Regina ezt nyugodtan mondta, a borospohara felett méregetve engem, mintha csak egy festmény lennék a távoli falon. Vadim elmosolyodott, és válaszolt valamit a „provinciális ízlésről”. Mindketten olyan kedvesen mosolyogtak rám az asztal over, hogy egy idegen azt hitte volna: az anyós és a leendő após imádják a menyüket.
Ézsaiás módjára a szalvétát a szájamhoz emeltem, és hallgattam.
A hetedik emeleti lakásukban ültünk, kilátással a folyóra, ahol még a levegő is pénz és liliomok illatát árasztotta egy hatalmas vázából. Az első vacsorám ebben a családban. Kirill az asztal alatt megtalálta a kezem, és azt súgta, hogy minden nagyszerű, a szüleim el vannak ragadtatva. Nem tudott annyira angolul, hogy megértse,miről csicsereg az anyja. De én tudtam.
Az angol hét éve a munkám volt. Ha őszinte akarok lenni, három nyelv, de erről senki sem kérdezett az asztalnál. Megkérdezték, mivel foglalkozom, Kirill pedig büszkén közölte elsőként: „Alisza nyelvekkel foglalkozik, anya, nagyon okos.” Regina úgy bólintott, mint aki éppen az időjárás-jelentést hallgatja egy idegen városról.
– Languages, – ismételte meg a férjének angolul, elnyújtva a szót. – Vagyis magántanár. fillérekért ad leckéket. Csodás.
– A lényeg, hogy ne legyen vadászó típus, – válaszolt Vadim ugyanezen a nyelven, anélkül, hogy levetette volna a jóindulatú kifejezést. – Láttad a cipőjét? A mi fiunknak van pénze, és erre ez.
A tányéromba néztem, és számoltam. Nem a pénzt. A másodperceket, amíg fel nem állnék és el nem mennék.
A szakmámban van egy szabály. A szinkrontolmács nem reagál a tartalomra. A partner sértegethet, te pedig pontosan fordítasz, mintha csak egy bevásárlólistát olvasnál fel. Az évek során ez beépül a vérkeringésbe. Hallod a mérget, de még csak össze sem húzod a szemöldököd. Azt hittem, ez szakmai ártalom. Kiderült, hogy egyúttal túlélési módszer is egy idegen asztalnál.
– Drágám, a szülei mivel foglalkoznak? – kérdezte Regina már oroszul, olyan lágyan, mint ahogyan egy szupermarketben eltévesztett gyerektől szokás kérdezni.
– Anyu zenét tanít. Apám nincs, régen elment.
– Ó, – a mellkasára tette a nehéz gyűrűkkel díszített kezét. – Milyen… megható.
És azonnal, a férjéhez fordulva, angolul odavetette, hogy „az apa nélkül felnőtt mindig az elsőhöz ragaszkodik, aki megeteti”. A mosolya közben egy milliméterrel sem rezdült meg. Ami jobban fájt, mint maguk a szavak, az ez a mosolydoboz volt. Sima, betanult, rám irányított, mint egy fényszóró.
Kirill a fülemhez hajolt.
– Látod? Kedvel téged. Idegenekkel általában meg sem szólal.
Bólintottam. Mit mondhattam volna? Hogy az édesanyja most nevezett apa nélkül felnőttnek egy olyan nyelven, amelyet ő maga is magániskolában tanult, de sosem sajátított el rendesen?
Anyám mindig azt mondta: ne a saját érméjükkel fizess vissza a balfácánoknak, hanem úgy, hogy maguk se vegyék észre, hogy vesztettek. Megittam a vizet, és úgy döntöttem, kipróbálom, igaza volt-e anyunak.
– Regina, ugye igaz, hogy az életük felét Londonban élve töltötték? – kérdeztem oroszul, ártatlanul. – Biztosan csodálatos az angoljuk.
Az asztalnál egy fokkal csendesebb lett. Regina virágba borult – a dicséret édesebb volt számára az ételnél.
– Ó, tökéletesen beszélem. Miért?
– Semmi, – mosolyogtam rá ugyanolyan simán, mint ő egész este. – Csak a kiejtése árul el egy jó iskolát. Azonnal hallani az olyan embert, aki sokat… társalgott.
