Az esti nap aranyat és bíborokat szórva borította be az ég alját, megvilágítva a falusi utcát, ahol a terebélyes fűzfák alatt állt a ház, tele zsivajjal és vidámsággal. A levegő édesen és sűrűn hömpölygött, frissen kaszált fű, por és ünnepi ételek illatával terhesen. A kitárt ablakokon át harmonika dallama ömlött ki, nevetéssel és poharak csilingelésével összefonódva. Úgy tűnt, maga a természet is részt vesz az általános örömben.
A forgatag közepén, a hosszú, étellel roskadásig megrakott asztalnál ült Tamara Loktyeva. Sugárzó, enyhén párás szeme szeretettel és büszkeséggel időzött meg a lányán, aki hófehér, felhőként lebegő ruhában ragyogott. Mellette komoly, összeszedett arccal ült friss férje, Gyenyisz, aki teljes lényével szívta magába minden szót, minden tréfát, amely feléje röppent.
— No, hát vőm, mit is kérhetnék tőled? — mondta Tamara tréfás keménységgel, miközben a vendégek felé kacsintott.
— Késő már, Toma, kérni. Akkor kellett volna, mikor Verkát koszorút kérni jöttem… — vágta vissza a férfi, szemében mókás szikrákkal.
— Hiszen csak ugratlak, nem hallottad még a mondást a vőről? — nevetett fel Tamara, oldalba böki nővérét, Lariszát, aki gyönyörködve figyelte a jelenetet.
A mulatság egyre jobban felizzott, végigáradt a házon, kiömlött az udvarra, ahol a magnó recsegő zenéjére fiatal párok forogtak táncban. Gyenyisz és Vera, akár két apró hajó a tombolva hullámzó öröm tengerén, hol megjelentek az asztalnál, zavartan fogadva a jókívánságokat és tréfákat, hol kilibbentek a friss levegőre, hogy egy pillanatra kettesben maradjanak, meghallva egymás szívverését a távoli muzsika ritmusában. Úgy kapták el ezeket a röpke, csillanó perceket, lopva váltva tekintetet — tele halk boldogsággal és az eljövendő éjszaka ígéretével.
— No hát, hol vannak azok a sokat dicsért paradicsomok? — kiáltotta vidáman Tamara, mintha az egész világhoz szólna.
— Hát, majd megkérdezem anyámtól — mondta Gyenyisz, kibontva ünneplő inge gallérját, melyen már izzottszemek csillogtak, és anyját keresve kutatta a tömeget.
— Toma, még nem értek be a paradicsomok — súgta Larisza, meghúzva testvére ünneplő blúzának ujját.
— Nem a frissekre gondoltam, a savkinai sózottakra — azt hallottam, azoknak különleges ízük van, sokan dicsérték már…
— Minek azok? Nyár van, miféle savanyúság? Az asztal roskadozik, annyi ennivaló van — legyintett Larisza, és a párolt káposztáért nyúlt, amelyből bódító illat szállt fel.
Eközben a komájasszony, Anna Savkina könnyű, szinte táncoló léptekkel termett Tamara mellett, és nevetve magával ragadta a két nővért a hirtelen támadt körtáncba, amely a szoba közepén sodródott örvénnyé. A vendégek lélekből vigadtak, a virtuskodó harmonika egy percre sem hallgatott el, megteremtve az igazi falusi lakodalom utánozhatatlan hangulatát.
A két ünnepelt pedig, kapva az alkalmon, ismét kisurrant az udvarra — a bekúszó alkony árnyai alá.
De ekkor a nap végleg eltűnt a horizont mögött, átadva helyét az éjszaka hűvös, sötétkék куполának. A vendégek, kifáradva az első mulatós naptól, lassanként oszladozni kezdtek. Az idősebbek — boldogan, de elnehezedett szemhéjjal — áldásukat adták a fiatalokra, majd hazafelé indultak. A fiatalság ellenben mintha most csak igazán lángra kapott volna: jókedvük ekkor érte el tetőpontját. Valaki tréfásan felkiáltott:
— Hé, mi lenne, ha ellopnánk a menyasszonyt?!
