A rokonok nem lacafacáztak – a dobozt a kiscicákkal egyszerűen kitették az utcára. Corgi némán követte őket, és határozottan megtagadta, hogy visszatérjen az üres lakásba. Számára ez az otthon már semmit sem jelentett…
A kutyust, akit a nagypapa szeretettel Corginak hívott, valójában egyáltalán nem volt corgi fajta. Csak messziről emlékeztetett ezekre a mókás, rövid lábú kutyusokra. Közelebbről nézve azonban igazi keverék volt: vörös bundával, rövid lábakkal és vidáman csóváló farokkal, amely mindig mozgásba lendült, ha találkozott valakivel.
Corgira rendkívüli társaságkedvelés, végtelen kíváncsiság és ritka jóság volt jellemző. A közeli parkban, ahová az idős gazda sétálni vitte, csak „isten csapásának” nevezték – nem véletlenül. Amint lekerült róla a póráz, máris belevetette magát a sűrűjébe: mindenkivel barátkozni akart – kutyákkal, emberekkel egyaránt. Futkározni, játszani, ismerkedni – ez volt az ő igazi célja.
A kutyatulajdonosok, amint meglátták Corgit, gyakran sarkon fordultak és távoztak – tudták, hogy különben sokáig ott ragadnak. Az ő kutyáik sem tudtak ellenállni ennek az eleven kis jószágnak, és eszük ágában sem volt visszamenni. Így a gazdák kénytelenek voltak visszahívni a kutyájukat, gesztusokkal, szavakkal, néha még botokkal is próbálták elzavarni Corgit.
De ő sosem sértődött meg – egyszerűen nem ismerte ezt az érzést.
Ezzel szemben az idős gazdi gyakran nagyon elszomorodott, amikor félrehúzódva nézte, hogyan próbálják elkergetni szeretett kedvencét. Néha próbált közbelépni, de Corgi mintha mindent megértett volna: megragadta a nadrágszárát, elhúzta őt, majd az ölébe kucorodott, megnyalogatta a kezét, az arcát – és minden újra rendbe jött.
Egy nap, amikor a nyugdíjas bácsi ismét elszundított a parkban egy padon, Corgi – szokás szerint – valahol a közelben kóborolt. Amikor a bácsi felébredt, nemcsak a kutyusát látta maga mellett, hanem egy macskát is. Egy vörös, bajszos társ üldögélt mellette, és meredten nézett rá.
– Új barátot szereztél? – kérdezte meglepetten.
Corgi vidáman megcsóválta a farkát, megnyalta a gazdit, aztán a macskát is – majd letelepedett melléjük. A macska sem volt buta: helyet foglalt, és elfogadta a kínált falatokat – egy kis csirkét és pár kutyakekszet. Látszott rajta, hogy nincs elkényeztetve.
Amikor a bácsi elindult volna haza, Corgi határozottan megállt új barátja mellett.
– Ez most meg mi? – hökkent meg a gazda.
De Corgi egyértelműen jelezte: a macska nélkül ő nem megy sehová. Az öreg próbált tiltakozni:
– Van nekünk így is épp elég gondunk…
De világos volt, hogy nincs választása. Felsóhajtott:
– Hát jó, te bajszos – ha már téged választott, gyere, élj nálunk. Talán így még vidámabb lesz.
Később kiderült, hogy a „macska” valójában egy nőstény cica. Pár hónappal később három pihe-puha kiscica jelent meg a lakásban. Corgi volt a legboldogabb. Gondoskodott róluk, játszott velük, együtt aludt velük, amíg Própászka – így nevezte el a bácsi a cicát – az ablakpárkányon üldögélve figyelte az utcát.
Az élet rendbe jött. A bácsi beszerezte az összes szükséges dolgot az új családnak, és örömmel olvasgatott az interneten cikkeket a macskákról és kutyákról. A szomszédok eleinte nevetgéltek rajta, de aztán meg is hatódtak: minden reggel látták, ahogy a bácsi sétára viszi tarkabarka kis társaságát – Corgit, Própászkát és a három kiscicát.
