Egy kopott kabátos ember mellett egy kicsi, vörös kiscica ült. Nagyon éhes volt, és a férfi, miután felvette a földről a zsömle darabját és lerázta róla a port, apró darabkákra tépte, hogy megetesse vele.
Ez az ember egy kávézóban ült egy asztalnál, ahol olcsó ételeket szolgáltak fel. Az étlapon gyorsan elkészíthető tojásos szendvicsek, chips és különféle édes péksütemények voltak.
A kávézóban sokan voltak, de még több asztal állt. Jobb oldalán egy fiatal társaság evett rákkarika-pálcikákkal tálalt chipset. Bal oldalon egy pár ült, akiknek az egész asztala tele volt apró tányérokkal. Úgy tűnt, hogy valakit várnak.
A férfi megpróbált elvenni egy hosszú szendvicset, amelyben meleg virsli, csípős ketchup és zöldfűszerek voltak, de a kezei nagyon remegtek. Ez az erős remegés arra utalt, hogy beteg lehet.
A szendvics kiesett a remegő kezeiből, amelyek már vörös szósszal voltak összekenve. Ekkor megpróbált előrehajolni, és a virslis zsömléből közvetlenül harapni egy darabot, amely most az asztal mellett feküdt.
Néhány fiú a jobb oldalon nevetni kezdett. A férfi elpirult, feléjük fordult és bocsánatot kért ügyetlensége miatt. A fiúk elhallgattak, és folytatták az evést, de már nem tudtak visszatérni a vidám beszélgetéshez.
A bal oldalon ülő lány elsírta magát, és megpróbált felállni, de a barátja, aki a remegő kezű férfira nézett, azt mondta:
— Ülj le, mondom! Megoldja maga.
Ő ismét felült, de a fiú hirtelen megrántotta a kabátujját. Az egyik fiú a jobb oldali társaságból, aki nemrég nevetett, felállt és odalépett az asztalukhoz:
— Ne bántsátok! — mondta.
— És különben mi van? — válaszolta az, aki megrántotta a lányt.
— Majd megmutatom, mi van — felelte az —, kijövünk?
Elindultak a kávézó kijárata felé.
A lány nem állt meg. Felállt, odalépett a remegő kezű férfihoz, és így szólt:
— Ez neked — és odatett mellé egy pohár kólát szívószállal.
Aztán fogta a szendvicset, és elkezdte etetni vele.
A párja vérzett és megvert arccal tért vissza, letette az aprópénzt az asztalra, és szó nélkül távozott. A jobb oldali fiú visszajött, és leült a lány mellé:
— Van autóm — mondta. — Hazaviszlek titeket, jó?
Tíz perc múlva, amikor a lány befejezte az etetést, a férfi visszatért egy ételcsomaggal, és így szólt:
— Van otthon hűtő? — kérdezte. — Íme egy kis ennivaló nektek.
És elindultak…
Másnap egy drága étteremben, ahová csak tehetősebb emberek járnak, egy férfi ült egy olcsó öltönyben. Egyedül volt.
Körülötte pezsgő élet folyt, minden asztal foglalt volt. A levegőben finom étel illata lengte be a helyet, halkan szólt a zene, az emberek beszélgettek egymással. Több pár táncolt.
A régi öltönyt viselő férfi sokáig próbálta megfogni a villát, de a kezei remegtek, és a tányér tartalma a hófehér terítőre hullott.
A szomszédos asztalokról nevetés hallatszott. Az emberek suttogtak, és rá mutogattak. Nyilvánvalóan idegen volt a társaságban. Talán soha nem sikerült volna enned, de…
A bal oldali asztalnál ülő férfi a menyasszonyával érkezett. Egy fontos beszélgetésre hozta őt, és a jobb zsebében egy kis doboz volt, benne az eljegyzési gyűrűvel.
Az asztalon pezsgő állt jéggel teli vödörben, az egész asztalt pedig finomságokkal halmozták el. A zenészek a színpadon várták a főpincér jelzését, hogy megkezdjék az esküvői indulót…
A férfi felállt, de a menyasszony megállította:
— Ez nem a mi dolgunk! — mondta. — Nem segíthetünk mindenkinek. Ne nézz arra az irányba.
A férfi a lányra nézett, és elkomorodott. Kihúzta a kezét a zsebéből, átsétált az olcsó öltönyös férfi asztalához, és így szólt:
— Engedje meg, hogy segítsek — mondta, kezébe vette a villát, és elkezdte etetni.
Amikor a férfi végzett az evéssel, megköszönte a segítséget:
— A sors legyen kegyes hozzád, jó ember.
