— Ez meg milyen hír már? — csodálkozott Viktor, miközben fürkészve nézett az idős férfira. — Én házat akartam venni, nem kutyát.
— Hát, én nem is adom el a kutyát — válaszolta rezzenéstelenül Ivan Nyikolajevics, miközben a vén kutya füle mögött vakargatott. — Bim itt marad. Ez az ő otthona, itt nőtt fel.
Viktor bosszúsan sóhajtott. A reggel már a kezdetektől balul indult: dugóba került, kis híján balesetet szenvedett a jeges úton, és most még ez is. Még mindig nem tért magához a hírektől — a nyugdíjba vonulásról szóló parancs ott feküdt az asztalon, mint egy korszak lezárásának jelképe. Harminc év a vasútnál elszállt, mintha csak egy pillanat lett volna, most pedig — csend. A városi lakás üres lett és hideg, minden sarok a múltra emlékeztette: az elmúlt évekre, a széthullott családra, a lányára, aki már rég Európában telepedett le, és már nem is írt.
Bezárta az ablakot: az utca élettel zúgott, amire már nem volt kíváncsi. Autók, építkezés, zene a közeli kávézóból — minden idegesítette. Egy ponton Viktor, nem bírva tovább, bekapcsolta a laptopját, és elkezdte böngészni a nyaralók és vidéki házak hirdetéseit. Évek óta spórolt — maga sem tudta, miért. Most már értette.
Azt a házat véletlenül látta meg — valami megfoghatatlan ragadta meg a képeken: talán a tető feletti köd, vagy a napsugár egy rönkön. Már másnap száguldott kifelé a városból, egyre távolabb a zajos utcáktól, egyre közelebb a csendhez. A régi faház az erdő szélén azonnal elvarázsolta — csendes volt, megbízható, mintha arra született volna, hogy békét keressen benne valaki.
Az adásvétel már majdnem lezajlott, amikor Viktornak hirtelen eszébe jutott:
— És a kutyával mi lesz?
— A kutyával? — kérdezett vissza Ivan Nyikolajevics. — Ő marad. A házzal együtt. Itt nőtt fel, megszokta. Meg hát… — elakadt a szava. — A feleségem kedvence volt. Mindig vele volt. Itt van a sírja is. Az anyja is itt van eltemetve. Itt ő otthon van.
Viktor Bimre nézett: a kutya nem volt már fiatal, sűrű bundájú és okos szemű. Figyelmesen nézett, mintha hallaná és értené a beszélgetést.
— Figyeljen csak — próbált tiltakozni Viktor —, nem tudok ekkora felelősséget vállalni. Nekem… allergiám van — hazudta.
— Ismerem én azt az allergiát — sóhajtott fáradtan az öreg. — Egyszerűen csak hozzászokott, hogy nincs szüksége senkire.
A ház jó volt. És már ki is volt fizetve. Nem akart újra keresgélni. Viktor felsóhajtott:
— Hát jó. Maradjon.
De az első napok próbára tették. A kutya éjszakánként vonyított, nappal a kapunál ült, az utat nézte. Kelletlenül evett, csak akkor ment a tálhoz, ha senki sem volt a közelben. A harmadik éjszaka Viktor kiborult:
— Hát ez meddig megy még?! — kiáltotta, miközben kirohant a tornácra. — Lehetetlen aludni!
Bim olyan szomorú és fájdalmas pillantással nézett rá, hogy Viktor szíve összeszorult. Még az is megfordult a fejében, hogy a kutya szemében könnyek csillogtak.
— Na ne már… — morogta, ahogy visszahúzódott. — Mindketten szomorkodunk. Túl fogjuk élni.
Másnap reggel a kutya makacs ugatása ébresztette fel. Bim az ablak alatt ült, mintha hívta volna. Viktor kinézett:
— Már megint mi van?
A kutya csóválta a farkát, és a kertkapu felé pillantott, mintha azt mondaná: „gyere velem”. Viktor tétovázott, de végül elindult — az öreg gazda mondta, hogy Bim szeret reggelente az állóvízhez sétálni.
Az erdei ösvényen haladtak, és néhány perc múlva Viktor a tó partján találta magát. A tó olyan volt, mint egy mesében — köd, csend, egy lélek sem a közelben. A parton egy régi csónak és egy megdőlt stég.
— Ez gyönyörű — suttogta. — Ki gondolta volna, hogy ilyen kincs van az orrom előtt.
Attól a reggeltől egy új fejezet kezdődött. Minden nap horgászat, séták, csend. Viktor megjavította a csónakot, előkereste a régi felszerelést. Bim a parton ült, figyelte az úszót, mintha maga is tudta volna: horgászni csak csendben lehet.
— Kéred? — kérdezte egyszer Viktor, miközben egy sügért nyújtott felé. A kutya óvatosan átvette a halat, és méltóságteljesen hátrébb lépett.
Aztán jött egy nagy vihar. A villámok szelték az eget, a ház megremegett a mennydörgéstől. Viktor komolyan megijedt, de Bim nyugodtan ült mellette, mintha őrizné őt. És a félelem lassan elillant.
Egy nap kopogtattak az ajtón. A küszöbön Ivan Nyikolajevics állt. Megöregedve, de meleg tekintettel.
— Szabad? — kérdezte bizonytalanul. — Gondoltam, benézek. Hogy vannak?
Bim örömteli ugatással szaladt hozzá. Tea mellett beszélgettek. Az öreg mesélt a feleségéről, a házról, arról, hogyan segített neki Bim túlélni a magányt. Viktor hirtelen rájött: a történetük hasonló.
— Én is egyedül maradtam — mondta. — A feleségem elment, a lányom messze él. A munkám tartott életben, de most… Most már csak ti maradtatok. Te meg Bim.
Azóta eltelt egy év. Viktor a tornácon ült, simogatta a kutyát. Mellette egy tál víz, az asztalon forró tea. A levegő hűvös volt, de belül melegség töltötte el. Újra megtanult nevetni, örülni az egyszerű dolgoknak — a reggeli napfénynek, a fenyő illatának, a kutya barátságos tekintetének.
Bim igazi barát lett. Okos, türelmes, megértő. Egy nap egy vörös kiscicát hozott a házhoz. Ahelyett, hogy elkergette volna, gyengéden a tálhoz terelte. És most már hárman éltek a házban.
— Látod, milyen az élet — mondta Viktor, miközben a kutyára nézett. — Vettem egy házat, és ajándékba kaptalak téged. A legjobb ajándék az életemben.
Bim csak megcsóválta a farkát, és lehunyta a szemét. Tudta. Már az első pillanattól fogva tudta.
