— Öt hónapos. Neked kell majd elköltözönöd — mondta a férfi.
A mesterről, akit reggel kilencre hívtam, nem tudott.
Vadim befejezte az evést, és a tányérját az asztal közepére tolta.
Mindig ezt csinálta, amikor pénzt akart kérni.
— Inna, ülj le — mondta.
— Ülök.
— Ülj le rendesen. A vízforraló nélkül.
A vízforralót feltettem a tartójára.
Letörölte a száját, a szalvétát négybe hajtotta, és a tányérja mellé tette – szépen, pontosan, mintha étteremben lenne.
— Elhagylak — mondta. — Karinához megyek. Öt hónapos terhes.
Az udvaron valaki indítózott.
Hosszan.
Csak a harmadik próbálkozásra indult be végre a motor.
— Karina. A könyvelőségünkről — ismételte Vadim hangosabban, mintha nem a nevet, hanem bármi mást nem hallottam volna jól.
— Hallottam.
Vákumként várta a kiabálást.
Láttam rajta, ahogy a könyökét az asztalra támasztotta – szélesen, mintha védelmi harcra készülne.
Huszonegy éve ismertem ezt a testtartást.
Pontosan így ült, amikor a garázshitelről mesélt, amiről a legvégén szereztem tudomást.
— Hát ennyi — mondta. — Mit lehet most tenni.
— Mit is.
— Szóval így.
Kifújta a levegőt, és a sarokba, a radiátorra nézett.
— Én itt maradok. Neked meg el kell költöznöd.
Elvettem a tányérját, és a mosogatóhoz vittem.
A csapból vékony sugárban csurgott a víz.
A csapot még tavasszal ki kellett volna cserélni.
— Elköltöznöm — ismételtem.
— Inna, hát gondold meg magad. Gyereke lesz. A gyereknek két szoba kell, külön szoba kell. Te meg egyedül vagy. Neked egy egyszobás bőven elegendő. Kiveszel valamit ugyanebben a negyedben. Hisz dolgozol.
— Dolgozom.
— Nem dobollak ki.
Felemelte a tenyerét.
— A hónap végéig nyugodtan lakhatsz itt. Én rendes ember vagyok.
A csap csepegett.
Szorosabbra tekertem, ütközésig.
— Jó — mondtam.
Pislogott.
— Hogyhogy jó?
— Úgy, hogy megértettelek.
Vadim felállt.
A hűtőhöz ment.
Visszafordult.
Azt akarta, hogy sírjak.
Enélkül a forgatókönyve nem állt össze.
Már előkészítette a szavakat arról, hogy az érzések rég elmúltak.
Hogy ő is szenvedett.
Hogy mindenben én vagyok a hibás.
És most ezeket a szavakat egyszerűen nem volt hová tenni.
— Miért vagy ilyen nyugodt? — kérdezte majdnem sértődötten.
— Sírnom kéne?
— Hát nem, csak…
Újra leült.
— Inna, köztünk már rég vége mindennek. Magad is tudod. Az utóbbi három évben úgy élünk, mint a szomszédok. Te a patikádba, én az autószervizembe, este meg a tévé.
— Hánykor jöttél haza tegnap?
— Ennek mi köze van ehhez?
— Semmi. Csak kérdem, hánykor.
— Tizenegykor.
Elhúzta a száját.
— Műszakban voltam.
— Műszakban — ismételtem, és egy törölközővel letöröltem a kezem.
— Na látod. Te azonnal kezded a kutakodást. Karina meg nem kutakodik.
— Karina gyereket vár.
— És akkor mi van?
— Semmi. Csak neki még nem volt ideje elkezdeni a kutakodást.
Megleintette a kezét, mintha egy legyet hessegetne az asztal felett.
— Inna, én mindent kiszámoltam. Hát nem hirtelen találtam ki ezt, értsd meg. Mindent kiszámoltam.
Megismételte ezt kétszer, és magában bólintott.
Aztán összepakolta a sporttáskáját.
A borotváját.
A töltőt.
Egy inget mára.
Azt mondta, Karinánál éjszakazik, hogy ne zavarjon engem.
A „zavarjon” szót nagyon óvatosan ejtette ki, mintha teli csészét vinne, és félne, hogy kilεια.
Az előszobában levette a kampóról a kulcsait.
Egy kulcstartó lógott rajtuk – egy kis fémhal kopott festékkel.
A tengerpartról hoztam, amikor a mi Katink hatéves volt.
A kulcsok csörrentek az övcsaton.
— Gondold át ezt a negyed körüli dolgot — mondta Vadim már az ajtónál. — A miénk drága. Nézz szét valahol a külvárosban.