Bóknak vette, és még szélesebben mosolygott. Vadim egy sedikit figyelmesebben nézett rám, fél másodperccel tovább, mint ahogyan a bútorokra szokás. Valami a hanghordozásomban megütötte a tárgyalótermekhez szokott fülét. De elhessegette a saját gondolatát, és töltött magának egy pohár konyakot.
Én meg rájöttem egy egyszerű dologra. Úgy beszéltek mellettem, mintha ott sem lennék. Mintha a hallásom csupán egy fal lenne, amely mögött nem kell vigyázni. És a kezembe került valami, ami eddig egyetlen menynek sem volt meg. A kulcs a bezárt szobájukhoz. Csak épp nem tudtak róla.
Hazafelé taxiban ültünk, Kirill megállás nélkül arról beszélt, mennyire örül, hogy elnyertem a tetszésüket. Én az ablakon át a nedves utcai lámpákat néztem, és azon gondolkodtam: megmondjam neki most? Vagy várjak még, és megnézzem, milyen mélyre hajlandóak ásni ketten, abban a hitben, hogy a sötétben lapátolnak?
A várakozást választottam. Akkor még azt hittem, hogy ez csak átmeneti. Hogy összecsiszolódunk. Hogy fél év alatt embernek fognak látni bennem.
Naiv voltam.
Reggel Kirill kávét hozott, és közölte, hogy anyukája máris hív minket a következő hétvégére. Újra vacsora. Újra az az asztal, az a kilátás a folyóra, azok a gyűrűk az ujjain.
– Eljövünk? – kérdezte reménykedve.
– Eljövünk – mondtam.
És valahol legbelül már kattant is a szakmai stopperóra. Pontosan az, amelyik azt számolja, hogy az alany még mennyi ideig hiszi azt, hogy nem értik őt.
Két hónap alatt ötször jártam azon a hetedik emeleten. Öt vacsora, és egy sem múlt el anélkül.
Megtanultam eltalálni, mikor kezdődik. Általában a második pohár után. Regina letörölte a száját, félig Vadim felé fordult, és a könnyű, dallamos angol nyelv ugyanolyan természetesen folyt át a salátán, mint ahogy a gyűrűi csilingeltek a kristálypoharakon. Megmostam a kezem a desszert előtt, és a nyitott konyhaajtón át hallottam, hogyan szednek darabokra.
Aznap este vendégek is voltak. Vadim üzlettársa a feleségével, meg még valaki a „köreikből” – mindenkinek egyformán sima arca volt, mindannyian úgy tudták fogni a villát, mintha magazinborítóhoz pózolnának. Önként jelentkeztem, hogy segítek a konyhában, mert szoborként ülni az asztalnál kibírhatatlan volt, a zöldségaprítás meg legalább lekötötte a kezem.
Regina jött be jégért.
– Kedvesem, óvatosabban a késsel, – mondta oroszul. – A kezei nincsenek hozzászokva az ilyesmihez.
Bólintottam, és vágtam tovább. Háttal állt nekem a hűtőszekrénynél, és halkan beszélgetni kezdett a belépő barátnőjével. Abban a hitben, hogy a bejárónő a konyhában csak díszlet, a díszlet meg nem ért nyelveket.
– Képzeld csak el, – csicseregte Regina. – A mi Kirillünk a lehetőségeivel, és ez itt. Lány a semmiből. Nincs családja, nincs neve, nincsenek pénzei.
– Talán szerelem? – kuncogott a barátnő.
– A szerelem elmúlik egy év alatt, de a nevet örökre megkapja. Tudod mi ez? Ez egy lift. Talált egy liftet, amellyel egyetlen lépcsőfok gyaloglása nélkül juthat fel a csúcsra. És a fiam tartja neki az ajtót.
A kés megállt a kezemben. Nem a sértődés miatt. Hanem a megfogalmazás pontossága miatt. Okos volt ez a nő, ez idegesített a legjobban. Közhelyes a szándékaiban, de pontos a szavaiban. Lift. Hát micsoda hasonlat.
Letettem a kést, letöröltem a kezemet egy törölközővel, és megfordultam. Mindketten engem néztek – nyugodtan, kicsit fentről, ahogy egy olyan pincérnőre néznek, aki rossz időben jön oda.
– Regina, a jeget a vázába tegyem, vagy osszam ki egyből a poharakba? – kérdeztem higgadtan.
