Mánynak hívták, mert az osztályban rajta kívül még három Masha volt. Hogy ne keverjék össze őket, az egyiket Masha, a másikat Maria, a harmadikat Marusya néven szólították. Neki pedig a hétköznapi „Manya” jutott. De ő nem bánta.
Manya apja katona volt, ezért a család bejárta az egész Szovjetuniót. Amikor a tanárnő behozta a lányt az osztályba, halálos csend lett.
— Ismerkedjetek meg, gyerekek. Ő Masha Klimanova, a családja épp most költözött hozzánk Brjanszkból.
— „Én meg egy egyszerű, szovjet rab vagyok, és a társaságom egy szürke brjanszki farkas…” — azonnal dalra fakadt a híres csintalan, Mityka Vodnyik.
De az osztály nem nevetett, ahogy szokott Vodnyk tréfáin, sőt valaki még meg is ítélte egy rosszalló pillantással. Manya tényleg szép volt.
Most az osztály fele beleszeretett az újonc lányba, a másik fele pedig ezt gondosan titkolta. Nem maradtak el az irigyek sem: Manya székét ragasztóval kenték be, a táskájába ragacsos gyümölcsöket és koszos krétaporos rongyokat tettek, amelyek tönkretették a tankönyveket. És mindez a tizedik osztályban! Manya mindezt türelmesen viselte, hisztéria nélkül, és nem panaszkodott a tanároknak. Fokozatosan beilleszkedett a 10. „B” osztály ellentmondásos közösségébe.
Idővel mindenki megszokta a szépségét. Minden a megszokott mederbe terelődött: a fiúk megnyugodtak, a lányok pedig abbahagyták a fiúk iránti féltékenységet.
De volt egy fiú, aki nem írt neki cetliket, mégis mindig elkísérte iskolából, méghozzá egy bizonyos távolságból követve őt. Ez volt az a csintalan Vodnyik.
Egyszer egy bizonyos Kozlov elhatározta, hogy elkíséri Manyát, de utána olyan arccal járt, mintha Mityka haragja nyomot hagyott volna rajta. Manya természetesen tudta, hogy Vodnyik „őrzése” egyfajta különös udvarlás, de nem bánta ezt a szokatlan formát.
— Furcsa ez a Mityka! — mondták neki a lányok, — Legalább moziba hívhatna.
— Amikor találok valakit, aki nem fél elkísérni, akkor elmegyek vele moziba. És megkérem Mitykát, hogy hagyjon békén.
Kozlov esetét követően két napig senki sem akart Manyát elkísérni. Ennyi idő kellett, hogy az iskola minden szegletébe eljusson a hír: Manya megígérte, hogy moziba megy azzal, aki nem fél Mitykától, és elkíséri őt.
Az órák végeztével odaállt Manyához a kitűnő tanuló és szorgalmas tízes „A” osztályos Ljonja Riz. Az „A” osztály volt az iskola „krémje”: ott vagy kitűnő tanulónak kellett lenni, vagy az igazgatóhelyettes rangú szülők gyerekének. Riz mindkét feltételnek megfelelt. Aranyifjúként tartotta magát, és megszokta, hogy bármilyen áron megkapja, amit akar.
Barátai nem voltak, még az „elit” köreiben is fennhéjázóan viselkedett, mert az élet első felét Nagy-Britanniában töltötte, és úgy beszélt angolul, hogy a társai nem értették. Igazi angol volt. Az osztálytársai felkapaszkodónak és besúgónak tartották Rizat.
Ljonka rögtön meghívta Manyát moziba. Olyan útvonalat javasolt neki, amely elvezet a mozi mellett, ahol Manya választhat filmet és vetítési időpontot.
Manya megsajnálta Ljonkát. A kitűnő tanuló és stréber Riz, bár gazdag fiú volt, de szánni való. Mityka megöli majd.
— Te nem félsz? — kérdezte halkan. — Mityka ott, hogy hogyan intézte Kozlovot.
— Nem félek. Ha hozzám mer érni, akkor megverem — húzta fel a szemöldökét Ljonka. Ez nagyon vicces volt, és Manya mosolyogva beleegyezett, hogy vele menjen. Az órák után ragyogóan cipelte Ljonka a „diplomatáját” és Manya táskáját. Manya nem nézett vissza, de a tarkójával érezte Vodnyik féltékeny pillantását. Nemsokára meghallották rekedt hangját. Éppen a parkon mentek keresztül, már alig volt hátra a moziig.
— Hé, Riz! Állj meg, beszélnünk kell.
Ljonka letette a táskákat a legközelebbi padra, és odament a dühösen vörösödő Mitykához.
— No?
— Gnu! — kiáltotta Mityka, és fejével beleütött Ljonka orrába.
Gyorsan csorgott a vér az orrból. Manya, aki nem várta Mityka ilyen gyors támadását, odarohant Rizhoz, és odaadta neki a zsebkendőjét.