Ám a tanú, az éber Viktor, egy pillanat alatt elfojtotta ezt a játékos felvetést. Erre valaki más máris visszaszólt:
— Ha a menyasszonyt nem lehet, hát vigyük el a vőlegényt!
Nevetés futott végig a társaságon — senki nem tulajdonított súlyt ezeknek a szavaknak.
Nem sokkal később az elnehezült tekintetek előtt minden egyetlen tarkán vibráló folttá mosódott: nem lehetett már tudni, ki jött, ki ment, ki maradt a házban, s ki táncolt odakint a csillagos ég alatt. Ebben a pillanatban tért vissza Vera a szobába egy újabb udvari sétáról — és meglepve látta, hogy Gyenyisz nincs a helyén.
„Biztos megint kiment.” — gondolta, óvatosan megemelve a fátyolt, majd kisétált az udvarra.
Ám odakint, a táncolók és nevetők között sem bukkant fel a férfi magas, sudár alakja. Finom, de hűvös nyugtalanság suhant át a szívén. Odalépett Viktorhoz, aki épp lelkes kézmozdulatokkal mesélt nagy hallgatóságnak egy óriási tímén kifogásáról.
— Vityok, nem láttad Gyenyiszt? — kérdezte halkan.
— Á-аа, hát itt volt… aztán bement a házba… — felelte a férfi, anélkül hogy félbeszakította volna izgalmas történetét.
Vera ismét felment a tornácra, tekintete egyre aggodalmasabban csillant végig az ismerős arcokon, keresve a legkedvesebbet közöttük. De a tanú szavai nem igazolódtak: a vőlegény nem volt a házban sem.
— Kislányom, mit csinálsz itt egyedül? — riadt meg Tamara, amikor észrevette lánya elsápadt arcát. — Hol az ifjú férjed?
— Nem tudom, mama. Sehol sem találom… — suttogta Vera, leereszkedve mellé a székre.
— No, komámasszony, csak nézd meg — az én lányom itt van egyedül, hát hova tűnt Gyenyisz? — fordult Tamara Annához.
Anna épp számolta, hogyan lehetne gyorsabban leszedni az asztalokat, ám ezek a szavak egy csapásra elmosták minden házi gondolatát.
— Szergej, nem láttad Gyenyiszt? — kérdezte férjétől, a magas, kissé görnyedt vállú embertől.
Szergej, fáradtan ringadozó léptekkel, de teljesen tiszta fejjel, széttárta a karját:
— Hát, fiatal ember… gondolom, a menyasszonyt vitte — úgymond — nyugovóra…
— Nem látod, hogy a menyasszony itt van?! — csattant fel ingerülten Anna.
A nyugtalanság, amely eddig csak halk, bizonytalan nesz volt a mellkas mélyén, most nőni kezdett — előbb sűrűsödött, majd pánikká vált.
Vera kiszaladt az udvarra, és amikor újra Viktorhoz fordult, a hangja már remegett a növekvő félelemtől.
— Majd előkerül, ne izgulj — próbálta csillapítani a tanú.
— Mikor? Már fél órája nincs sehol, talán még tovább sincs. Hol van?
— Jó, jó, mindjárt megnézem. Lehet, a kertben…
— Ott is voltam.
— Hát a veteményesben? Tudod… talán csak… szüksége volt…
— Annyi ideig? — Vera szeme megtelt könnyel.
A keresésbe már mindkét család szülei és a közeli rokonok is bekapcsolódtak. Átkutatták az egész udvart, átnézték a pajtát, a fürdőházat. Valaki felvetette:
— Hátha Agafja mamánál van?
Néhányan rögtön átszaladtak a szomszédos portára, a pici, szinte játékházra emlékeztető öreg házhoz, ahol már minden fény kialudt. Alig bírták felébreszteni a nagyothalló öregasszonyt, átkutatták az apró szobáit, még a padlásra is felnéztek, bár senki nem tudta volna megmagyarázni, miért épp ott lenne egy vőlegény a saját lakodalma estéjén.
