– Lera, véletlenül nem láttad a kékszínű dobozomat a fasírttal? – kérdezte Makszim, miközben a hűtőbe nézett, és tanácstalanul megvakarta a fejét.
– Miféle kék? Csak az én zöldem volt ott reggel – Lera felnézett a papírokról és a kollégájára pillantott. – Most meg már az sincs ott.
– Furcsa. Biztos, hogy betettem. Talán valaki véletlenül elvitte?
Lera felállt, és odament a hűtőhöz. Az üres polcok némán bámultak vissza rájuk, mint valami vádló tekintetek. Valami átkattant a fejében – ez már a harmadik alkalom a héten, hogy eltűnt az ebédje. Először azt hitte, otthon felejtette, vagy összekeverte a dobozokat. De ma biztosan emlékezett rá – kora reggel tette be a még forró piláfot a zöld dobozban.
– Figyelj csak, Max, neked korábban is tűnt már el kajád?
– Nem, velem most először fordul elő. Nálad is?
– Már nem először – zárta be gondolkozva a hűtő ajtaját Lera. – Lehet, hogy tényleg valaki összekeveri?
Ekkor lépett be a pihenőszobába Zoja, kezében egy műanyag kanállal. Kicsit zavartnak tűnt.
– Sziasztok! Nem tudjátok, kié az a piláf a zöld dobozban? Azt hittem, az enyém, de valahogy más íze van.
Lera úgy érezte, jéggé dermed belül.
– Az az én piláfom, Zoja.
– Jaj, bocsánat! Tényleg azt hittem, az enyém. Majdnem teljesen egyformák – mosolygott bűnbánóan Zoja. – Csak egy kicsit kóstoltam meg. Mindjárt visszahozom.
– Nem kell, edd csak meg – mondta Lera, bár belül forrt a düh. Hogy lehet idegen ételt megenni anélkül, hogy felismernéd a sajátodat?
Amikor Zoja kiment, Makszim megrázta a fejét:
– Te, lehet, hogy az én dobozomat is ő vitte el? Nekem is kék volt, neki meg, emlékszem, szintén.
– Nem tudom – felelte Lera, visszaült az asztalához, de képtelen volt koncentrálni a munkára.
Másnap direkt ráírta a nevét a dobozra nagy betűkkel. Reggel nyolckor betette a hűtőbe, de ebédidőre csak az üres helyet találta. Ezúttal még egy üzenetet sem hagytak.
Lera végigjárta az egész irodát, minden szobába benézett. A távoli sarokban meglátta az ismerős zöld ételtárolót – ott állt Szveta, a könyvelőség dolgozójának asztalán.
– Szveta, honnan van nálad az én dobozom?
– Micsoda, hogy a tiéd? Zoja adta, azt mondta, hozott egy pluszt.
– De rajta van a nevem!
Szveta kezébe vette a dobozt, és alaposabban megnézte:
– Tényleg… Lera. Furcsa, Zoja azt mondta, hogy az övé.
Ekkor jelent meg Zoja két csésze kávéval a kezében.
– Szveta, hoztam neked kávét – megállt, amikor meglátta a dobozt barátnője kezében. – Ó, Lera, itt vagy. Figyelj, bocsáss meg, megint összekevertem. Esküszöm, nem szándékosan történt.
– Zoja, rajta van a nevem. Hogy lehet ezt összekeverni?
– Nem néztem meg közelebbről! Reggel siettem, felkaptam az elsőt, ami a kezem ügyébe került. Azt hittem, az enyém.
Lera visszavette a dobozt. Majdnem üres volt.
– Legközelebb kérlek, figyelj oda jobban.
– Persze, persze. Ilyen nem fordul elő többet.
De előfordult. Nem is egyszer. Két-háromnaponta rejtélyes módon eltűnt az ebédje. Néha a mosogatóban találta meg az üres dobozt, néha valamelyik kolléga asztalán. Zoja minden alkalommal bocsánatot kért, esküdözött, hogy véletlen volt, hogy sietett, hogy összekeverte.