— Hagyd békén, Vodnyik! Szólok az apámnak! — fordult Mitykához mérges arccal.
— Mi közöm az apádhoz? Nincs kérdésem hozzátok, hölgyeim — mutatványosan meghajolt, miközben a kezét a szívére helyezte.
— Ne bohóckodj! Szadista!
— Mi—? — lendült felé Mityka, és Manya behunyta a szemét, várva a ütést. De ez csak trükk volt: átölelte, és megcsókolta.
Kiszabadulva tőle, megütötte egy csattanós pofonnal. Ez volt az első csók az életében: összezavarodott és elpirult.
— Hülye vagy! — kiáltotta anélkül, hogy hátrafordult volna, és vezette jajgató Ljonkát haza.
Ott leültette a konyhában, elé tette a mosdótálat, és óvatosan, vattával törölgette a vért.
— Óvatosan! — suttogta Ljonka, nem mulasztva el a lehetőséget, hogy az asztal alatt megérintse Manyát.
— Ó, szerintem eltört az orrod!
Manya nézte Ljonkát, aki úgy duzzadt, mint egy dühös részeg — és szíve megtelt sajnálattal. Miatta szenvedett! Nem félt kiállni… a szadista Mityka ellen! Hogy lehetett így — fejjel az orrba!
— Semmi baj. Meggyógyul! És Vodnyikot helyre teszem! — biztosította Manya Ljonkát.
— Hogyan? Ő erősebb nálad, Ljon. Ne bolondozz.
— Erősebb? Dehogy! Csak meglepetésszerűen támadott. Nem tudtam reagálni. Egyébként jiu-jitsu fekete övem van!
— Ááá — mondta tisztelettel Manya — az király.
Másnap Vodnyik nem jött iskolába. Ljonka szemei diadalmasan csillogtak.
— Elrendeztem vele. Szóval? Ma megyünk moziba?
Manya beleegyezett. A vetítés alatt Ljonka kezét elkezdte túlságosan elengedni, amikor megpróbálta elhúzni, nevetett:
— A győztest nem ítélik el! — majd csókolózni kezdett. És ő, bolond, hagyta, hogy azt tegye vele, amit csak akart. Ha nem moziban lettek volna, talán elvesztette volna a szüzességét.
— Tetszett? — kérdezte, amikor kiléptek a moziból.
— Nekem túl hosszú volt.
— Nem a filmre gondoltam.
— Hanem mire?
— Gyere hozzád, folytassuk?
— Nem. Itthon van anyám, meg amúgy is.
— Akkor gyere hozzám. Bemutatom neked az anyukámat, nagyon menő!
— Ljon, én fáradt vagyok.
— Akkor én nem is tetszem neked?
— Tetszel, de még nem vagyok kész ilyen kapcsolatra, bocs.
— Értem — mondta, de alig telt el egy perc, már megint szabadon eresztette a kezét, — én viszont… nagyon készen állok.
Ezt Manya megérezte, és azt mondta:
— Engedj el, haza kell mennem.
Vonakodva elengedte, és egyszer csak arra gondolt, hogy sajnálja, hogy Mityka most nem kíséri haza.
Másnap reggel meglátogatta őket egy nyomozó. Mitykával kapcsolatban jött — a srácot város közelében megverték, félig holtan találták. Állapota súlyos. A nyomozó a végzősöket kérdezte ki, ki mit tud az esetről.
— Fiúk, sorra menjetek be az irodalom terembe — mondta a matektanárnő.
Amikor Manyához ért a sor, úgy tűnt, a nyomozó már elég sokat tud róla. Tudott arról is, hogy Mityka kísérte őt haza.
— Jó napot, Masja, foglaljon helyet — barátságosan mondta, — mit tud mondani a társáról?
— Nem voltunk társak, csak messziről követett, ennyi. Alig beszéltünk.
— Most nem a sérült Vodnyikról beszélek, hanem arról, akit azon a napon megvert. Leonid Riznek hívják? Nem tévedek?
— Igen, így van. De Mityka nem verte… egyszer megütötte Ljonkát. Az orrán.
— Kérem, írja le, hogyan történt az eset! — nyújtott neki papírt és tollat a nyomozó.
— Tényleg Ljonka olyan nagyon megütötte?
— Úgy gondolom, hogy Vodnyikot többen verték, aztán betették az autóba, kivitték a városon kívülre, és bedobták egy árokba, az út közelében. A srácnak szerencséje volt — gyorsan felfedezte egy autós, aki pont ott állt meg. Egyébként holttestünk lenne.
Manyának könnybe lábadt a szeme, a betűk elmosódtak előtte. Letette a tollat.
— Elnézést… mikor lehet meglátogatni?
— Most eszméletlen. De kérem, emlékezzen, mit mondott a barátja, Leonid a sérültről.
Manya sírt, és nem tudott megnyugodni.