— Nincs, itt aztán biztosan nincs — jelentette ki Viktor, lihegve és zavartan visszatérve.
Már bejárta az egész portát, kikérdezett minden ott maradt vendéget, de senki sem tudta, hová tűnhetett Gyenyisz.
— Ki is mondta azt, hogy elrabolják a vőlegényt? — villant át Véra emlékezetén, s kétségbeesés csengett a hangjában.
Úgy tűnt, semmi nem árnyékolhatja be ezt a gyönyörű napot, ám a kedves hirtelen, ok nélküli eltűnése kiszakította lába alól a talajt. A zene már régen elhallgatott, a vendégek nagy része hazament, és a rásimuló csendben a félelem még erősebben visszhangzott. A maradék társaság különféle, néha egészen sötét találgatásokba kezdett.
Végül embert küldtek Stepán Zaborov körzeti megbízotthoz, aki szinte az ágyból lett kirángatva. Lakodalomba vendégként jönni egy dolog — eltűnt embert keresni egészen más.
— Ugyan, lehet, csak elment valahová… mindjárt előkerül, ne tessék rögtön eltűnésről beszélni. Nem tű a kazalban, meglesz — próbálta ő is csillapítani a kedélyeket.
Szergej, a vőlegény apja, invitálta volna az asztalhoz, étellel kínálva.
— Nem lehet, szolgálatban vagyok — felelte Zabrov, levette sapkáját, lesimította haját, visszafogottan sóhajtott, majd kinyitotta a jegyzőkönyvet és sorra hozzálátott a kihallgatáshoz.
— Stepán Ignatyjevics, arany jó ember, harmadik órája nincs meg a fiam, nézd csak a menyasszonyt — sírta el magát Anna.
A körzeti lassan becsukta a mappát.
— Várjunk reggelig. Hátha előkerül… mit mondhatnék, talán csak hazatér — javasolta tehetetlenül.
— Reggelig? És ha valami történt vele?
— Jó emberek, éjszaka van, sötét mindenütt — hol keressem? Ráadásul nem telt el olyan sok idő. Majd előkerül — biztosította őket. — Menyegzői éj ez, nemde? Könnyen lehet, hogy már otthon vár. Menjen haza, menyasszony — hátha ott ül maguknál.
— És ha nem? — kérdezte Vera alig hallható hangon.
— Akkor reggel kezdem a hivatalos keresést.
— Követ hozzunk? Keresőkutyát? — vetette fel reménnyel teli hangon Szergej.
— Drága barátom, éjjel honnan hozzak? A városból kellene rendelni…
A körzeti lehorgasztotta tekintetét, visszatette sapkáját és távozott — döngve zárult mögötte a csend. Vera mozdulatlanul ült, arca olyan fehér volt, mint a fátyla. Ekkor tért vissza Viktor, kifulladva.
— A folyónál jártam — mind a csónakok a helyükön. És nincs ott egy teremtett lélek sem.
A tanúnő, barátnő Olya vizet nyújtott a menyasszonynak.
— Igyál, nyugodj meg. Csak várnunk kell.
— Igaza van, kislányom, menjünk haza — ölelte át Tamara. — Hallgassunk az őrszolgára, holnap majd kiderül minden.
Vera végül egyedül tért haza. Pedig minden egészen másképp volt eltervezve. Tamara teljesen átengedte a házat a fiataloknak: ünnepi szobát készített, nagy, puha ággyal, frissen ropogó ágyneművel, ő maga pedig a nővérénél készült aludni. A vőlegény — mulat, a menyasszony — várja. Amikor Vera meglátta a szerelmes éjszakára előkészített szobát, nem bírta tovább: az előszobába szaladt, és keserű, igazságtalan könnyekbe tört ki.
— Most mégis mit gondoljunk? — jajgatott Tamara. — Hová tűnt? Hátha elszaladt? Lehet ilyesmi?