– A vázába, drágám.
Vettem a jeget. És elhaladva mellette, halkan, oroszul, nem rá, hanem a barátnőjére nézve odavetettem:
– Tudják, a liftek csalfa jószágok. Olyan könnyű bennük ragadni két emelet között. Különösen akkor, amikor az ember azt hiszi, hogy egyedül utazik.
A barátnő pislogott. Regina egy kicsit feljebb emelte az állát, nem értve, honnan fúj a szél. Kivittem a jégtartót a nappaliba, nyugodt, fehér arccal.
Tudják, én semmit sem lepleztem le. Nem mondtam ki, hogy „mindent értek”. Egyszerűen csak visszaadtam nekik a saját gondolatuk formáját, tudván, hogy a tartalmát képtelenek összekötni. Apró bosszú. Titkos. De abban a pillanatban az tartott a felszínen.
Az asztalnál Vadim épp valamilyen szerződésről faggatta az üzlettársát, mindenki nevetett, csörögtek az evőeszközök, rozmaring és drága bor illata terjengett. Leültem Kirill mellé, és ő ismét, mint mindig, megtalálta a kezem az asztalterítő alatt.
– Miért vagy ilyen csendes? – súgta.
Itt van. A pillanat. Megmondhattam volna. Megfordultam felé, és megpróbáltam – lágyan, messziről indítva.
– Kirill, nem tűnik úgy, mintha az édesanyád… hűvös lenne velem?
Úgy sóhajtott fel, mintha századszor kérdezném meg tőle, miért szürke az ég.
– Ugyan már, ismered anyát. Az elején mindenkivel ilyen. Velem szemben például a mai napig magázódik, ha megharagszik, – elmosolyodott. – Ne vedd a szívedre. Adj neki időt.
Idő. Én minden vacsoránál adtam nekik időt. Két hónapja adtam nekik időt, ők meg arra használták fel, hogy újabb metaforát találjanak ki rólam.
– Egyébként, – Kirill hirtelen felélénkült, az asztal felé fordult, és megemelte a hangját. – Anya, tudtad te, hogy Alisza nem valami hagyományos magántanár? Valójában komolyan dolgozik nyelvekkel. Igazából pontosan meg sem tudom mondani, hogy hívják, valami fordítói dolog, nagyon fontos.
Megdermedtem. Itt van. A fegyver, amit én magam nem töltöttem meg. Kirill a kezében tartotta a szakmám igazságát, és úgy forgatta, mint egy gyerek egy betöltött pisztolyt, anélkül, hogy tudná, mi van benne.
– Milyen érdekes, – Regina felém fordult a felragasztott mosolyával. – És mit is fordít pontosan, drágám? Porszívóhasználati utasításokat?
A vendégek udvariasan felnevettek. Vadim egy pillanatra rám emelte a szemét – azt a bizonyos figyelmes, mérlegelő pillantást. És ekkor megértettem, hogy most minden eldől. Ha megmondom az igazat – a játéknak vége, óvatosabbak lesznek, figyelni fognak a nyelvükre, és soha többé nem tudom meg, mit mondanak rólam valójában. Ha hallgatok – a vakfoltjuk maradok. A titkos szobájuk.
Én a szobát választottam.
– Leginkább szépirodalmat – hazudtam könnyedén. – Regényeket. Unalmas, de fizetnek érte.
Regina azonnal ellazult. A regények nem komoly dolgok, nőknek valók, az ő horizontja alatt vannak. Újra elfordult a férjétől, és angolul odavetette, hogy „egy bulvárkönyv-fordító pontosan az, amit az a fiú érdemel, aki nem hallgat az anyjára”.
Vadim bólintott. De a szemét nem vette le rólam azonnal.
Hazafele menet azon gondolkodtam: vajon mennyi ideig bírom még ezt a játékot? És miért is játszom egyáltalán? Kirill iránti szeretetből? Makacsságból? Vagy azért, mert valahol a lelkem mélyén már érlelődött egy hideg, nyugodt döntés, amelynek még nem jött el az ideje?
Kirill egész úton arról beszélt, milyen kedves volt ma az anyja. Fogtam a kezét, és hallgattam. Előttünk állt a lánykérés. Étterem, tőstök, gyűrű. Hivatalos belépés abba a családba, amelyik liftnek és apa nélkül felnőttnek nevezett.
