— Te most szórakozol velem, vagy mi?! — Inna hangja visszhangzott a konyha csempéin. — Nyikolaj, ezt most komolyan mondod? Valami rossz vicc? Tényleg nagyon „vicces”!
A konyha közepén állt, kezében egy merőkanállal, a lábasban pedig halkan rotyogott a hajdina. A rádióban valami unalmas dallam szólt, de úgy tűnt, még a zene is összerezzent a hangjától.
Nyikolaj az ajtónál állt, kezében egy szatyrot szorongatva, benne üvegek csilingeltek. Valami meglepetést akart csinálni, de ahogy általában, most is úgy sült el, hogy a „meglepetés” tarkón vágott mindenkit.
— Inna, csak ne kezd már el… — motyogta bűntudatosan, lesütve a szemét.
— Ne kezdjem el? — mutatott rá a merőkanállal, mintha szurony lenne. — Tíz évig fizettük azt az átkozott lakáshitelt! Mindenről lemondtam — csizmáról, nyaralásról, még a fogamat is valami diáknál csináltattam akciósan! Most meg közlöd velem, hogy a lakás a húgod nevére van írva?! Ezt mégis hogy képzeled?!
Nyikolaj tett felé egy lépést, aztán megállt.
— Hát ez úgy volt… hogy, ööö… így biztonságosabb, érted? — dadogta, szorongatva az övét. — Ha netán… valami történik…
— Valami történik? — Inna összeszűkítette a szemét. — Például megőrülök és eladom a házat a cigányoknak? Vagy te gondolod meg magad, hogy a család csak átmeneti, a lakás viszont örök?
A férfi nagyot sóhajtott.
— Nem úgy van… csak akkor úgy gondoltam, ki tudja…
— És azt nem próbáltad, hogy velem együtt gondolkodj? — tette le a merőkanalat, majd megtörölte a kezét. — Ezt a házat együtt építettük fel tégláról téglára, te meg alám robbanóanyagot raktál az alapba. Szép munka, családi stratéga.
Már szólni akart valamit, amikor hirtelen csapódott az ajtó, és belépett Larissza — a húga, mint egy piacról jött vihar: hangos, táskás, pufidzsekiben, pedig október vége volt és meleg.
— Na, hát gratulálok, milliomosok! — vigyorgott úgy, mintha most osztanának neki érmet. — Gondoltam, beugrom, hisz lezártátok végre a hitelt!
Inna ránézett, és rögtön tudta — nem csak gratulálni jött. Az a nő, aki mindig túl elegáns volt egy külvároshoz, most kifejezetten kárörvendően csillogó szemmel nézett rájuk.
— Gyere csak — mondta jéghidegen Inna. — Pont arról beszélünk, ki kit gratulál majd előbb.
Larissza levetette a kabátját és letette az asztalra a cukrászdás tortás dobozt.
— Hoztam tortát. Gondoltam, megünnepeljük, de látom, itt már elkezdődött a buli.
Inna leült, belül remegve a dühtől.
— Ó, hát buli az van bőven. A bátyád tíz évvel ezelőtt rád íratta a lakást. Kellemes, ugye?
Larissza úgy tett, mintha meglepődne.
— Mi az, nem mondta el?
— Hát persze hogy nem mondta! — emelte fel a hangját Inna. — Te pedig tudtad végig?
— De hát én mit tehetek erről? — tárta szét a karját Larissza. — Felhívtak, hogy írjak alá valamit. Azt gondoltam, családi ügy, segítek. Hát meg most is — ha a papírok szerint enyém a lakás, mit idegeskedsz? A törvény az törvény.
— A törvény, — Inna rekedten felnevetett. — És a lelkiismereted, Larissza, az hol van?
— Ne oktass ki — vágta rá azonnal Larissza. — A lakás az én nevemen van, semmi szabályt nem sértettem. Te meg örülhetnél, hogy tíz évig itt lakhattál.
Inna lassan felállt.
— Hogy hálás legyek? Miért — azért, hogy tíz évig fizettem a banknak, miközben fogalmam sem volt róla, hogy valójában egy idegennek dolgozom?
— Hát nem is egészen idegennek — húzta el a száját Larissza. — Mégiscsak a férjed nővére vagyok.
