– Pasa, anya be fog ugrani, add oda neki az ötezeret!
– Mégis miért?
– Azért, mert kölcsönadta nekünk.
– Neked adta kölcsön, nem nekem.
– Ha nekem, akkor neked is. Pasa, szakadj már el attól a meccstől, vagy fontosabb neked a tévé – hallasz?
– Hallom, értettem, odaadom neki az ötezret, vigye! Hol vannak a pénzek?
– Hát hol lennének? A komódban.
– Akár oda is ajándékozhatta volna, nem muszáj volt a tartozást követelni – morgott Pavlo.
– Hát bocsánat, de miután te anyámnak a jubileumára seprűt ajándékoztál…
– Nadja, csak viccből!
– Persze, persze, viccből, és még minden alkalommal megismétled, hogy tőle még télen se lehetne havat kicsikarni – mintha valaha is kértél volna tőle havat!
– Jó, elég legyen!
– Mi az, hogy „jó”?
– Értettem, Nadja, értettem, odaadom!
– Ó, kidobnám azt a tévét a meccseiddel együtt!
– Hurrá, góóól!
– Én elmegyek.
– Jó, értem, értem… góóól!
Aznap Pavlo nem volt műszakban. Miután kikísérte a feleségét és megnézte a meccs végét, eszébe jutott az ötezer, és összeszorult a szíve: odaadni bizony fájni fog. Dehogy felejti el az anyósa ezt a kölcsönt – addig fog emlékezni, míg vissza nem kapja!
Aztán összeszedte magát, elindult a boltba, és útközben összefutott a komájával, Mikolával. Megálltak, „megtárgyalták” a legfrissebb nemzetközi híreket, aztán rátértek az anyósokra.
– Hát nem volt szerencséd, Pasa! Kapzsi anyós jutott neked.
Pavlo, érezve, hogy érzékeny pontra tapintottak, azt mondta, rohannia kell, és továbbment. Hogy mennyit gyalogolt, maga sem követte. Mikor hazaért, látta, hogy a felesége már ebédelni is hazaugrott. Ő is megebédelt, aztán kiment az udvarra havat lapátolni.
Náluk a járási központban főleg magánházak vannak, kivéve a helyi adminisztráció épületét. Hóból pedig rengeteg, az erdő is közel van, ott még több. Pavlo nagy erővel tolta a havat a hatalmas fa hólapáttal – pont ilyen munkára való. Aztán lesöpörte a maradékot a fa pallókról, a kapu előtt is megtisztította – egy szó mint száz, rendesen elvégezte a dolgát.
Az anyós épp akkor érkezett, amikor ő a kapunál állt, kipirultan, a régi kabát kigombolt gallérjával.
– Óóó, hát ilyen is megtörténhet, a hideg ráz – morogta magának. – Miért jött maga estefelé, Valentyna Sztepanivna?
– Vigyázz, ki ne törd a szemed – morogta az anyós. – Hoztam a szitát, megígértem Nádjának, hát elhoztam.
– Hát igen, együtt jött magával a szita is – jutott Pavlónak eszébe a tartozás.
– Jöjjön csak be, anyós, épp most tisztítottam ki maga előtt az ösvényt.
– Aha, persze, miattam, mintha elhinném – de azért nem utasította vissza a meghívást, magabiztosan besétált a házba.
Pavlo átvette a szitát, odalépett a komódhoz, és kivett öt darab ezrese bankjegyet.
– Tessék, itt a pénze, viheti.
Az anyós felvonta a festett szemöldökét, és átfúrta a vejét a tekintetével.
– Mi az? Azt hiszi, kamat is járt volna hozzá? Ugyan már, ez nem bank, kamatra ne számítson. – A kezébe nyomta a pénzt.
Ő forgatta, nézegette a bankjegyeket.
– Hát igazi, nem hamis. Vagy talán azt gondolja, hogy rajzoltam és úgy adtam?
– Tőled bármit el lehet várni – mordult az anyós, és kiment.
– Dög az ilyen! – mondta Pavlo. – Fösvény, tőle még télen se kapnál havat!
Visszament a kapun kívülre, ahol a lapát és a seprű maradt.
Nem sokkal később a felesége hazaért a munkából, és a kapunál találta őt.
– Figyelj, mégis jött Valentyna Sztepanivna – mondta Pavlo. – Azt hittem, elfelejtette a pénzt, de nem, eszébe jutott… ürügyként a szitát hozta, valójában a pénzért jött.