Elmosolyodtam a kocsi sötétjében. Legyen étterem.
A lánykérést május végére tűzték ki. Az éttermet Vadim választotta – csendes, drága hely, tompa fényekkel és pincérekkel, akik úgy mozogtak, mint az árnyak.
Mindenkinél korábban érkeztem. Leültem, elsimítottam a ruhámat, kihúztam a hátamat. Hét év fülkében eltöltött idő alatt hozzászoktam, hogy korábban érkezem, és szemügyre veszem a termet: hol vannak a kijáratok, hol a zajforrások, honnan jön a fő hang. Szakmai szokás. Azon az estén nem a munka miatt vettem hasznát.
Kirill még otthon, kettesben adott át a gyűrűt, és szép volt – vékony, hivalkodás nélküli, maga választotta. Akkor annyira szerettem, hogy szinte elfelejtettem, miért tűröm a családját. Szinte.
A szülők érkeztek utolsóként. Regina smaragdzöldben, szálig precíz frizurával, Vadim olyan öltönyben, amely többe került, mint amennyit én kerestem egy negyedév alatt. És furcsa dolog történt.
Kedvesek voltak.
Vadim elhúzta nekem a széket. Regina azt mondta, hogy a ruha „csodásan áll”. A főétel alatt Vadim a késével megkocogtatta a poharát, felállt, és tósztot mondott – arról, hogy a család a legfontosabb, hogy örömmel látja, ahogy a fia megtalálta a felét, és hogy én bizony „karakteres és eszes lány” vagyok. Egyenesen rám nézett és mosolygott, és a mosolya ezúttal elérte a szemét.
Zavarba jöttem. Őszintén. Hat hónapnyi páncélzat, amit ellenük növesztettem, hirtelen feleslegesnek tűnt. Talán mindent csak én találtam ki? Talán tényleg csak sokáig vizsgálódtak, és most elfogadtak?
Kirill sugárzott. Megszorította a térdemet az asztal alatt, és odasúgta: – Látod? Megmondtam. Megkedveltek.
És én, balga, hittem nekik. Megengedtem magamnak, hogy kifújjam a levegőt. Megengedtem, hogy a melegség elöntse a mellkasomat.
Regina felemelte a poharát az egészségemre. A vendégek tapsoltak. A pincér pezsgőt töltött, a buborékok vékony szálakon törtek a magasba, citrom és gyertyák illata terjengett, és egy percre úgy tűnt, én is csak egy átlagos menyasszony vagyok egy átlagos lánykérésen, akit szeretnek.
Válaszul felemeltem a poharam, és megköszöntem Vadimnak – őszintén, melegen, fél év óta először páncél nélkül. Apai lágysággal bólintott felém.
Aztán a feleségéhez hajolva, a vendégek felé továbbra is kedves arcot vágva, halkan, angolul ezt mondta:
– Well done. She swallowed it whole. (Szép munka. Egészben lenyelte.)
Regina, miközben nem hagyta abba a mosolygást felém, ugyanezen a nyelven válaszolt, miközben a poharát a szájához emelte:
– Természetesen. Az ilyenek éhesek a szeretetre. Mostantól engedelmes lesz. Az esküvő után meg a szerződés mindent a helyére tesz. Egy rubelt sem visz el ebből a családtól, bármi történjék is.
– A házassági szerződés csodálatos találmány – értett egyet Vadim, összeütve a poharát a terem másik végén lévő üzlettársával. – Romantika a hülyéknek, papír az okosoknak.
A melegség, ami egy perce még szétáradt a mellkasomban, megdermedt. Lassan, mint a gyertya viyama az asztalterítőn.
Ott ültem emelt pohárral és ráragasztott mosollyal – immár én tartottam az arcomat úgy, ahogy ők tartották hónapokon át. Belül üres volt és nagyon csendes. A tószt, a melegség, a „karakter és az ész” – mindez színjátéknak bizonyult. Az eddigi legjobb színjátékuknak. Nem lágyultak meg. Csak rájöttek, hogy ostorral nem mennek semmivel, ezért elővették a mézeskalácsot. Megszelídíteni. Engedelmessé tenni. Aztán meg – a papír, ami előre kiszed engem az egyenletből.