— Nem! — kiáltott fel Vera. — Nem tehet ilyet!
— Jó, nem tehet. Akkor várunk. Feküdj le, kislányom, pihenned kell… kifáradtál nagyon.
Tamara kiment, halkan behúzva az ajtót. Vera nem tudta megmondani, mennyi ideig ült ott teljes mozdulatlanságban, alig lélegezve. Szeme előtt újra és újra lepörgött minden hely, ahol keresték, minden ösvény, amerre futottak. Úgy érezte, bármelyik pillanatban megcsikordulhat a retesz, és a padló megnyikordulhat kedvese határozott lépte alatt. Így telt el az éjszaka nagy része. Végül levette a menyasszonyi ruhát — a boldogság jelképét, amely most már csak fájdalom forrása volt —, és egy könnyű hálóingben maradt. Ismét leült, előre meredve. Senki sem tudta — még a legjobb barátnője, Olya sem —, hogy közte és Gyenyisz között eddig nem volt semmi a gyermeki csókokon és félénk érintéseken túl. Ó, mennyire várták ezt az éjszakát… azt a pillanatot, amikor végre igazán egymáséi lesznek.
Hajnal előtt mégis elszunnyadt — de nem a nászágyon, hanem egy régi kis pamlagon a sarokban. Úgy tűnt neki, mintha egyszer-kétszer megcsapódna a kapu — mintha már lépne is be.
Amint a kelő nap első sugarai bearanyozták a kert almafáinak koronáját, Vera arcát jéghideg vízzel mosta meg, egyszerű pamutruhát vett fel, és kigurította az udvarra a biciklit.
— Hová indulsz? Mindjárt jön Kolja bácsi, elvisz minket… bár minek sietni, hírek úgy sincsenek — morogta Tamara, maga sem tudva már, mit gondoljon. — Ha vicceltél a lányommal, megemlegeted, fiam…
Savkinék sem hunyták le szemüket azon az éjjelen. Szergej többször belezuhant rövid, nyugtalan álomba, de mindig felriadt. Anna hol kiállt a tornácra, belefülelve a pirkadat előtti szürkületbe, hol visszament a házba — addigra a sógornők és menyek leszedték az asztalokat, elmosták az utolsó poharakat is. A második napi lakodalomra szánt ételek a hűtőben vártak, de a gondolat is hányingert keltett. Egyetlen kérdés keringett mindenki fejében: hol van az ő fiuk?
Szergej megrázta fejét, mintha az álom maradékát akarná kiverni belőle, és elindult megmosakodni.
— Szeryózsa, ki kell hajtani a tehenet — emlékeztette tompa hangon Anna.
— Hagyd, majd én — ígérte a férfi.
Miután kihajtotta a tehenet a legelőre, ösztönből betért anyja — Agafja — udvarára. A kotkodácsoló tyúkokon kívül senki sem volt ott. Az öregasszony, aki néhány éve szinte teljesen elvesztette hallását, talán az egyetlen volt a környéken, aki nem tudott a tragédiáról. Amikor az éjjel beestek hozzá keresni, ő sem értette, mi van — ő csak holmi lakodalmi tréfának tudta be.
Szergej kiment a kertbe, ahol a kerítés mellett állt a régi, félrenyomódott kis fészer az oldalépülettel. Tegnap, a keresés során már járt ott — akkor zárva volt a lakat, Agafja szerette a rendet, a biztosat. Most mégis arra vitte a lába. Odalépett, megérintette a hideg, gyerekkora óta ismerős lakatot… és ekkor belülről tompa, de teljesen felismerhető kopogás hallatszott.
A férfi szíve úgy megdobbant, mintha ki akarna törni mellkasából. Egy pillanat alatt elöntötte valami vad, bénító riadalom. Meg sem tudta dönteni: rohanni kulcsért — vagy nekifeszülve, puszta erőből tépni le az ajtót.