Inna hirtelen letette a csészét.
— És te, Kolja, miért hallgatsz? — fordult felé. — Mondj már valamit. Hátha én értek félre valamit?
Nyikolaj nehézkesen leült a sámlira.
— Inna, hát… én csak azt akartam, hogy a lakás a családban maradjon. Ki tudja, mi lehet köztünk… — a mondatot nem fejezte be, a szavak valahol a szégyen és a torka között rekedtek meg.
Inna egészen közel hajolt hozzá.
— Köztünk mi? Mondd, Nyikolaj, mi történhetett volna, ami miatt te előlem úgy biztosítod be magad, mintha tűzvész volnék?
A férfi lesütötte a szemét.
— Semmi… csak hát… tudod, mindenkinél előfordulhat…
— Nem, nem tudom! — csattant fel Inna. — Nem mindenkinél fordul elő! Csak a gyáváknál, akik a feleségükben nem bíznak, a húguknak meg mindent megengednek!
Larissza halkan elvigyorodott:
— Ne idegeskedj már, Inna. Minden el van döntve. Holnap megyek a közjegyzőhöz, elintézek ezt-azt. Te meg nyugodtan csomagolhatsz.
Inna megdermedt, mintha arcul csapták volna.
— Mit mondtál?
— Amit hallottál. A lakás az enyém. Te itt… hát, vendég vagy. Vagy mondjuk szerződés nélküli albérlő.
Inna sokáig hallgatott, aztán keserűen felnevetett — röviden, élesen.
— Tudod mit, Larissza, megmondom nyíltan: nem megyek sehová. Akár ki is ragaszthatod a hirdetéseidet a lépcsőházba.
— Majd a bíróság eldönti — vont vállat Larissza.
Nyikolaj úgy ült ott, mint egy iskolás gyerek a tanári értekezleten.
— Lányok, jó, elég már, tényleg…
— Lányok?! — fordult felé villámként Inna. — Te most minket egy szintre tettél? Engem — a feleségedet — és őt, azt a rokont, aki az egészet kitervelte?!
— Csak azt akartam, hogy ne legyen botrány… — sóhajtott fel.
— Késő, Kolja. A botrány már megvan. És innen csak hangosabb lesz.
Felkapta a konyharuhát, a tűzhelyre dobta, és kisietett a konyhából. A levegő olyan sűrű volt, mint zivatar előtt. Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: „Tíz év. Tíz év — és ezt kaptam.”
A hálószobában Inna leült az ágy szélére. A szoba minden sarka kiharcolt terület volt — a tapétát ő ragasztotta fel, a függönyöket ő válogatta, az ágyat hitelre vette. Minden — saját kézzel, saját idegekkel. És most kiderül, hogy nem is az övé.
Nagyot nyelt, a levegő nehéz és keserű volt.
— Nem, — suttogta. — Ezt nem hagyom így.
A reggel nyúlós és szürke volt, mint a nedves vatta. Októberi szitálás tapadt az ablakokra, a párkányon egy félig kiürült teásbögre állt.
Inna mindenkinél korábban ébredt. Valami rémálom gyötörte — mintha a saját lakásában járna, és a tárgyak sorra eltűnnének: előbb a kanapé foszlott semmivé, aztán a szekrény, aztán a konyha. És végül csak egy üres, hideg doboz maradt — idegen, mint egy más lakás.
Felkelt, kiment a konyhába. Larissza már ott volt — köntösben, a haja copfba fogva, arcán az önelégült frissesség csillogott.
— Jó reggelt, albérlőcske — mondta, miközben kávét töltött magának.
Inna lassan fordult felé.
— Jó reggelt, idegen négyzetméterek gőgös tulajdonosa.
Larissza fújtatva elmosolyodott.
— Nézd, nem akarok veszekedni. Csak mindennek tisztességesen kell mennie. A papírok az enyémek, tehát a lakás is az enyém.
Inna leült az asztalhoz, és egyenesen a szemébe nézett:
— Tisztességesen, mondod? Akkor mondd el, kinek a pénzéből lett ez a lakás kifizetve? Az enyémből? A tiédből? Vagy a péntek esti manikűrjeidből?