Kirill boldog szemmel nézett rám, semmit sem értve. Ugyanazokat a szavakat hallotta, mint én. Ugyanabban a drága iskolában tanult angolul. De számára ez csak zaj volt, a szülők szép, érthetetlen zenéje, amelyet gyermekkora óta megszokott füle mellett elengedni.
– Miért meredtél így magad elé? – súgta. – Rosszul vagy?
– Minden rendben – mondtam. – Csak boldog vagyok.
És ez volt valószínűleg a legnehezebben kimondott „boldog” az életemben.
Óvatosan letettem az evőeszközöket, és húztam egy kis korty vizet, hogy visszanyerjem a hangomat és az arcomat. A hátam egyenes maradt – a hátamat ugyanis bármilyen helyzetben tudom tartani, erre is megtanít a fülke. Belül már nem voltam zavarodott. A zavar elmúlt, és a helyébe lépett az a hideg, nyugodt valami, ami az első vacsora óta érlelődött bennem. Most már tudta a nevét.
Mosolyogtam rájuk egész este. Nevettem a vicceiken. Hagytam, hogy Regina anyai gesztussal eligazítsa egy kósza tincsemet. Én voltam a tökéletes menyasszony – engedelmes, hálás, kicsit együgyű. Pontosan olyan, amilyennek látni akartak.
Hagyjuk csak, hogy azt higgyék, megszelídítettek. Egy megszelídített vadállat attól veszélyes igazán, hogy a idomár megszűnik félni tőle.
Hazafele menet Kirill terveket szőtt. Hol lakjunk, mikor legyen az esküvő, hány gyerekünk lesz. Hallgattam és bólintottam, szerettem is őt, de ezzel párhuzamosan megértettem, hogy ez a lánglelkű, kedves ember egész életében azt fogja választani, hogy ne vegyen észre semmit. Nem gonoszságból. A kényelem szeretetéből. Mindig átengedi majd a füle mellett anyja angol szavait, mert úgy nyugodtabb.
Én meg így már nem bírtam tovább.
Egy múlttal később került sor a holding éves fórumára. A legnagyobb volt az elmúlt hét év munkám során. Külföldi partnerek, igazgatótanács, szinkrontolmácsolás két fülkében. A főtermet kaptam.
Akkor még nem tudtam, hogy Vadim és Regina is ott lesznek. Ő – mint tanácstag. Ő meg – mint a tanácstag felesége. A sors néha olyan kártyát oszt, hogy az ember el sem hiszi.
A fórum már a harmadik órája tartott. Egy üvegfülkében ültem a terem erkélyén, fülhallgatóval a fejemen, és a német partner logisztikáról szóló beszédét fordítottam. A hangom nyugodt, a légzésem egyenletes, a kezem békésen pihen a pulton. Az ilyen órákban eltűnik a külvilág. Csak a bejövő idegen beszéd van meg az enyém, ami kimegy, és a vékony húr köztük, amelyet egyetlen pillanatra sem szabad elszakítani.
A szünetben levettem a fülhallgatót, hogy kortyoljak egy kis vizet. A tolmácsfülke ravaszul van összerakva: kívülről szinte hallhatatlan vagy, ám hozzád a közeli folyosókról beszűrődő hang – ha nyitva a technikai csatorna, és emberek állnak melletted – meglepően tisztán eljut. A második fülkéből a kollégám kimehetett cigizni, és nem zárta be maga után a szervizfolyosó ajtaját.
És meghallottam a hangokat. Ismerősöket.
Vadim és Regina álltak a panorámaablaknál, egy-két lépésre a szervizbejárattól, pohárral a kezükben, pihenve a hivatalos résztől. Mellettük – maga a német partner, akinek a beszédét éppen fordítottam, meg a németek külsős tolmácsa. Mindenki angolul beszélt. Mindenki, kivéve egyet, biztos volt abban, hogy átlátja a helyzetet.
– Jó kis lány akadt Kirill horgára – mondta Vadim a németnek, úriemberhez méltóan, pohárral a kezében. – Csendes. Könyveket fordít. Pont a mi fiunknak való, neki árnyékra van szüksége, nem napfényre.
A német udvariasan bólintott.