Két hét után Lera rájött – ez nem véletlen. Ez egy rendszer.
Megfigyelésbe kezdett. Korábban jött be, munka után is maradt, figyelte a hűtőt. És nemsokára olyat látott, ami végleg eloszlatta a kétségeit.
Zoja odalépett a hűtőhöz, kinyitotta, alaposan végignézte a tartalmát, majd határozottan éppen Lera dobozát vette ki. Semmi kapkodás, semmi tévedés. Egyszerűen kivette, és elment.
– Makszim, lenne egy perced?
– Persze. Mi történt?
– Emlékszel, kérdezted, ki viheti el az ebédeket?
– Aha. Miért?
– Tudom, ki az.
Lera elmesélte neki a megfigyeléseit. Makszim egyre komorabb arccal hallgatta.
– Biztos vagy benne, hogy szándékosan csinálja?
– Teljesen. Tegnap láttam, hogy szándékosan az én dobozomat vette ki, pedig mellette volt még három hasonló.
– És mit tervezel tenni?
– Beszélek vele nyíltan. Lehet, hogy nem is érti, milyen szinten átlép egy határt.
Másnap Lera odalépett Zojához a folyosón.
– Zoja, beszélnünk kell.
– Miről? – Zoja mosolygott, de a szemében gyanakvás villant.
– Az ebédjeimről. Tudom, hogy szándékosan viszed el őket.
– Tessék? Lera, miről beszélsz? Hiszen már mondtam, hogy véletlenül keverem össze őket.
– Nem kevered össze. Láttam, ahogy kifejezetten az én dobozomat választod ki a többi közül.
Zoja elpirult, de továbbra is tagadott:
– Most már követni is kezdtél? Ez már üldözési mánia. Egy kis kaja miatt ekkora jelenetet rendezni…
– Zoja, egyszerűen csak hagyd abba. Vásárolj magadnak ebédet, vagy hozz otthonról. De az enyémet ne vedd el.
– Nem veszem el a tiédet! És egyáltalán, hogy képzeled, hogy lopással vádolsz?!
A beszélgetés nem vezetett sehová. Zoja hangosan méltatlankodva távozott, és újra ismételgette, hogy ez az egész csak félreértés.
De másnap nemcsak Lera ebédje tűnt el, hanem Makszimé és a szomszéd osztályról jött új lányé, Anjáé is.
– Ez már túl sok – mondta Makszim, amikor Lera társaságában az üres hűtőt bámulták. – Ezzel már Valentina Petrovnához kell mennünk.
– Nem is tudom… Azt fogja mondani, hogy ilyen aprósággal zavarjuk a munkájában.
– És ha az egész osztály ebéd nélkül marad?
Valentina Petrovna figyelmesen végighallgatta őket, de a reakciója kiszámítható volt:
– Komolyan, étel miatt jöttök hozzám? Ég a negyedéves tervünk, ti meg a dobozokat számoljátok. Intézzétek el egymás között, mint felnőtt emberek.
Ez a beszélgetés csak olaj volt a tűzre – Zoja ezután még pimaszabbul viselkedett. Nemcsak hogy továbbra is elvette mások ebédjét, de már azzal is elkezdett hencegni a kollégáknak, hogy Lera „irigy”, és „minden morzsa miatt hisztizik”.
– El tudod képzelni? – hallotta Lera, amint Zoja Szvetának panaszkodik. – Megállított a folyosón, és nekem esett, hogy én lopom az ebédjét. Mondtam, hogy véletlenül keverem össze, de nem hisz nekem. Azt mondta, direkt figyelt engem.
– Tényleg? Mindig ilyen volt?
– Nem tudom, régen normálisan beszélgettünk. Most meg… Lehet, otthon vannak gondjai, aztán a munkahelyen vezeti le.