Az ajtó becsukódott.
Az előszobában álltam, és hallgattam, amint a fémhal csörren a lépcsőn.
Két emelet lefelé.
Aztán csapódott a bejárati ajtó.
A telefon rezgett este kilenckor.
— Anya.
Kati hangja óvatos volt, mintha egy súlyos beteg szobájába lépne be.
— Anya, hogy vagy?
— Jól.
— Reggel írt nekem. Azt mondta, elhagy téged.
Reggel.
Szóval a lányának délelőtt tizenegytől szólt.
Nekem meg este nyolckor.
A fasírt után.
— Anya, csak semmit se csinálj elhamarkodottan — mondta Kati. — Ígérd meg.
— Feküdj le aludni. Már késő van.
Befejeztem a beszélgetést.
Hoztam a kamrából a létrát, és felmásztam a galériára.
A bőröndök ott hevertek a tavalyi nyár óta.
A nagy meg a kicsi.
Szürkék.
Régi pályaudvari matricával.
Mindkettőt lehúztam, letöröltem róluk a port egy törölközővel, és kinyitottam a hálószoba padlóján.
Aztán kinyitottam az ő szekrényfelét.
Fél egyre éjjel mindkét bőrönd már az előszobában állt.
Becipzárazva.
A tetejükre tettem a téli dzsekijét meg egy cipősdobozt, amibe beletettem a töltőket, az öveket és a régi tonométer csövét.
Az én holmim ott maradt lógni, ahol mindig is volt.
Délelőtt tizenekor megszólalt a csengő.
Két rövid csöngetés.
Egy hosszú.
Csak Raisza Fedorovna csengett így.
Ő lépett be először.
A kabátjában.
Egy szatyorral a kezében.
És azonnal megállt az előszobában.
— Mi ez? — kérdezte, a bőröndöket nézve.
— Ez a Vadimé.
— Látom, hogy a Vadimé. Azt kérdezem, miért áll ez itt.
Vadim átpréselte magát mögötte, és azonnal bement a konyhába, mintha valami sürgös dolga lenne ott.
Az anyósom levette a kabátját.
És felakasztotta a kampóra.
Pontosan arra, ahol mindig az én dzsekim lógott.
— Inna, hát beszéljünk felnőtt módra — mondta. — Ő mindent őszintén elmesélt neked. Nem forgatott dolgokat egy évig a hátad mögött. Más forgatná. És a holmiját sem kell kidobni. A holmik nem tehetnek semmiről.
— Nem tehetnek.
— Te meg pakolj össze lassan. Hát a nővéred egy másik városban lakik. Elmégy hozzá, vendégeskedsz, áttelelsz, mi meg addig itt…
— Anya — szólalt meg Vadim a konyhából.
— Hogyhogy „anya”? A lényeget beszélem.
Bement a szobába.
Kinyitotta a tálalószekrényt.
Előhúzta a leveses tálat, amit a évfordulónkra vettem.
Megforgatta a kezében.
És visszatette.
Mintha már eldöntötte volna, mi marad itt az elköltözésem után.
De sem Raisza Fedorovna, sem Vadim nem tudott még egy apró részletet.
Reggel kilencre hívtam egy mestert.
A hálószoba és a konyha közötti csendben a falon lévő óra másodpercmutatója hangosan, szinte fenyegetően ketyegett.
Raisza Fedorovna még mindig a tálalószekrény előtt állt, ujjai hegyével óvatosan megérintve a leveses tál peremét, mintha a saját tulajdonának próbálná megjelölni. Vadim a hűtő ajtaját támasztotta, kólásdobozzal a kezében, a tekintetében pedig ott csillogott a megkönnyebbülés és a cinikus magabiztosság veszélyes elegye. A nehéz, fojtogató légkört hirtelen egy határozott, éles hang tötte meg:
Csöngetés.
Nem a Raisza Fedorovna-féle ravasz, két rövid, egy hosszú ritmus. Ez egy erős, magabiztos, háromszori csengetés volt.
Vadim összenézett az anyjával.
— Ez ki a fene lehet? — mormolta, és letette a kólásdobozt a konyhaasztalra. — Én senkit sem vártam. Biztosan a postás.
Nem válaszoltam. Kiléptem az előszobába, elhaladtam a saját, már lezárt bőröndjeim mellett, és kinyitottam a bejárati ajtót.
A küszöbön egy magas, szálkás férfi állt overálban, hatalmas szerszámosládával a kezében, a hóna alatt pedig egy vadonatúj, csillogó krómozott csaptelep lógott ki a dobozából.