– S azok az orosz szerződések – folytatta Vadim lehalkított hangon, közelebb lépve a némethez –, ne aggódjon a harmadik melléklet megfogalmazásai miatt. Az ügyletben részt vevő partnereim nem tudnak oroszul, az angoljuk iskolai szintű. Aláírják azt a fordítást, amit átadunk nekik. Ott meg már a mi számaink lesznek, nem azok, amik az eredetiben.
A német olyan kínos mosollyal nevetett fel, amellyel akkor szokás, ha az ember nem biztos benne, hogy vicc vagy vallomás.
Regina mellette állva, a pezsgőjébe kortyolva, angolul hozzátette:
– Hát így vagyunk a menyasszonnyal is. Adunk neki egy szép papírt szívecskékkel, de belül ott a szerződés. Mosolyog, a kis együgyű, azt hiszi, megszerették. Az esküvő után rájön majd, mit írt alá.
És Vadim, összeütve a poharát a némettel, kimondta azt a mondatot, ami mindent eldöntött. Higgadtan, mindennapi hangon, mintha csak az időjárásról beszélt volna.
– Mindennek ára van. A menyasszonyoknak is, a partnereknek is, a tolmácsoknak is. A lényeg az, hogy tudjuk, ki az, aki tud számolni, és ki az, aki nem.
Az üveg mögött álltam, a kezemben egy üres pohárral.
Fél évnyi sznobizmust nyeltem le. A liftet, az apa nélkül felnőttet, az olcsó parfümöt – mindent lenyeltem, mert ez a család volt, mert szerettem Kirillt, mert azt hittem, a fecsegésük igazából nem érint engem. De itt, most, nem egy vacsora alatti gúnyolódást hallottam. Azt hallottam, hogy az az ember, aki egy perccel azelőtt még apai mosollyal fordult felém, éppen átveri azokat a partnereket, akikért ma dolgozom. Hallottam, hogy a lánykérésemet szívecskés csapdának nevezik. És hallottam, hogy engem, egy hétéves tapasztalattal rendelkező szinkrontolmácsot, hangosan odasorolnak azokhoz, akik „nem tudnak számolni”.
Odabent végleg átkattant valami.
Nem lobbantam lángra. Nem volt bennem düh. Sőt – az a jeges tisztaság jött el, ami akkor szállja meg a tolmácsot, amikor az előadó felgyorsítja a tempót, te meg hirtelen megérted: megcsinálom. Letettem a poharat. Kihúztam a hátamat. És kiléptem a szervizfolyosóról egyenesen a panorámaablakhoz, hozzájuk.
– Jó estét – mondtam oroszul. – Vadim Szergejevics. Regina Lvovna.
Az arcuk – nos, az megért mind a hat hónapot. Regina úgy nézett rám, mintha egy vázából szólt volna a liliom. Vadim összehúzta a szemét, életében először igazán meglátva engem.
– Alisza? Te mit keresel itt? – préselte ki magából.
Már közeledtek hozzánk: a fórum szervezője, az igazgatótanács két tagja, a német partner a tolmácsával, meg még néhányan pohárral a kezükben. Szünet van, mindenki örül az alkalomnak, hogy körbeállhassanak.
– Itt dolgozom – mondtam nyugodtan és hangosan, hogy mindenki hallja. – Ennek a fórumnak a szinkrontolmácsa vagyok. A főfülke. Azt az előadást, amit a fülhallgatón keresztül hallgattak, Vadim Szergejevics, én fordítottam. Angol, német, francia. Hét éve.
A csend sűrű lett, mint a víz.
– És most – folytattam, a német partner felé fordulva, és hibátlan angolra váltva –, kérem, engedjék meg, hogy lefordítsam a vendégeinknek azt, amit itt mondtak egy perce. Angolul. Végül is profi vagyok. A szó szerinti fordítás a munkám.
És lefordítottam. Higgadtan, nyugodtan, egyetlen felesleges érzelem nélkül, ahogy bármelyik előadást szoktam. A harmadik mellékletről és a számokról, amelyek nem egyeznek az eredetivel. Az iskolai angolú partnerekről, akik olvasás nélkül aláírnak mindent. A csinos kis szívecskés papírról a kis együgyű menyasszony számára. Arról, hogy mindennek ára van.
Nem adtam hozzá semmit a magam részéről. Nem is kellett. Csak kimondtam azt, amit ők maguk ejtettek ki, abban a hitben, hogy a sötétben beszélnek.