Lera egyre erősebben érezte, hogy változik körülötte a légkör. A kollégák furcsán néztek rá, a háta mögött összesúgtak, néhányan már kerülni kezdték a beszélgetést vele.
A legkellemetlenebb mégis az volt, hogy Zoja úgy tett, mintha semmi nem történt volna köztük. Kedves mosollyal köszönt, érdeklődött a dolgai felől, felajánlotta a segítségét. Közben az ebédei továbbra is eltűntek.
– Tamara Ivanovna – szólította meg Lera a takarítónőt, aki mindig mindent látott és tudott –, nem tetszett véletlenül látni, ki szokott kivenni ételt a hűtőből?
Tamara Ivanovna körbenézett, meggyőződött róla, hogy senki nincs a közelben, majd halkan azt mondta:
– Kislányom, én mindent látok. Ez a Zoja minden nap jön, kiválasztja a legfinomabb dobozokat, és elviszi. Aztán még a barátnőjének is dicsekszik, hogy egy kis hülye minden nap ingyen eteti.
– Tényleg ezt mondta? Hogy kis hülye?
– Nem szó szerint ezt mondta, de a lényege ez volt – felelte Tamara Ivanovna. – Azt mondja, rászedett egy kis naivát, hogy ingyen etesse. És hogy most már nemcsak őt, hanem másokat is megtanult becsapni.
Lerában forrt a düh. Szóval Zoja nemcsak hogy elvette az ebédjeit – még ki is neveti a háta mögött, és eldicsekszik vele, milyen ostoba.
– És ha kell, tanúsítaná ezt?
– Természetesen, drágám. De légy óvatos. Ez a lány nagyon számító, még több bajt is okozhat.
Aznap este Lera sokáig gondolkodott, mit tegyen. Lehetett volna legyinteni, és inkább a menzán vásárolni ebédet. De belül valami tiltakozott. Miért neki kellene megváltoztatnia a szokásait csak azért, mert valaki ilyen arcátlanul visszaél a jóságával?
Ekkor jött az ötlet.
Másnap reggel korán kelt, és egy különleges piláfot készített. Úgy nézett ki, mint a szokásos – rizs, répa, hús. De most annyi csípős chili paprikát tett bele, amennyit még soha. Megkóstolta – a szeme könnyezett, a szája lángolt. Tökéletes.
A piláfot két dobozba osztotta – az egyik a sajátja, a másik „ajándék” Zojának. Betette őket a hűtőbe, és várni kezdett.
Délután egykor kiáltás hallatszott a pihenőszobából:
– Víz! Gyorsan, víz kell!
Lera nyugodtan felállt, és odament megnézni, mi történt. A pihenőben Zoja állt, vörös volt, mint a rák, és görcsösen kortyolta a vizet az üvegből. Mellette ott volt az ismerős zöld doboz, benne a piláf maradéka.
– Mi történt? – kérdezte Lera ártatlan hangon.
– Ez a piláf… valami nem stimmel vele… nagyon csípős – nyögte Zoja a víz kortyolgatása közben.
– Milyen piláf? – Lera közelebb lépett. – Á, ez az én dobozom. Zoja, megint elvetted az ebédemet?
– Én… azt hittem…
– Mit hittél? Hiszen rajta van a nevem, mint mindig.
A zajra Makszim is odajött hozzájuk:
– Mi folyik itt?
– Zoja elvette az ebédemet, és most azon panaszkodik, hogy csípős – magyarázta Lera. – Pedig én szándékosan készítettem magamnak csípőset, szeretem az ilyet.
– Te szándékosan! – Zoja letette a palackot, és felháborodottan nézett Lera felé. – Tudtad, hogy el fogom venni!
– Honnan tudhattam volna? – Lera megvonogatta a vállát. – Te mondtad, hogy véletlenül kevered össze, azt hiszem, téveszted a dobozokat. Én meg a saját ebédemet készítettem.