Larissza kissé felemelte az állát.
— Most nagyon mellébeszélsz. Akár ki is dobhatnálak azonnal, szó nélkül.
— Én meg már tegnap bírósághoz fordulhattam volna — felelte Inna nyugodtan. — De adtam neked egy esélyt, hogy ember maradj. Úgy tűnik, kár volt.
Ekkor ásítva belépett Nyikolaj.
— Mi van már megint? Reggel óta?…
Inna rá sem pislogott, csak nézte.
— Kolja, mondd meg őszintén: egyáltalán felfogod, mibe rángattál minket?
— Én csak azt akartam, hogy minden békés legyen… — vakarta a tarkóját.
— Békés — vágott közbe Inna. — Az békés, amikor lefekszel, és tudod, hogy holnap is a saját otthonodban ébredsz. Nem pedig ott, ahol a tulajdonos a te nővéred.
Larissza halkan fölnevetett.
— Hát technikailag valóban az én lakásom.
Inna élesen felé fordult.
— Larissza, nem tudnál egyszer az életben befogni?
— És te nem tudnád egyszer beismerni, hogy vesztettél? — vágta vissza azonnal.
A konyhában megfagyott a csend. Inna lassan felállt, megfogta a bögréjét, és csak ennyit mondott:
— Rendben. Értem. Akkor ez háború.
És kisétált.
Aznap Inna ügyvédhez ment. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, a kisbuszok zsúfoltak voltak, az esernyő kifordult, de Inna makacsul ment előre, mintha nem is ember irányítaná, hanem egy belső motor.
A jogász, egy negyvenöt év körüli, fáradt arcú férfi türelmesen végighallgatta a történetét.
— Az ügy nem egyszerű, — mondta, miközben átnézte a papírokat. — De van esély. A legfontosabb, hogy bizonyítsuk: ténylegesen ön fizette a lakáshitelt. Minden utalás, csekk, közüzemi számla, bankszámlakivonat számít.
Inna bólintott.
— Minden megvan. Könyvelő vagyok, tudja. Én még az égő cseréjéről szóló blokkot sem dobom ki.
A férfi halványan elmosolyodott.
— Akkor ön ritka ügyfél. Készüljön fel, hosszú lesz.
— Nem baj — felelte. — Tudok várni. Tíz évig vártam, most is fogok. Csak most már nem csak várok — cselekszem.
Kilépve az irodából először érezte hosszú idő óta, hogy levegőt kap. Nem csak bérből-bérből él, nem csak ebédet főz valakire — harcol. Önmagáért. Az igazságért.
Amikor hazaért, Larissza a nappaliban ült egy magazinnal.
— Nos, futottál az ügyvédhez? — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
— Futottam — válaszolta Inna nyugodtan. — És tudod mit, Larissza? Hamarosan a saját főszerepedben látod majd magad egy új sorozatban. A címe: „Hogyan vezet a kapzsiság bírósági idézéshez.”
Larissza gúnyosan felhorkantott.
— Majd meglátjuk, kinek erősebbek az idegei.
Inna elment mellette, rá sem nézett.
— Az enyémek acélból vannak — vetette oda a válla fölött. — És ezt részben te edzetted ki bennem.
Csukta maga mögött az ajtót, és kívül maradt Larissza — magabiztosan ülve, de már közel sem olyan nyugodtan, mint előtte.
Másnap Inna későn ért haza a munkából. Kint apró eső szitált, a levelek rátapadtak a cipőtalpára, a fejében meg zúgás — mintha régi tévét kapcsoltak volna be maximális hangerőn.
A lépcsőházban nedves beton és idegen vacsorák illata keveredett. Felment a harmadikra, elővette a kulcsokat, beillesztette a zárba — és megdermedt: az ajtó könnyedén, ellenállás nélkül kinyílt.
— Larissza! — kiáltott be. — Miért nem zártad be az ajtót?
— Minek bezárni — hallatszott a konyhából —, úgyis az én házam.
Inna összeszorította a fogát és belépett. Larissza az asztalnál állt, papírokat rendezgetett. Az asztalon csekkek, iratok, régi bankszámlakivonatok hevertek.
