Teljes lelkéből szerette őt. Igazán, nőként – mélyen, gyengéden, szívszaggató fájdalommal. A férfi azok közé tartozott, akiket nem lehet elfelejteni: magas volt, daliás, nemes őszes halántékkal. Amikor éjjelente átölelte, halkan ezt suttogta magában: „Olyan szerencsés vagyok… Ilyen férfi másnak nincs.”
És ő is viszonozta a szerelmet – a maga módján, férfiasan. Melegséggel, figyelemmel, gyengédséggel vette körül. Mindig gondolt rá, sosem feledkezett meg az apróságokról, és ez tette a nőt igazán boldoggá.
Nos, mi kell még a teljes boldogsághoz, mondjátok meg, drágáim? Úgy van – semmi.
Amikor a férfi a nő szemébe nézett – abba a gyengédséggel és fénnyel teli tekintetbe –, a nap fáradtsága tovatűnt, szíve megtelt nyugalommal és bizonyossággal, hogy a holnapi nap jó lesz. És halkan azt mondta:
– Te kis drága csirkém…
Lehajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta a fülét. A csirke odabújt hozzá, és boldog volt. Ketten együtt egy egész világot jelentettek. De…
Egy nap a férfi nem tért haza. Egyszerűen nem jött meg. A szíve megállt hazafelé menet a munkából, amikor – mint mindig – sietett hozzá, izzó tekintettel. Az orvosok később azt mondták: heveny szívelégtelenség. Előfordul. A mentő nem ért oda időben…
A nő már öt perccel a megszokott idő után aggódni kezdett. Hiszen ő soha nem késett!
Aztán… Aztán idegen emberek jöttek a lakásba. Végigmentek a szobákon, körbenéztek, és hideg hangon beszélni kezdtek. És ő megértette – ő már soha nem jön vissza. Soha. Egyedül maradt.
A kis csirkét kidobták. Hosszú ideig ült egy közeli padon – azon, ahonnan látni lehetett a lakásuk ablakát. Csendben sírt. Könnyek gördültek le tiszta szeméből, belül pedig csak üresség volt. Hová menjen? Minek? Minden, ami az életének értelmet adott – eltűnt. Szerelme eltávozott.
És úgy döntött, hogy ott marad. Vár, amíg újra mellette lehet. Bárhol is legyen – pokolban vagy mennyországban – már nem számít.
Mert – valljuk be, hölgyeim és uraim – mi számít akkor, ha a lelked csak egyvalakihez vágyik vissza?
És akkor megjelent egy kislány. Kicsi volt, rózsaszín ruhácskában. Megállt, a csirkére nézett, majd odakiáltott az anyjának:
– Anyuci, nézd, sír! Biztos nagyon szomorú…
A kislány közelebb lépett, átölelte a csirkét, és halkan suttogta:
– Ne sírj, kérlek… Szeretni foglak, és nem hagyom, hogy bárki bántson.
A nő, az anyja – fáradt arcú, erős kezű asszony – a csirkére, majd a lányára nézett, és elkezdett helyet csinálni a táskájában. A csirke aggódva pislogott ki onnan, nem értette, mi történik. „Hová visznek? Az ő lelke ott maradt! Ő keresni fog engem…”
És panaszosan felkiáltott, sőt inkább felsikoltott, ahogy csak tudott. A nő megállt, felsóhajtott, és óvatosan a karjába vette őt.
– Minden rendben lesz – ígérte.
Az új otthon más volt. Mindennek más volt az illata, az egész környezet idegen.
De a rózsaszín ruhás kislány lépten-nyomon követte őt, és mindent elmesélt neki: mit hol talál, hogy hívják a babát, miért virágosak a függönyök.
És egyszer csak a csirke odabújt hozzá. A szemébe nézett. El akarta mondani, el akarta mesélni, mennyire fáj belül. A kislány nem értette a szavakat. De érezte. Átölelte a csirkét, és halkan azt mondta:
– Ne félj. Minden rendben lesz.
És a csirke hirtelen hinni kezdett benne.
Azon az éjszakán álmodott vele. Élve látta, mosolyogva. Felugrott, és szaladt a lakásban – keresni őt. Panaszosan kiabált. A kislány és az anyukája odasiettek. Lefeküdtek mellé. Átölelték, simogatták, nyugtatták. A csirke elaludt.
És ismét eljött hozzá álmában. Ismerős szavakat suttogott, megsimogatta a fejét, és így szólt:
– Most már otthon vagy. Itt szeretnek téged. Ne sírj többé. Itt vagyok. Várlak. És biztosan találkozunk újra. Hol – az nem számít.
Mert ha egy szerető szív vár rád, akkor minden más lényegtelen, nem igaz?
Ez hát a történet a Kis Csirkéről. Most már minden rendben van vele. A rózsaszín ruhás kislány szemébe néz – és szerelmet lát benne. A csirke mosolyog, és gyengéden hozzábújik.
És úgy érzi, hogy valahol egészen közelről Ő áll. Nézi őt. Mosolyog. És a Kis Csirke szíve boldogan dorombolni kezd…
