egy kis pihenés tőlünk. Gondolkodj el a viselkedéseden.
– Feltétlenül elgondolkodom rajta – én egyenes kupacokba hajtogattam a gyerekruhákat.
Péntek este elutaztak. Galina Petrovna még el sem köszönt, csak rávetett egy pillantást a tiszta padlóra:
– Vigyázz, hogy a gyerekek ne kenjék össze filctollal a falakat. A ház mostantól idegen, a teljes szigorral fogsz felelni érte.
Az ajtó becsukódott. Az anyósom ócska szedánjának abroncsnyikorgása elhalkult a távolban. Ránéztem az órára. Fél hét.
Tárcsáztam a számot.
– Szergej? Elmentek. Jöhettek.
Tizenöt perc múlva három teherautó, Gazella állt meg a kapunk előtt. Nyolc erős, munkás overallos férfi lépett be a házba. Szergej végignézett a tágas nappalin, és a sapkája alatt a tarkóját vakarta.
– Marina Jurjevna, biztos benne? Hát ez… nos, ez szinte vandalizmus.
– Biztos vagyok benne – előhúztam a mappából a szerződések kötegét. – Itt a szerződés az olasz kazán és a radiátorok beszereléséről. A fizető: én. Itt a számla a tömör kőris beltéri ajtókról. Kétszázezer. A fizető: én. A konyhabútor, a beépített gépek, a vízvezeték-szerelvények, még a konnektorok is – mindent a kártyámról vásároltam.
Szergej szemébe néztem.
– Ez az én tulajdonom. Magammal viszem. A ház abban az állapotban marad, amiben Galina Petrovna átadta nekem. Puszta falak.
Szergej bólintott.
– Fiúk, indulás! A vizet elzárjuk, az áramot lekapcsoljuk a kismegszakítónál.
A következő huszonnégy óra a fúrógépek végtelen zajává, kalapácsütésekké és a letépett szegélylécek csikorgásává olvadt össze a számomra. A gyerekeket még délben átküldtem az édesanyámhoz, hogy ne szívják a port. Égő fekete filctollal jártam a szobákat, és megjelöltem mindent, amit le kellett szerelni.
Leszedték a tölgyfa ajtókat. Kitépték az okosvilágítással ellátott konnektorokat. Letekerték mind a harminckét olasz fűtőtestet, amelyeket közvetlenül Moszkvából rendeltem. Eltávolították a beépített konyhát, a főzőlapot, a sütőt.
A legnehezebb Nyikita hálószobájának padlóburkolatának leszerelése volt. Ott drága parketta volt. A fiúk négy órán át bíbelődtek vele, de szépen, darabonként felszedték.
Amikor leszerelték a gázkazánt, a ház azonnal hűlni kezdett. Október vége volt. Éjszaka a hőmérséklet már nullára süllyedt.
A holmik, a gépek és a bútorok furgonokba pakolódtak. Egy részük egy bérelt raktárba ment, egy másik részük anya üres lakásába, ahová a gyerekekkel kellett költöznünk.
Vasárnap estére a ház a felismerhetetlenségig megváltozott. Ez már nem a mi családi fészkünk volt. Ez egy szürke, hideg betondoboz volt, amelynek falából vezetékek és csupasz csövek lógtak ki. Visszhang járta be az üres folyosókat. A konyhában árva darabként hevert egy letépett tapétadarab.
Az üres nappali közepén álltam. Kabátban és sálban, a szájamból pára szállt fel.
Nem hoztam el semmit, ami másé lett volna. Csak azt, amiért én magam fizettem a saját megtakarításaimból és a fizetésemből. Oleg téglája, anyósom alapzata és a tető palaanyaga a helyén maradt.
Indulunk. Vegyél kenyeret meg tejet. – 17:45
Oleg üzenete villant fel a képernyőn.
A ház kulcsait letettem az ablakpárkányra. Kiléptem az utcára, magam mögött behúztam a kiskaput, és beültem egy taxiba.
A telefon este kilenckor robbant fel a hívásoktól. Anya szűk konyhájában ültem, langyos teát ittam, és a képernyőt néztem. Tíz nem fogadott hívás Olegtől. Öt Galina Petrovnától.
A tizenegyedik alkalommal felvettem a kagylót.
– Te dög! – zokogott az anyósom hisztérikus kiáltása a telefonban. – Mit tettél?! Kiraboltál minket! Kihívom a rendszőrséget!
– Hívja nyugodtan – válaszoltam higgadtan. – Minden számla a kezemben van. Elhoztam a saját tulajdonomat. Ha úgy gondolja, hogy idegen holmit vittem el, menjen bíróságra.
A telefont kicsavarták a kezéből. Oleg zihált, akár a dühöngéstől, akár az üres szobákban futkározástól.
– Marina! Eszednél vagy?! A ház átfagy! Itt vagyunk villany, víz és fűtés nélkül! Nyikita kabátban áll, kiújult az asztmája!
– Ha kiújult az asztmája, térjen vissza az anyjához – húztam egy korty teát. – Vagy béreljetek neki lakást. Mostantól az övé a ház, Galina Petrovna úgyis ajándékozási szerződést kötött, nem? Hát új tulajdonosként majd ő csináltat felújítást.
– Hiteleket vettem fel erre a felújításra! – ordított a férj. – Még egy millió lóg rajtam! Hogy fogom fizetni?!
– Hát ez, Olezsek, már a te problémád – életeben először elmosolyodtam. – A fizetési utalásom a hiteled törlesztésére többé nem érkezik meg. Te magad mondtad – mi a gyerekekkel senkik vagyunk ebben a házban. Senki meg nem fizeti a hiteleket.
– Egy darab vas miatt tetted tönkre a családot! – bömbölte Oleg. – Pocsék radiátorok meg kazán miatt!
– Nem, Oleg. Azért tettem tönkre a családot, mert ti megpróbáltátok porrá zúzni a gyerekeimet a saját bűntudatotok miatt.
Letettem a hívást, és a számát betettem a feketelistára.
Egy héttel később ezt a hideg, csupasz betonkoporsót eladásra hirdették meg. Nyikita persze egyetlen napot sem lakott ott – visszaköltözött az ivó anyjához, és elvette apjától az utolsó százezer forintot egy új számítógépért. Galina Petrovna most ügyvédekhez rohangál, és azt próbálja bizonyítani, hogy kárt okoztam a tulajdonában, de mindenki csak széttárja a karját: a papírok szerint egy épülőfélben lévő ingatlant ajándékozott az unokájának, a tapéták és a konnektorok pedig nem szerepeltek a műszaki leírásban.
Oleg hosszú leveleket küldözget nekem e-mailben, materialista ribancnak nevez, és azzal fenyegetőzik, hogy elviszi a gyerekeket. Valamiért azonban mégsem nyújtotta be a gyerektartási kérelmet.
Anyukám minden este csóválja a fejét, miközben elpakolja az edényeket. Szerinte túl aljas módon cselekedtem, szépen kellett volna távoznom, becsapva az ajtót, ahelyett, hogy odáig süllyedek, hogy csapokat csavarok le és radiátorokat hordok el. Azt mondja, ezzel a bosszúval saját magamat aláztam meg.
És önök mit gondolnak, vajon mindent ott kellett volna hagyni nekik a saját méltóság megőrzése érdekében?