— Mit művelsz itt? — lépett közelebb Inna.
— Rendet ellenőrzök — felelte közömbösen. — Tudnom kell, mi micsoda az én háztartásomban.
Inna elsápadt.
— Te a dolgomban turkálsz?
— Nem a te dolgaidban, hanem a közösekben — javította ki Larissza. — Itt például a közüzemi számlák. Persze a te neveden vannak, de a pénz közös számláról ment.
— Milyen közösről?! — csapott az asztalra Inna. — Én utaltam! Az én kártyámról! Ne hazudj!
Larissza egy pillantásra sem pislogott.
— Nézd, Inna, hagyjuk a hisztit. A bíróság majd dönt, persze. De amíg nincs ítélet, addig a lakás az enyém. Ezért jogom van tudni, ki mit fizet itt.
Inna sóhajtott, összeszedte a papírokat és belesüllyesztette őket a dossziéba.
— Ne játsszad itt a háziasszonyt. Ez nem otthon, hanem hadszíntér. És én, Larissza, nem azok közé tartozom, akik feladják.
A nő elvigyorodott.
— Persze, persze. Láttam már ilyet eleget — mind nagy hanggal kezdtek, aztán dobozokkal a kezükben költöztek el.
Inna összeszűkítette a szemét.
— Jegyezd meg: én csak akkor fogok elköltözni, amikor téged innen erkölcsileg kihordok.
— Nagy szavak — mordult Larissza. — Majd meglátjuk, milyen hangod lesz, amikor megjönnek a számlák.
Inna sarkon fordult és bement a szobájába. A fejében már kattogott a terv — éles, mint egy könyvelői táblázat: bizonyítékok összegyűjtése, tanúk felkutatása, befizetési bizonylatok előszedése.
Az éjszakát szinte átvirrasztotta. Forgolódott, és számolt magában — mennyi befizetés, hány hónap, hány év. Hányszor vitte fáradtan a bankba a csekkeket munka után, hányszor örült annak, hogy „már csak egy kicsi van hátra”. És most — mintha valaki késsel szántaná fel a torkát: „a lakás nem a tiéd”.
Reggel a konyhában kávéillat és valami émelyítően édes szag terjengett — Larissza természetesen már elkészítette a maga bőséges reggelijét. Nyikolaj mellette ült, köntösben, úgy nézett, mint aki legszívesebben elpárologna a levegőben.
— Jó reggelt — mondta Inna visszafogottan, szinte nyugodtan.
Nyikolaj felpillantott:
— Inna, ne kezdjük újra…
— Mit ne kezdjük újra? — ült le vele szemben. — Csak teát jöttem inni, nem harapok. Egyelőre.
Larissza felhorkant.
— Ahogy tegnap ordítottál, majdnem bedugult a fülem.
Inna ügyet sem vetett rá.
— Kolja, emlékszel, hol tartottuk az összes banki papírt? Az utalásokat, a befizetési elismervényeket — mindent, ami a hitellel kapcsolatos?
A férfi megfeszült.
— Minek az neked?
— Kell. — felelte tömören. — Hamarosan bíróság lesz, készen kell állnom.
Larissza lassan belekortyolt a kávéjába.
— Bíróság, mi? Hát jó. Csak tudd, Inna, hogy a bíróság nem sorozat. Ott nem az győz, „aki szenvedett”. Ott az győz, akinek papírjai vannak.
Inna elmosolyodott.
— Akkor ez neked rossz hír. Mert a papírok nálam vannak.
A napok ragacsosan telték. Inna munka után dossziékat szedett össze, intézmények között rohangált, banknak telefonált, régi csekkeket túrt elő, még a szomszédokat is megkérte tanúskodásra — mindenki tudta, ki hordta a cementes zsákokat, ki pucolta meg az ablakokat a felújítás után, ki fizetett mindent.
Nyikolaj egyre inkább eltávolodott. Egyre később járt haza, kerülte a szemkontaktust, röviden beszélt.
Egy este sikerült elcsípnie a férjét az előszobában — telefonált, halkan súgott valakinek.
— Kivel beszélsz? — kérdezte nyugodtan, de a tekintete leszegezte őt.
— Áh, csak Szergej… munkáról — morogta.