— Én vagyok a hibás!
— Ugyan már… nyugodjon meg, mi ez a hiszti? A legrosszabb már elmúlt. — vizet töltött egy pohárba a kancsóból, és átadta neki.
Kicsit megnyugodva leírta mindent, amit tudott, majd rohant a kórházba, ahol az operáció után infúzióval kezelt sápadt Mityka feküdt. Be kellett vallania, hogy a menyasszonya, hogy beengedjék. Amikor magához tért, először Manyát látta.
— Manya… — mosolygott összeaszott ajkakkal. Az orvosok mindent megtettek, amit tudtak, de Mityka mégis rokkantként távozott a kórházból.
Riz idősebb természetesen „kimentette” a fiát. Főleg, hogy Ljonkának vasbiztos alibije volt: azon a napon neki éppen Mityka törte orrát javították. Mindenesetre az apja nagyon dühös volt a fiára. Ljonkának ezért a tízedik osztály után nem az eredetileg tervezett MGIMO-ra kellett mennie, hanem bevonult a hadseregbe. Két éven át csak a bosszúról álmodozott: még az is megjelent az álmaiban, hogy a tőle elcsábított és a szép élethez hozzászokott Manya könnyezve könyörög neki, hogy ne hagyja el, és a lábát csókolja. Vagy éppen eladta őt, mintha egy szajhát, az apja haverjának — egy kövér, élvhajhász grúznak. Milyen lehetett számára megtudni, hogy Manya hozzáment ahhoz a semmirekellő Vodnyikhoz! Jaj, kevés volt, amit vele tettek. Többet kellett volna fizetni azoknak a srácoknak, hogy akkor végezzenek vele! Most persze Manya megsajnálta, és hozzáment. Egy rokkant verte meg őt!
Manya valóban bűntudatot érzett a történtek miatt, de szerelemből ment férjhez. Mitykát nem vitték be a hadseregbe, és ez így volt jól. Manya odaköltözött a férjéhez, és ő lett a ház asszonya. Mityka anyja korán meghalt, amikor ő még kicsi volt, az apja nevelte fel. Így éltek hárman békésen, nyugodtan. Mityka és az após dolgoztak, Manya pedagógiára járt, és finom vacsorákat főzött nekik.
A katonaságból visszatérve Ljonka. Riz idősebb egy formális állást szerzett neki, így semmiben sem szenvedett hiányt, de lányok mégsem akartak vele igazán megmaradni. Vagyis voltak, de nem maradtak sokáig — tökéletesen tudta, hogy a csinos autója jobban vonzza őket, mint őt magát. Minden baját Manyára fogta, és nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá.
Egyszer, miközben autózott a városban, meglátta Manyát, aki a járdán sétált. Olyan dühöt érzett, hogy hirtelen rántotta el a kormányt — el akarta ütni a lányt. Mindegy, hogy az autót összetöri, mindegy, hogy elítélik — Manya fizessen meg azért, hogy elárulta őt. Egy szemét.
De épp akkor Manya megállt. Az autó pár méterre tőle ráhajtott a gyalogos zónára. Az emberek szétrebbentek. Szerencsére senki sem sérült meg.
Ljonka úgy lépett ki az autóból, mintha mi sem történt volna, zsebre dugta a kezét, és lazán odasétált a megálló Manyához.
— Szia! — vigyorgott. — Na, mi van? Hallottam, most már Vodnyik Manya vagy?
— Nem a te dolgod — mondta szárazon, és büszkén felemelte a fejét, majd elindult.
— Hülye vagy! Mindent megkaphattál volna, amit akartál! Elutazhattunk volna veled Amerikába a delegációval, és ott maradhattunk volna, nem? Én szerettem téged, de te…! Manya! Nősülj meg velem! Hagyd ott azt a szerencsétlen rokkantat! Gyere észhez, elpazarolod az életed, MANYA!
Manya megállt, mintha bizonytalan lett volna, majd odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
— Amerikába? Biztos érdekes lehet ott! — mélyen a szemébe nézett, aztán mosolygott, és a mosolya lángra lobbantotta benne a vágyat.
— Igen! — bólintott. — Ha akarod, Európába is mehetünk… oda megyünk, ahová mondod, az apám mindenhova ismerős! — úgy szorította magához, mintha részeg lenne, és beszívta a hajának illatát. A boldogság vírus szaporodott benne, és dobogni kezdett a halántéka.
— Menj a fenébe! — szólt Manya hangja, mintha messziről jönne.
Éles térde fájdalmasan ütötte meg a lába között. Ljonka összerogyott, a szeme előtt táncoltak a fények.
— Szuka…
Így állt összegörnyedve, sírva a dühétől és a fájdalmától. A gyönyörű autója felől már közeledett a rendőr. De Ljonka csak a távolodó alakot látta, a lányt, akit akart, de soha nem tudott megtéveszteni.