– Ez alattomosság!
– Micsoda alattomosság? Hogy saját magadnak az ízlésed szerint főzöl?
Ekkor belépett a szobába Valentina Petrovna, akit a kiabálás vonzott oda:
– Mi ez a zaj? Az egész iroda hallja!
– Valentina Petrovna – vetette rá magát Zoja a főnöknőre –, szándékosan készített csípős piláfot, hogy megmérgezzen!
– Ki készítette szándékosan? – nézett szigorúan Lera felé Valentina Petrovna.
– Én magamnak főztem az ebédet – válaszolta nyugodtan Lera. – Szeretem a csípőset. Zoja pedig megint elvette a dobozomat, pedig rajta van a nevem.
– Megint elvette? – kérdezett vissza a főnök. – Tehát nem az első alkalom?
– Már egy hónapja tart ez – szólt közbe Makszim. – Nálam is eltűntek ebédek.
– És nálam is, a szomszéd osztályról jött Anjánál is – tette hozzá a hűtőszekrényhez érkező lány. – Azt hittem, hogy én felejtettem el valahol.
Valentina Petrovna alaposan megnézte Zoját:
– Magyarázza el, mi történik.
– Néha összekeverem a dobozokat, és elviszem a másét – próbált védekezni Zoja. – Nem szándékosan! De most meg csapdákat állít nekem!
– Milyen csapdákat? – értetlenkedett a főnök.
– Szándékosan készít nagyon csípőset, hogy én…
– Hogy én mit? Ne vegyem el másét? – Valentina Petrovna hangja megdermedt.
A csendben belépett a szobába Tamara Ivanovna egy vödörrel és egy felmosóval.
– Valentina Petrovna, bocsásson meg, hogy beleavatkozom – szólt halkan. – De én mindezt láttam. Ez a lány – bólintott Zojára – minden nap jön, kiválasztja mások dobozait, és elviszi. Aztán még a barátnőjének is dicsekszik vele.
– Tamara Ivanovna, ez nem igaz! – tiltakozott Zoja.
– Kislányom, már harminc éve dolgozom ebben az irodában. Mindenkit láttam, mindent jól megjegyeztem. Azt hiszed, nem hallottam, amikor Szvetának mesélted, hogy egy kis naiva ingyen etet téged?
Zoja elsápadt. Valentina Petrovna még jobban összehúzta a szemöldökét.
– Rendben, mindenki mehet a dolgára. Zoja, tíz perc múlva gyere be az irodámba.
Amikor mindenki elment, Makszim odalépett Lerához:
– Hű, ez aztán ötlet volt a chilivel.
– Igazából magamnak készítettem – mosolygott Lera. – Csak gondoltam, kipróbálom, milyen a csípős.
– Persze, kipróbáltad – nevette Makszim. – Szegény Zoja, még mindig ég a szája, szerintem.
– Legközelebb egyen csak a saját kajájából.
A főnökkel folytatott beszélgetés után Zoja figyelmeztetést kapott. Hivatalosan a munkahelyi konfliktusok okozásáért és valótlan információk terjesztéséért a kollégákról. Nem hivatalosan pedig mindenki tudta, miért.
Azóta Zoja abbahagyta, hogy mások ebédjét elvegye. Ugyanakkor már nem köszönt Lerának, kérdéseire csak egy-két szavas válaszokat adott, és minden módon kifejezte elégedetlenségét.
Néhány nappal később Szveta, a könyvelőségből, odalépett Lerához:
– Tudod, el akartam neked mondani, hogy sajnálom. Zoja azt mesélte nekem, hogy te apróságok miatt akadékoskodsz vele. Elhittem neki, mielőtt utánanéztem volna.
– Semmi baj – válaszolta Lera. – Néha mindannyian azt hiszünk el, amit hallani szeretnénk.