— Munkáról? Este tizenegykor?
— Inna, ne kezdd már — legyintett. — Így is egész nap olyan vagyok, mintha tüskéken ülnék.
— Persze, én meg rózsaszirmokon fekszem? — vonta fel a szemöldökét. — Kolja, te legalább érted, hogy most egyedül állok kettőtök ellen — mint Dávid két Góliáttal szemben?
A férfi nagyot sóhajtott.
— Te is nyomasztasz, őszintén. Kettőtök között olyan vagyok, mint a malomkövek között.
— Akkor ne állj közöttünk — mondta csendesen Inna. — Döntsd el, hol a helyed. Veled vagyok — vagy a húgoddal.
Hallgatott. És ezzel a hallgatással mindent elmondott.
Egy hét múlva volt az első tárgyalás. Inna sötétkék, szigorú kosztümben érkezett, a haját kontyba fogta. A lelke remegett, de eltökélt volt: tudta, miért harcol.
Larissza hófehér kosztümben jelent meg, mintha fogadáson lenne. Arcán fölényes mosoly, tekintetében az a fajta magabiztosság, amellyel az jön, aki előre biztosra veszi a győzelmet. Nyikolaj — szürke, gyűrött, mintha nem tárgyalásra, hanem saját büntetésére érkezett volna.
A bíró — ötvenes éveiben járó nő, fáradt, de éles tekintettel.
— A bíróság meghallgatja Inna Szergejevna keresetét Larissza Anatoljevna ellen a tulajdonjog megállapítása tárgyában… — olvasta fel monoton hangon.
Inna hallgatta, és csak gondolta: „Itt van. Ez az én határvonalam.”
Az ügyvéd felállt, higgadtan ismertette az álláspontot: hogy Inna fizette a teljes jelzáloghitelt, hogy a lakás formálisan más nevére került, hogy a bizalmat kihasználták ellene.
Larissza megforgatta a szemét.
— Ugyan már, ezek csak szavak. A papírok szerint a tulaj én vagyok. És most mi legyen?
Inna nem bírta tovább:
— Akkor mondd meg, Larissza: hol voltál te tíz éven át, amikor én munka után alig élve cipeltem haza a szatyrokat, mert minden fillér a bankba ment? Hol voltál, amikor nyaralás helyett glettport lélegeztem?
— Ne kiabáljon — mondta a bíró higgadtan. — Itt tények számítanak, nem érzelmek.
Inna visszaült, de belül forrt a vére.
A tárgyalás után a folyosón futottak össze. Larissza cigarettát vett elő, rágyújtott az ablaknál.
— Na, mi van, könyvelő? Azt hiszed, nyersz?
Inna hosszasan, nyugodtan nézett rá.
— Nem hiszem. Tudom.
— Elég magabiztos vagy.
— Te meg túl nyugodt — felelte Inna. — A magabiztosság nem ugyanaz, mint a lelkiismeret.
Mielőtt a másik bármit mondhatott volna, elfordult és elindult.
Otthon Nyikolaj a konyhában ült, teát ivott.
— Hogy ment? — kérdezte, fel sem nézve.
— Ahogy mindenkinél. A bíró hallgat, én beszélek, Larissza hazudik.
— Nem kéne ezt ennyire feszíteni? — motyogta. — Nem lehetne valahogy szépen megegyezni…
Inna röviden, keserűen felnevetett.
— Szépen? Kolja, tíz évvel ezelőtt szépen is elintézhetted volna a lakást. Megtehetted volna. De te a sunyitást választottad. Most már késő.
A férfi lehajtotta a fejét.
— Azt hittem, akkor jól döntök…
— Persze — mondta Inna. — Mindenki azt hiszi, amíg bele nem csap a villám.
A következő hónapok ködbe vesztek. Tárgyalás tárgyalást követett. Papírok, igazolások, szétfeszült idegek. Nyikolaj egyre gyakrabban „a munkahelyén” aludt, Larissza pedig semmilyen alkalmat nem mulasztott el, hogy emlékeztesse: „itt ki a gazda.”
Egy nap, amikor Inna hazatért, két ingatlanos ült a nappaliban.
— Ez meg milyen cirkusz? — kérdezte, miközben ledobta a kabátját.