A melléképületben mindig tűzifa volt tárolva, így fejsze is kellett legyen valahol. Szinte azonnal meg is találta. Néhány erős, dühös suhintás — és a lakat messzire csattant. Az ajtó kitárult. Odabent, a félhomályban, egy lejárat volt a pincébe — az is hatalmas, régi lakattal zárva. Sok éve egyszer kirabolták Agafját, azóta vasajtóval és zárral őrizte a pincét.
Szergej ugyanazzal az elszánt dühvel csapott le a másik lakatra is. A fém csattanása élesen vágott bele a hajnali csendbe. Felnyitotta a súlyos faajtót… és a sötétből, recsegő létrán lassan felbukkant Gyenyisz. Reszketett az egész teste — bár nyár volt, a pince mélye dermesztő hideget tartott. Szerencse, hogy akadt ott egy régi báránybőr bekecs, amibe beburkolózva átvészelte azt a végtelennek tűnő nászéjszakát.
— Fiam… hogyan… hát kerestünk mindenütt… — Szergej hangja elcsuklott a feltörő érzésektől.
— Apa… valaki bezárt. Kopogtam, sokáig kopogtam, de nem jött senki…
— Nem hallottuk, mély a pince, a mama pedig… tudod, alig hall már…
— Hol Vera? — ez volt az első szava, miközben ledobta a nehéz, földszagú bundát.
— Otthon van. Hol máshol lenne.
— Én megyek hozzá — mondta határozottan.
— Várj, előbb menj haza, anyád is tudni akarja.
— Bemegyek. Aztán azonnal hozzá.
De menni már nem kellett. Alighogy Anna átölelte és csókokkal borította a fiát, a kapu elé gördült Loktyevék szekere. Vera egyszerű kis ruhácskájában dermedve állt, ahogy meglátta Gyenyiszt. A könnyei, melyek egész éjjel nem apadtak, újra patakokban indultak meg.
— Hol voltál? — rebegte, ajkai reszkettek.
— Ó, te jó ég, hát a pincében ült egész éjjel! Bezárta valaki, ki tudja, milyen tréfából — felelte helyette Anna.
— De miért mentél le a pincébe? — kérdezte Vera könnyek közt.
Gyenyisz csak átölelte, lesütött szemmel hallgatott.
— Fiam, mondj valamit: mi dolgod volt a pincében? — kérdezte most már szigorúbban Anna.
Ekkor Tamara, aki mellettük állt, úgy rándult össze, mintha áram ütötte volna meg. Elfojtott sírással borult Gyenyisz nyakába:
— Jaj, édes vőm, én vagyok a hibás, miért is említettem azt a sózott paradicsomot… — ismételgette zokogva.
Gyenyisz halványan elmosolyodott, és esze ágában sem volt vádolni az anyósát. Kimondatlan boldogság ragyogott rajta: szabad volt, élve kikerült, és újra látta szerelme arcát.
Hogy előkerült a vőlegény, úgy szaladt végig a falun, mint a villám. A már hazament vendégek újra gyülekezni kezdtek Savkinék portája felé, kezükben ajándékkal és pénzzel. Anna és Tamara, mintha összebeszéltek volna, egy pillanat alatt kötényt kötöttek ifjú párjukra, és nevetve küldték őket a tűzhelyhez, ahol az asszonyok már sütötték a friss, gőzölgő, illatos palacsintát.
— Szolgáljátok ki a vendégeket! — vezényelte Anna, hangja ismét vidám csengést kapott.
A rejtély, hogy hogyan és ki zárta a vőlegényt a pincébe, a legtöbbek számára homályban maradt — de egy dolog világos volt: a lakodalom folytatódik! Újra harsantak a gratulációk, záporoztak a pénzes borítékok, ajándékok. Megérkeztek a Misinék is, s ünnepélyesen átnyújtották régóta ígért, ormótlan, de nagyon áhított állólámpájukat.
Eközben Zabrov körzeti megbízott, súlyos szívvel és baljóslatú gondolatokkal közeledett Savkinék háza felé. Már felkészült a legrosszabbra. De amikor meghallotta a házból kiszűrődő muzsikát és nevetést, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle — és átlépte a küszöböt.