A meg nem történt menyasszony felállt, feldobta a széket, és elment.
Másnap a parkban, a központi sétány melletti padon egy idős ember ült piszkos kabátban.
Mellette egy kicsi, vörös kiscica kuporgott. A kiscica nagyon éhes volt, és a férfi apró darabokra tépett zsömlével etette, amit a földről vett fel, és lerázta róla a port.
— Egyél, kicsim — mondogatta. — Ez minden, amink van… Egy darabka neked, egy darabka nekem…
Az arra sétálók undorral fordították el arcukat a piszkos férfitól és a kiscicától.
Néhányan meg is mutatták őket a gyerekeiknek:
— Nézd csak, milyen szörnyű részeg! Ne menj ilyenekhez közel!
De egy nő megállt. Látta, ahogy a kiscica mohón falja a kenyeret.
Elővett a bevásárlókocsijából egy csomag virslit, kolbászt és friss lepényeket. Mindezt odatette melléjük, majd így szólt:
— Igya meg a tejet is. Itt egy tálka a cicátoknak — adott neki egy csomag tejet és egy műanyag tányért.
Ezután elővett egy bankjegyet, és a férfi zsebébe tette anélkül, hogy az észrevette volna.
— Köszönöm, jó asszony — mondta a férfi. — Legyen veled a boldogság!
— Legyen úgy, ahogy mondod — válaszolta a nő, sírni kezdett, majd továbbment.
— Láttad, hogy a pénzt a jobb zsebébe tette? — kérdezte a kiscica.
— Igen — válaszolta a férfi. — Mindent láttam.
— Mondd csak — folytatta a kiscica —, miért csináljuk mindezt?
— Emlékszel? — kérdezte a koldus. — Emlékszel, hogy ősszel majdnem megfagytál?
— Hogy is lehetne elfelejteni? — felelte a kiscica. — Egy régi avarhalmon feküdtem, és fázva dideregtem, miközben az emberek elmentek mellettem, és nem törődtek velem. Eleinte hideg volt, aztán valamivel melegebb lett. És akkor jöttél te.
— Igen, pontosan így volt. Meghaltál, én pedig azért jöttem, hogy elvigyelek — mondta a koldus. — Emlékszel, mit kérdeztem tőled?
— Megkérdezted, nem érzek-e gyűlöletet az emberek iránt — mondta a kiscica.
— És mit feleltél? — érdeklődött a koldus.
— Azt mondtam, hogy nem érzek ilyet. Te pedig felajánlottad a segítségedet. Beleegyeztem…
És most hol a remegő kezű férfit játsszuk, hol az éttermi urat, hol meg te etetsz a parkban egy régi kenyérrel. Miért tesszük mindezt?
Mi köze ennek a rideg és közömbös emberekhez?
— Semmi közük hozzá — értett egyet a koldus. — De az a lány, aki megeteti azt a férfit, most már hosszú és boldog életet él majd azzal, aki mellénk ült.
A férfi az étteremben, aki nem adta át a gyűrűt a lánynak, nem fogja elveszíteni az üzletét, és nem kerül az utcára. Meg fog házasodni a titkárnőjével.
— És az a nő? — szakította félbe a kiscica. — Az, aki adott nekünk virslit és tejet?
— Ó, őt meglepetés várja — mosolygott a koldus. — Kinyitja az ajtót, és ott lesz a férje.
— Szóval így van… — mondta a kiscica. — Olyan embereket keresünk, akik nem mennek el mellettünk?
— És azokat, akik képesek a saját elveik szerint cselekedni, függetlenül a környezet véleményétől — jegyezte meg a koldus. — Akik bátrak tettekre.
— És hány ilyet találtatok? — kérdezte a kiscica.
— Csak néhányat — egyezett bele a koldus. — De vannak. És a mi dolgunk megtalálni őket.
A kiscica megette a virslit, és megkérdezte:
— Akkor így folytatjuk?
— Így folytatjuk — válaszolta a koldus. — Segítünk ezeknek az embereknek megváltoztatni a sorsukat.
— Talán ha valaki közülük elhaladt volna mellettem, még ma is élnék — sóhajtott a kiscica.
— Lehet — értett egyet a koldus. Felálltak és elindultak.
Az emberek tovább rohantak el mellettük, vásároltak be sietve, és nem törődtek az éhes tekintetekkel, melyek a pinceablakokból és udvarokból néztek ki.
Nem álltak meg, siettek tovább. Miért is változtatnának az életükön, ha az amúgy is jó? Miért is törődnének azokkal, akiknek nehézségeik vannak?