Larissza felé fordult azzal a híres „szelíd” mosolyával:
— Csak érdeklődöm a piaci ár iránt. A jövőre nézve.
— Milyen jövőre, Larissza? — lépett közelebb Inna. — Amíg a bíróság nem döntött, a lakás nem a tiéd és nem az enyém. Úgyhogy az ingatlanosok — kifelé.
— Nem dirigálhatsz nekem — vetette oda kihívóan.
— Dehogynem — felelte Inna higgadtan. — Mert én lakom itt. És amíg levegőt veszek, nem hozol ide be senkit.
A két ingatlanos összenézett, majd hangtalanul eltűntek.
Később, amikor Nyikolaj hazaért, úgy rontott be, mintha megégette volna valami.
— Mit csináltál?! Larissza hisztériázik!
— És én miben vagyok hibás? — fonta keresztbe a karját Inna. — Ő hozott ide idegeneket.
— Nem idegenek, szakemberek!
— És én mi vagyok, Kolja? — hangja megkeményedett. — Jogok nélküli könyvelő? Albérlő a saját otthonában?
A férfi sóhajtott.
— Inna, így nem lehet élni, valamit meg kell oldani…
— Én oldom is meg — felelte. — A bíróságon.
Két hét múlva Larissza váratlanul elutazott — „ügyek miatt”, ahogy mondta. A lakás elcsendesedett, szinte szokatlanul. Nyikolaj mintha megenyhült volna, próbált beszélgetni.
— Inna — mondta egy este, amikor némán vacsoráztak. — Nem lehetne ezt az egészet… abbahagyni? Úgyis együtt élünk…
Inna felnézett rá.
— Együtt? — kérdezett vissza csendesen. — Biztos vagy benne, hogy nekünk még van olyan, hogy „együtt”?
A férfi elfordította a tekintetét.
— Csak nem akarok háborúskodást.
— Háborúskodást? — Inna felhorkant. — És a tíz év hazugság nem háború volt? Az mi volt — családi meglepetés?
Nem válaszolt.
A tél gyorsan jött. A per már a harmadik hónapjánál tartott. Larissza visszatért, de idegesebb, ingerlékenyebb lett. Látszott rajta: érzi, hogy ingatag a talaj a lába alatt.
Inna ezzel szemben egyre nyugodtabb lett. Minden egyes tárgyalás növelte az önbizalmát. Az ügyvédje így szólt:
— Az ügy az ön javára halad. A dokumentumok nagyon erősek.
Inna csak bólintott.
Tudta: közel a vég.
De nem a vég, hanem egy új élet kezdete — hazugság nélkül, függőség nélkül, anélkül a nyálkás, családinak álcázott „hűség” nélkül, ahol mindenki kést tart a háta mögött.
Az utolsó tárgyalást február végére tűzték ki. Kint hófúvás tombolt, a szél havat vágott az arcába, de Inna mégis határozottan lépkedett.
Tudta — ma minden eldől.
Larissza a bíróság bejáratánál állt, bundában, új telefonnal, győzteseket idéző arckifejezéssel.
— Na mi van, készen állsz meghallani az ítéletet? — kérdezte gúnyosan.
Inna nyugodtan nézett rá.
— Készen. Csak nem vagyok biztos benne, hogy te készen állsz meghallani a magadét.
Elkezdődött a tárgyalás, és mintha a levegő is besűrűsödött volna.
Inna ügyvédje új bizonyítékokat mutatott be — utalásokat, számlákat, még szomszédokat is elhozott tanúként.
Inna maga is beszélt: egyenletesen, világosan, hisztéria nélkül.
Larissza megpróbálta félbeszakítani, de a bíró rászólt:
— Ez itt nem piac, hölgyem.
Inna először érezte igazán: az igazság az ő oldalán áll.
A tárgyalás után Larissza a folyosón robbant ki.
— Azt hiszed, szerencséd lesz?! Hogy a bíróság elhisz valami nyomorult könyvelőnek?!
Inna hosszasan, higgadtan a szemébe nézett.
— Nem hiszem. Tudom.
És elment, hátra sem nézve.
Otthon Nyikolaj a sötétben ült.