A parkot felváltotta az udvar — közelebb volt, és biztonságosabb. Most már minden szomszéd köszönt, néhányan le is ültek mellé. Corgi, Própászka és a kiscicák boldogok voltak.
Aztán megtörtént az, amire senki sem számított. Egy napsütéses hétvégén, amikor az udvar megtelt élettel és hangokkal, Corgi hirtelen felvonyított. Mindenki odaszaladt.
A bácsi a padon ült, kissé oldalra dőlve. Az arcán halvány mosoly ült. A kis barátaira nézett, de a szeme már semmit sem fejezett ki…
Pár napig a szomszédok etették az állatokat. Aztán megjelentek a távoli rokonok. Ők voltak azok, akik kivitték a dobozt a cicákkal és Própászkával az utcára. Corgi utánuk ment. Az otthon, amelyben már nem élt szeretett gazdája, értelmetlenné vált számára.
A szomszédok sajnálattal nézték őket, de egyikük sem tudta mind az öt állatot befogadni. Így maradtak ott, a pad mellett – Corgi, Própászka és a három kiscica.
Megérkeztek az őszi esők. Hidegek és barátságtalanok. A cica a testével próbálta védeni a kicsiket, Corgi pedig habozás nélkül rájuk borult, hogy megóvja őket a hidegtől.
Elsőként az első emeleti házsártos öregasszony nem bírta tovább. Kirohant a hideg esőbe, otthoni köntösében, és hangosan szidta az egész világot. Felkapta a kiscicákat, magához szorította Própászkát, és odaszólt Corginak:
— No, mars haza, de azonnal!
A kutya engedelmesen poroszkált utána, vidáman csóválva a farkát.
Most már az egész társaság vele sétált — vagy ő, vagy az unokái vitték le őket, akiket a saját gyerekei „lepasszoltak” neki. És bármilyen meglepő is, az öregasszony lett a ház lelke. A szomszédasszonyok egyszer csak sütivel, fasírttal és mindenféle finomsággal kezdték elhalmozni – főleg a kicsiknek. Ő persze morgott valamit, de egyre gyakrabban titokban törölgette a szemét.
Aztán egy nap beállított hozzá a házmester. Leült, megivott egy teát, beszélgettek. Már indult volna, amikor az öregasszony megállította:
— Hé! Itt hagytad a borítékodat! Tele van pénzzel!
A férfi megállt:
— Nem felejtettem ott semmit. Ez magának van. Az egész háztól. Ki mennyit tudott. Ne utasítsa vissza, kérem.
Az öregasszony elakadt. Aztán odalépett, és még saját magát is meglepve arcon csókolta. A házmester elment – a liftet is elfelejtette, gyalog ment fel, motyogva maga elé valamit.
— Na? — kérdezte a felesége otthon. — Elfogadta?
— Hogyne! — mosolygott. — Azt mondtam, az egész háztól van.
— Jól tetted — bólintott a felesége. — Nekünk úgyis megvan mindenünk. Neki meg nehéz, három unokával egyedül. Tudod mit? Vigyél neki pénzt minden hónapban. Én meg a szociális szolgálatban dolgozó barátnőmön keresztül elintézem, hogy úgy tűnjön, mintha tőlük kapna segélyt…
Az öregasszony, aki még mindig lent állt a ház előtt, mindent hallott. Kezét a szája elé kapta, és csendben sírt. Aztán bement a házba, megállt az ajtófélfánál, és ezt mondta Corginak:
— Látod, kicsim… Néha a hazugság is lehet áldás.
Corgi hozzábújt, Própászka gyengéden odadörgölőzött a kezéhez. Az öregasszony megsimogatta őket, és halkan hozzátette:
— Köszönöm nektek. Nem magam miatt. Az unokákért…
Ennyi volt. Vagy talán mégsem. Az öregasszony felnevelte mindhárom unokát. Kettőt közülük még férjhez is adott. Corgi és a cica most az egyik unokánál élnek. És továbbra is szeretik őket.
Ilyen ez a történet. A többit… hagyjuk a háttérben. Hogy ne rontsuk el a kedveteket.