– Csak olyan meggyőzően adta elő… Azt mondta, hogy minden kis apróság miatt kiborulsz.
– Most már látod, ki is volt az, aki tényleg kiborult.
A közösségben új rend állt be. Valentina Petrovna elrendelte, hogy mindenki jól olvashatóan írja rá a nevét a dobozokra. A hűtőn tábla jelent meg: „Idegen ételt nem veszünk el! A szabály megszegőit figyelmeztetés sújtja.”
Makszim is, megihletve Lera példáját, elkezdett otthonról hozni ebédet.
– Tudod mit? – mondta egyszer –, te inspiráltál engem. Korábban azt hittem, otthon főzni túl macerás. De rájöttem, hogy olcsóbb és finomabb is.
– Ráadásul senki sem lopja el – tette hozzá nevetve Lera.
– Most már aztán tényleg nem fogják elvinni senki elől.
Zoja soha nem kezdett beszélni Lerával. Csak munkaügyi ügyekben köszöntöttek egymásnak szárazan. Mindketten megőrizték a maguk véleményét az esetről.
Lera néha megérezte Zoja haragos pillantását, és tudta: Zoja még mindig őt tartja felelősnek azért, hogy „feleslegesen keltett botrányt”. Lera viszont biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett, amikor megvédte a határait.
Egy nap, munkaidő végén, Tamara Ivanovna odalépett hozzá:
– Lányom, jól tetted, hogy nem hagytad magad. Az ilyen Zoja-féléket azonnal helyre kell tenni. Mert ha nem, rátelepszenek az ember nyakára, és még a lábukat is felteszik.
– Egyszerűen elfáradtam a tűrésben – vallotta be Lera.
– És helyesen tetted. A jóságnak ütőknek is kell lennie, ahogy mondani szokták.
Egy hónappal később új kolléga érkezett az irodába – Marina. Fiatal, energikus lány volt, aki gyorsan beilleszkedett a csapatba. Nem sokkal később Lera észrevette, hogy Marina elkezdett otthonról hozni ebédet.
– Jó ötlet – mondta Marina, amikor a konyhában beszélgettek. – Otthon azt főzöl, amit akarsz, spórolsz, és tudod, mi van az ételben.
– Csak figyelj nagyon oda a dobozaidra – tanácsolta Lera. – Nálunk már voltak összekeveredések.
– Milyen összekeveredések?
Lera elmesélte az esetet Zojával, de neveket nem említett. Marina figyelmesen hallgatta.
– Értem. Köszönöm, hogy szóltál. Óvatos leszek.
És valóban, Marina nemcsak a nevét írta rá a dobozokra, hanem vicces arcokat is rajzolt rájuk. „Hogy biztosan ne keverjék össze” – magyarázta.
Zoja mostanában az étkezdéből vásárolt vagy szendvicseket hozott otthonról. De néha Lera észrevette, hogy hosszasan nézegeti a hűtőben a mások dobozait. Újra előjöttek a régi szokások, úgy tűnt.
A konfliktus kifulladt, de a kapcsolatuk sosem állt helyre igazán. Ugyanabban az osztályban dolgoztak, munkaügyeket intéztek, de személyes kapcsolatuk nem volt már. Mindkettőjük számára egyértelművé vált a határ, amit egyikük sem akart átlépni.
Lera rájött egy fontos dologra: néha szigorúan, de igazságosan kell megvédeni a saját határaidat. Sok problémát meg lehet oldani jósággal és megértéssel, de nem mindent. Vannak emberek, akik a jóságot gyengeségként érzékelik, és készek azt kihasználni.
Zoja pedig úgy tűnt, sosem értette meg, hogy nem neki volt igaza. A saját világképében áldozat maradt – egy „vitatkozós kolléga”, aki „feleslegesen keltett botrányt”.
De a legfontosabb az volt, hogy az ebédek többé nem tűntek el. És végül ez volt az egész történet leglényegesebb eredménye.