— Na, elégedett vagy? — kérdezte rekedt hangon.
— Még nem — felelte Inna. — De hamarosan az leszek.
— És ha a bíróság neked ítéli a lakást? Mi lesz utána? — kérdezte fáradtan.
Inna ránézett.
— Utána… elgondolkodom rajta, ki az, akit egyáltalán akarok magam mellett tudni.
Mondani akart valamit, de végül hallgatott.
Inna becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját.
A február szürke volt, fakó nappal, és hóval, amely nem olvadt — csak öregedett szemmel láthatóan. Inna hazafelé tartott, és hónapok óta először érzett könnyedséget.
A bíró kitűzte a döntés kihirdetésének időpontját — egy hét múlva.
Hét nap az igazságig.
Hét nap a múlt és a jövő között.
Lassan ment, hallgatva, ahogy a jég recseg a csizmája alatt. A mellkasában béke volt — de nem a vereség utáni béke, hanem egy másik: érett, összeszedett. Annak az embernek a békéje, aki mindent megtett, amit lehetett, és most már csak vár.
Este meglepő csönd ült a lakáson.
Larissza nem kapcsolta be a tévét, Nyikolaj a laptop előtt ült, de nem gépelt — csak bámulta a képernyőt, mintha fekete szakadék lenne.
Inna levette a kabátját, feltette a vízforralót.
— Mi az, nem túl vidám a hangulat? — kérdezte nyugodtan.
— Mitől lenne? — felelte Nyikolaj. — Minden darabokra hullik.
— Nem — mondta Inna. — Csak annak van vége, ami már rég meghalt.
Larissza felnézett.
— Úgy beszélsz, mintha temetésen lennénk.
Inna elmosolyodott.
— Lehet, hogy tényleg temetés. Csak éppen nem az enyém.
Az éjjel azt álmodta, mintha megint abban a lakásban lenne — üresen, frissen felújítva, bútor nélkül, de a festék és a remény illatával. Nyikolaj dobozt tart a kezében, mosolyog, Larissza akkor még kedvesnek tűnik, segít bevinni a függönyöket.
Aztán hirtelen minden megváltozik: a falak elsötétednek, a hangok idegenné válnak, és ő egyedül marad a sötétben.
Felébredt — négy óra volt. Csend. Csak a radiátor pattogott.
Inna felült az ágyon, és arra gondolt:
„Ha holnap még mindent el is vennének — akkor sem vesztek. Mert nem hagytam, hogy eltöröljenek.”
A tárgyalás előtti napon Larissza megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
— Inna — mondta a konyha ajtajában állva —, nem lehetne mégis megegyezni?
Inna felnézett.
— Megegyezni? Most? Ennyi után?
— Hát… érted, a bíróság olyan, mint a rulett. Ma neked, holnap nekem. Adhatok egy ajánlatot: a lakás marad nálam, de kifizetlek.
— Pénzzel? — kérdezte Inna.
— Igen.
— És lelkiismerettel nem próbálkoztál? — kérdezte nyugodtan.
Larissza összeszorította az ajkát.
— Ne csinálj drámát. Ez üzlet. Ingatlan.
Inna felállt.
— Na látod, itt a különbség, Larissza. Neked — ingatlan. Nekem — az életem.
Eljött a nap.
A fagyos levegő csípett, a hó úgy ropogott a lába alatt, mintha cukor lenne. Inna a bíróság épületébe azzal az érzéssel lépett be, ahogy az megy vizsgára, aki előre tudja a válaszokat.
A terem ugyanaz. A bíró ugyanaz. Mindenki fáradt, de összeszedett.
Inna egyenesen állt, összekulcsolt kézzel, kemény tekintettel.
Larissza idegesen lapozgatta a papírokat, Nyikolaj pedig közöttük ült — két front között, már egyikükhöz sem tartozva.
A bíró felnézett:
— A döntés elkészült.
Inna visszafojtotta a lélegzetét.
— Az ügy iratainak vizsgálata után a bíróság úgy határozott, hogy helyt ad Inna Szergejevna keresetének.
A vitatott lakás tulajdonjogát Inna Szergejevnának kell megítélni.
Csend. Valódi, sűrű csend.