— Jó napot! — mondta a mester rekedtes, de határozott hangon. — Inna asszonyhoz jöttem. A konyhai és fürdőszobai fővezetékek teljes körű leszerelésére és lezárására. A megrendelő szerint ma délelőtt tizenegykor kell átadni a lakást a hivatalos tulajdonosnak, úgyhogy sietnem kell.
A hátam mögül hirtelen felhangzott Vadim hitetlenkedő, elfulladó kiáltása:
— Micsoda?! Milyen lezárásra? Milyen tulajdonosnak?!
A mester kérdő tekintettel nézett át a vállam felett a lakás belsejébe. Vadim már ott is termett az előszobában, az arca eltorzult a dühdtséggel vegyes döbbenettől.
— Maga meg mit képzel? Kicsoda maga? — rontott neki Vadim, miközben fenyegetően fél lépést tett előre. — Ez a lakás az enyém! Én vagyok a tulajdonos! Milyen vezeték-lezárásról meg átadásról beszél?
A mester meg sem rezzent. Letette a nehéz szerszámosládáját a földre, egyenesen Vadim szemébe nézett, majd lassan kihúzta a zsebéből a hivatalos papírt.
— Nem tudom, ki ön, fiatalember, de a megrendelőnk ma reggel a földhivatali és közmű-szolgáltatói elektronikus rendszeren keresztül teljes körű, visszavonhatatlan felújítási, plombálási és tulajdon-ideiglenesítési kérelmet adott be erre a helyrajzi számra. Minden lakossági közművet – vizet, gázt, fűtést – azonnali hatállyal le kell kapcsolni a belső hálózat átalakításáig. A lakás pedig… — a mester egy pillanatra a papírra pillantott — …pontosan tizenkét óra nullaperckor jogi zárolás alá kerül.
Raisza Fedorovna ekkor már előbotorkált a konyhából, a arca elfehéredett, a szája pedig tehetetlenül tátogott.
— Zárolás alá? De hát… de hát ez képtelenség! Hogy kerülhetne zárolás alá egy magánlakás?! Vadim, mondj valamit!
Vadim a kezével a fejéhez kapott, a szeme szinte kiesett a helyéről. Olyan volt, mint egy rosszul rendezett darab szereplője, akinek a rendező az utolsó pillanatban átírta a forgatókönyvét.
— Inna… — fordult felém, a hangja most már nem gúnyos volt, hanem szinte hisztérikus. — Inna, te ezt mit csinálod? Mi ez az egész?! Milyen zárolás?!
Lassan behúztam a bejárati ajtót annyira, hogy a huzat ne csapja be, majd a kezembe vettem a konyhaasztalon fekvő dossziét.
— Azt mondtad, Vadim, hogy mindent kiszámoltál — mondtam halkan, de minden egyes szavam tisztán csengett a feszült csendben. — Hogy a lakás a tied, a negyed drága, és nekem a külvárosban kell keresnem valamit. Igazad van. A negyed valóban drága. De elfelejtettél egy apró részletet, amit huszonegy év alatt talán el is felejtettél megkérdezni.
Vadim tátogott, mint a parton hagyott hal.
— Mit… mit felejtettem el?
— A lakást még a házasságunk előtt, a nagybátyám hagyatékaként, tisztán az én nevemre szóló ajándékozási szerződéssel kaptam — néztem rá egyenesen, hideg, hajthatatlan nyugalommal. — Te csak a hitelből vett garázsról tudtál, amit az utolsó pillanatban intéztél. De a lakás, a falak, a parketta, a konyha és a vízvezetékek… mind az enyémek.
Raisza Fedorovna felvisított, és a mellkasához kapott:
— Szent ég, te gonosz nő! Hát az utcára akarsz tenni minket?! A gyerekkel, a terhes Karinával?!
— Nem az utcára — feleltem, miközben a mester türelmesen elkezdte kicsomagolni a krómozott csöveket a ládájából. — Hanem a külvárosba. Hiszen te magad mondtad, Vadim: a mi negyedünk túl drága. Itt az ideje, hogy megfogadd a saját tanácsodat.
A folyosón óráknak tűnő csend terült el. A mester kinyitotta a csavarkulcsát, és a konyha felé indult. Vadim ott állt a bőröndjei között, miközben a saját magának készített, tökéletesnek hitt forgatókönyv darabjai lassan, menthetetlenül porrá hullottak a lába előtt.
A konyhából felhallatszó szerszámcsörömpölés rideg, metsző hangja törte meg a dermedt csendet.