Szergej, boldogan ragyogva, karon fogta a körzeti megbízottat, és a konyhába vezette, a biztonság kedvéért még a függönyt is behúzta, amely elválasztotta a helyiséget a nagy szobától.
— Ne utasítsd el, ünnepeld velünk ezt a nagy megkönnyebbülést — mondta, miközben töltött neki egy kupicával.
A körzeti felsóhajtott, illendő pohárköszöntőt mondott, majd elégedetten hümmögött. Mikor kilépett a konyhából, az ifjú pár forró, vajjal illatozó palacsintával kínálta.
— No, fiatalság, amit kívánni szeretnék… — kezdte Zabrov. — Soha ne érjen benneteket nagyobb baj annál, mint a mai éjjeli különválás. Tekintsétek úgy, hogy a legrosszabba máris túljutottatok — innentől csak boldogság vár rátok.
Már épp indulni készült, elégedetten, hogy minden jóra fordult, amikor megjelent Agafja néni, és karon ragadta.
— Stepán Ignatyjevics, pont rád van szükségem… lopás történt! A pincezárat leverték!
Szergej azonnal, szelíden, de határozottan félrevonta az anyját.
— Mama, te zártad be tegnap a pincét? Mi ez az állandó lakatolás? Senki nem lopott el semmit — menj inkább, és gratulálj az unokádnak!
Agafja Petrovna így sem értette, miért kellett a fiának feltörnie a pincét, ám hamar tovább lendült — elővette a négyrét hajtogatott kendőből azokat a ropogós bankókat, amelyeket hosszú évek óta spórolt erre a napra.
A nagy mulatozás hevében senki sem vette észre, ahogy Gyenyisz és Vera halkan kiosontak a házból, és apja motorján felpattantak, hogy végigszáguldjanak a földúton új otthonuk felé, amely még friss volt, be nem lakott, de már most az övék.
A készre vetett nászágy érintetlenül várta őket: hófehér lepedők, puha párnák — a gyengédség és tisztaság ígéretei. Ők pedig, a függönyöket behúzva, félhomályban álltak egymással szemben, kéz a kézben, mintha attól tartanának, hogy újra elveszíthetik egymást.
— Hiányozni fogunk — suttogta lágyan Vera, férje szemébe nézve, ahol már ott tükröződött a saját boldogsága.
— Most együtt tűntünk el. Úgyis kitalálják, hol vagyunk — mosolygott vissza Gyenyisz.
Odahaza közben vígan szólt a zene, harsogtak a köszöntők. Még Agafja néni is vidám volt. Sosem tudta meg, hogy amikor előző este lakatra verte a pincét, egész éjszakára bent hagyta a saját unokáját — és ezzel neki és menyének a világ legkülönösebb, legemlékezetesebb nászéjszakáját ajándékozta.
Évekkel később, amikor a hajuk már deresedni kezdett, s az udvaron unokák kacagtak, néha elmosolyodva idézték fel azt az első, meg nem történt nászéjszakát. És könnyesre nevették magukat. A nappali sarkában pedig ma is ott állt az a bizonyos toronylámpa, amelyet a Misin családtól kaptak — puha fénye végigkísérte hosszú, boldog életútjukat.
Néma tanúja lett annak, ahogyan egy nevetséges félreértésből és fájdalomból hatalmas, erős fa nőtt ki: a szerelmük fája, amelynek gyökerei mélyre kapaszkodtak a kölcsönös bizalomba, ágain pedig a fény felé nyúlt minden közösen átélt év.
És amikor egymásra néztek, tudták: a legerősebb kötelék sosem a tökéletes körülményekből születik, hanem abból, hogy két ember együtt megy át mindenen — még a legabszurdabb próbákon is. És nem keserűséget, hanem csendes, tiszta örömöt hoz ki belőlük — azt a felejthetetlen érzést, hogy sosem vagy egyedül.