Mintha még a falak is abbahagyták volna a lélegzést.
Larissza elsápadt. Nyikolaj lehajtotta a fejét.
Inna mozdulatlanul állt. Csak az ajka rebbent meg — nem mosoly, nem megkönnyebbülés, csak… a vég.
A tárgyalás után kimentek a folyosóra.
Larissza az ablaknál állt, a táskáját szorongatva.
— Gratulálok, — mondta rekedten. — Győztél.
— Ez nem győzelem, — felelte Inna. — Ez csak igazság.
— Persze. Csakhogy most már egyedül vagy.
Inna ránézett.
— És te mivel maradtál? A megsértődés jogával?
Larissza nem válaszolt. Csak elfordult az ablaktól.
Inna elment, hátra sem nézett.
Otthon hideg szag terjengett. Nyikolaj a konyhában ült, valamit ivott a poharából.
— A bíróság döntött, ugye?
— Igen — mondta Inna röviden.
— És most mi lesz?
— Most te döntöd el, hol fogsz lakni.
A férfi felnézett — fáradt, kiégett szemekkel.
— Nem akartam, hogy ez így alakuljon…
— Akarni vagy nem akarni — mindegy — mondta Inna. — A lényeg, hogy hagytad.
Lehajtotta a fejét.
— Talán… holnap összepakolok…
— Ma. — felelte csendesen Inna.
Bólintott.
Csendben pakolt össze. Nem volt kiabálás, nem volt jelenet — egyszerűen csak kiment.
Inna becsukta mögötte az ajtót, és először sok idő óta igazán nagyot lélegzett. A levegő hideg volt, de tiszta.
Eltelt két hónap.
A lakás megváltozott. Átfestette a falakat, leszedte a régi függönyöket, kidobta mindazt, ami felesleges volt.
Az üresség nem ijesztette — épp ellenkezőleg: volt benne hely valami újnak.
Reggelente az ablaknál ült kávéval, nézte az udvart, ahol a gyerekek bicikliztek, és arra gondolt:
„Így él az ember — elesik, feláll, aztán újra megy tovább.”
A szomszéd néni, Nyina néni egyszer azt mondta:
— Innácska, látom ám, hogy kivirult! Szinte megfiatalodott.
Inna elmosolyodott.
— Csak a levegő változott meg.
Tavasszal felhívta az ügyvéd:
— Az ügy teljesen lezárult. A papírok készen vannak, a tulajdonjog átvezetve.
Inna megköszönte, letette a telefont.
Leült a kanapéra.
Körbenézett: a falak, az ablakok, a csend — minden az övé.
Nem azért, mert megvette.
Hanem mert kiérdemelte.
Egy este, amikor a polcot rendezgette, előkerült egy régi fénykép — az, amelyiken ő, Nyikolaj és Larissza a ház előtt állnak, mosolyognak, kezükben a kulcsok.
Sokáig nézte a képet.
Aztán fogta az ollót, és kettévágta a fényképet.
A saját felét megtartotta.
A többi — a szemétbe került.
A tavasz lassan nyárba fordult. Meleg szél áradt be az ablakon, a napfény végignyúlt a párkányon.
Inna az asztalnál ült és levelet írt — nem valakinek, hanem önmagának:
*„Nem a lakásért mentél végig ezen az egészen.
Önmagadért.
Hogy megértsd: senkinek nincs joga elvenni a tiédet — sem a kulcsaidat, sem a hitedet, sem a jogodat arra, hogy igaz módon élj.
Minden más majd magától jön.”*
Összehajtotta a levelet és elrakta a fiókba.
Kint gyerekek nevettek, kutya ugatott — az élet ment tovább, egyszerűen, igazán.
Inna sóhajtott, teát töltött magának, és arra gondolt:
„Most már lehet egyszerűen élni.
Háború nélkül.
Félelem nélkül.
Anélkül, hogy idegen nevek álljanak a falamon.”
Az ablakhoz lépett, kinyitotta a szellőzőt.
Friss levegő áradt be a szobába, a függöny halkan megzörrent.
És ebben a hangban benne volt minden: a vég, a kezdet, és az az érzés, amiért érdemes volt túlélni.