Vadim arcáról teljesen eltűnt a gúnyos magabiztosság. A szeme hirtelen megvillant, a szája pedig eltorzult; az a pillanat volt ez, amikor a saját kiszámított hazugságai hirtelen ráomlottak.
— Te… te ezt előre kitervelted! — hördült fel, és egy lépést tett felém, mintha fizikailag akarna megállítani. — Hogy lehettél ennyire aljas? Hát semmi humánum nincs benned? Egy terhes nővel akarod ezt megtenni?! Karina holnap jönne át ide a holmijàval!
Raisza Fedorovna közben kétségbeesetten kapkodott a levegő után, és remegő ujjal mutogatott rám:
— Segítség! Rendőrséget hívok! Ez önbíráskodás! Kirakja a fiamat az otthonából! Vadim, hívd a rendőrséget, hallod?! Ne hagyd magad!
De Vadim nem hívott senkit. Mereven nézett a kezében lévő fémhalas kulcstartóra, amely hirtelen rendkívül kicsinek és nevetségesnek tűnt az ujjai között. Rádöbbent arra, amit eddig képtelen volt felfogni: a kulcsok, amelyeket az előbb dacosan lehúzott a kampóról, nem egy közös otthonhoz tartoztak, hanem egy olyan ajtóhoz, amelynek a küszöbén ő már csak egy hívatlan, kitiltott idegen volt.
A mester feje búbja tűnt fel a konyhaajtó küszöbén, a kezében egy hatalmas, csillogó francia kulccsal.
— Főnök asszony, a főelzárót letekertem, a vezetékeket plombáltam — mondta hangosan, szinte katonás pontossággal. — A lakás lakhatatlan állapotba lett nyilvánítva a felújítás idejére. Kezdhetem a fürdőszobával?
— Kezdje csak, Mihajlo —bólintottam halkan, majd Vadimra néztem. — A huszonegy év alatt egyszer sem jutott eszedbe megkérdezni, hogy mi van a tulajdoni lapon. Csak azt vetted észre, amit látni akartál: a csendes feleséget, a meleg vacsorát, a kiszámítható hátországot. Azt hitted, a te forgatókönyved szerint forog a világ. De a darab véget ért.
Vadim hirtelen elvörösödött, a dühe végre utat tört magának:
— És mégis hova menjek?! Hova vigyەم Karinát egy teli táskával meg a terhességével?! A hálószobámat akarod tőlem elvenni?!
— Ahol a hálószoba volt, ott holnaptól bontás lesz — feleltem teljesen hidegvérrel. — Ami pedig Karinát és a két szobát illeti… nos, a ti könyvelőségetek fizetése biztosan elég lesz egy kétszobás albérletre a külvárosban. Hiszen te magad mondtad: a negyedünk túl drága. Itt az ideje, hogy kipróbáld a saját tanácsodat.
Raisza Fedorovna ekkor keserves sírásra fakadt, de ezúttal nem a meghatottságtól, hanem a tiszta tehetetlen dühdtségtől. Megragadta a fia karját, és vadul rángatni kezdte:
— Gyere, Vadim! Ne alázkodj meg ennek a hideg asszonynak! Menjünk! Majd a te lakásodban… azaz, majd mi találunk valamit! Nem maradunk itt egy perccel sem!
Vadim még egyszer, utoljára körülnézett a lakásban. Azon a helyen, ahol két évtizeden át az életét éltem, és amit ő egyetlen könnyelmű mozdulattal dobott el magától. A szeme sarkában megjelent egyetlen árulkodó könnycsepp – nem a megbánásé, hanem a sértett hiúságé. De már késő volt.
Felkapta a sporttáskáját, odakapta a cipősdobozt, és az anyjával együtt szinte kimenekült a nyitott ajtón.
Nem csukták be maguk után az ajtót rendesen. A huzat hirtelen nagyot rántott rajta, mire a zsanérok megnyikordultak, majd a fémhalas kulcstartó utolsó, gyenge csörrenése elhalkult a lépcsőház mélyén.
Megfordultam.
A lakásban hirtelen mély, megkönnyebbült csend terült el. Nem volt többé fojtogató feszültség, sem elhallgatott feszültség a falak között. Csak a tavaszi napfény sütött be tisztán és akadálytalanul az ablakon, megvilágítva a saját, gondosan összekészített kis bőröndömet az előszobában.
Nem a külvárosba indultam. A táskámat felvettem, az ajtót kulcsra zártam – a saját, igazi kulcsommal –, és kiléptem a napsütéses utcára. Új élet kezdődött, és ezúttal senki sem írta meg hozzá előre a szöveget.