A német partner a második mondatnál abbahagyta a mosolygást. A harmadiknál letette a poharát. A fórum szervezője kifehéredett. Az igazgatótanács egyik tagja lassan Vadim felé fordult.
Regina tátva maradt szájjal állt, és sem orosz, sem angol szavakat nem talált – az est során először hagyta cserben a folyékony nyelvtudása mindkét nyelven egyszerre.
Vadim felém lépett.
– Nem tudod, mit csinálsz – sziszegte.
– Dehogynem – feleltem, egyenesen a szemébe nézve. – Szó szerint. Ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek.
Megfordultam, és visszaindultam a fülkébe. A szünetnek vége volt, következett a második előadás. A munka az munka.
Az üveg mögül, miközben felhelyeztem a fülhallgatót, láttam, hogy a német partner valami határozottat mond a szervezőnek, hogy a tanácstagok körbeállják Vadamot, Regina pedig beleroskad az ablak melletti fotelba. A hang már nem jutott el hozzám – a csatornát lezártam. Elég volt.
A kezem nyugodtan pihent a pulton. A hangom, amikor elkezdtem fordítani a második előadást, meg sem remegett.
A telefonom a zsebemben rezgni kezdett. Kirill. Egyszer, kétszer, háromszor. Képernyővel lefelé fordítottam, és visszatértem a munkához.
Három hét telt el.
Az esküvőt lemondták. Nem én tettem – magától mondódott le, mint egy vonat, amikor beszakad a híd. Vadimra a fórumon nagyon kellemetlen beszélgetés várt az igazgatótanázzal, és még kellemetlenebb a német féllel, amely mostantól minden egyes szerződés minden egyes mellékletét újraellenőrizte. Hogy mi lesz ott a folytatásban, azt nem tudom, és nem is akarom tudni.
Regina nem telefonál. Három hét alatt egyszer sem. Az a nő, akinek mindig volt valamilyen angol szava a tarsolyában, minden nyelven elnémult egyszerre.
Kirill naponta hív. Ír, hogy tönkretettem a családját az egész iroda szeme láttam. Hogy meg lehetett volna beszélni otthon, csendben, emberi módon. Hogy az apja persze nem volt becsületes, de minek kellett ezt – partnerek előtt, a tanács előtt, nyilvánosan. Hogy az anyja azóta ki sem jön a hálószobájából. Nem kiabál, csak olyan lágyan és sértődötten teszi, mint mindig. Nem veszem fel a telefont.
A gyűrűt egy futárral küldtem vissza. Vékony volt, szép, tényleg ő választotta. Még mindig sajnálom, hogy egy olyan ember, akinek ilyen jó ízlése van a gyűrűkhöz, egész életében azt fogja választani, hogy ne vegyen észre semmit.
A munkahelyemről eljöttem. Nem azért, mert kényszerítettek – sőt, kérleltem, hogy maradjak. Csak egy olyan holdingban, ahol a leendő apósom a tanács tagja, én meg ellene fordítottam a saját szavait, nem lehetett dolgozni. Régóta hívtak egy másik céghez, egy nemzetközihez, projektekkel a világ minden tájáról. Rábólintottam. Az első szerződésem egy hónap múlva lesz, Genfben. Három nyelv, nagy terem, idegen fontos emberek, akiknek eszükbe sem jutna, hogy a fülkében ülő csendes lány minden egyes szavukat érti.
Anyu, amikor elmeséltem neki, csak annyit mondott: – Na végre, hogy a saját érméjükkel fizettél nekik. – Emlékeztettem őt a saját szabályára: úgy kell válaszolni, hogy a balfácán maga se vegye észre, hogy vesztett. Elgondolkodott, majd így felelt: – Néha, kislányom, az kell, hogy észrevegye. Különben mi értelme lenne?
Nem tudom, igaza van-e vagy sem.
Hat hónapig ültem az asztaluknál, és magamban fordítottam le mindazt a szemetet, amit a fejemhez vágtak, abban a hitben, hogy olyan nyelven beszélnek, amelyet én nem érhetek el. Továbbra is hallgathattam volna. Mondhattam volna mindent csendben, otthon, Kirill fülébe súgva, és talán megmaradt volna az esküvőm, a vőlegényem, meg a fenséges vacsorák a hetedik emeleten, kilátással a folyóra.