– És?
– Hát odaadtam a pénzt.
– Melyiket?
– Hát azt az ötezret, amit kölcsönadott nekünk…
– Pasa, te normális vagy? Hívtalak, SMS-t írtam, te meg semmi! Hiszen megírtam, hogy ebédidőben odaadtam anyának a pénzt!
– Hogyhogy odaadtad?
– Úgy, hogy ebédre hazaugrottam, anya is bejött, én meg odaadtam! Teljesen megkattantál ezekkel a meccsekkel!
– De hát nem is néztem a tévét! Ezt most mégis hogy értsem? Akkor milyen pénzt adtam oda?
– A sajátodat adtad oda, abból a fizetésből, amit tegnap kaptál, és amit kivetted, odaadod neki.
– Hát igen, ott volt az összes pénzem… – Pavlo a földre vágta a lapátot. – A fene vinné el, hogy az ördögbe? A saját pénzemet adtam oda neki, és egy szót se szólt?
– Nem tudom, mi történt kettőtök között – felelte a felesége.
– Nadja, menj már el anyádhoz, hozd vissza a pénzemet… a mi pénzünket, mert úgy döntött, hogy a mi pénzünkből gazdagodik!
– Te hibáztál, többször kéne megnézned a telefonod! Nem megyek, nincs jobb dolgom. Menj te. De ne ma, hanem holnap, már sötét van.
– A fene az anyjába, az a dög, öt ezressel átvert, és még el is tűnt!
Miután egész éjjel azon hánykolódott, hogy a pénzt azonnal vissza kell kapni, Pavlo szombaton korán ébredt, és mivel azon a napon sem kellett dolgoznia, gyorsan rendbe tette az udvart. Megetette a tyúkokat, Rex kutyának is adott enni, aztán összeszedte magát és elindult a szomszéd utcába, az anyósához.
Valentyna Sztepanivna az asztalnál ült, a vállán pedig virágos kendő feszült, ami egyébként nagyon jól állt neki.
– Jó napot, mama – mondta Pavlo.
– Óóó, vejem, amikor szorít a cipő, akkor mindjárt „mama” leszek – szúrósan jegyezte meg az anyós.
– Mondhatom hivatalosan is: Valentyna Sztepanivna, legyen szíves visszaadni azt az ötezeret, amely nem egészen tisztességes úton került Önhöz!
– Miféle ötezret? – Az anyós felvonta a festett szemöldökét, a szeme pedig őszinte meglepetést tükrözött.
– Hát azt az ötezret, amit tegnap félreértésből adtam oda! Maga is tudja, hogy az nem az Ön pénze!
Az anyós rácsapott a kabátzsebére:
– Ami ide beesett, az elveszett. Neked legalábbis elveszett.
Pavlo ideges lett:
– Nézze, mama, adja vissza a pénzt. A tartozást Nadija már visszafizette, ez pedig az én pénzem, kemény munkával kerestem meg.
Az anyós tovább kavargatta a teát, és kanalazta a lekvárt:
– Nem tudom, nem tudom, miről beszélsz, Pasa…
Pavlo felhorkant a méregtől, próbált valami kultúráltabb kifejezést találni. Valentyna kinézett az ablakon.
– Jaj, mennyi hó… Istenkém, akár árulni is lehetne a hópelyhet!
– Aha, épp magának való lenne a hókereskedelem. Betenné háromliteres üvegekbe, és lehetne árulni… mondjuk Afrikában.
Az anyós nyugodtan Pavlóra nézett, tovább kortyolta a teáját:
– Pasa, én csak úgy nem osztogatom a pénzt. Meg kell dolgozni érte – hó van bőven, jó lenne eltakarítani…
– Maga most komolyan azt akarja, Valentyna Sztepanivna, hogy a SAJÁT pénzemért dolgozzam meg? Hiszen ez az én pénzem!
Rácsapott a kardigánja zsebére:
– Egyelőre az enyém. Én ajánlatot tettem, te meg tudod, hogyan döntesz. Ha eltakarítod a havat – megkapod a pénzed.
– Pfúj, de fösvény maga! – Pavlo kinyitotta az ajtót.
– Pasa, a seprű ott van a tető alatt – tudod, az, amit a jubileumomra adtál, és azt mondtad, néha akár repülni is lehet vele.
– Ugyan, hagyja már azt a seprűt, adtunk mi magának takarót is, meg mixert is.
Pavlo még egy kicsit toporgott az udvaron, és belátva, hogy a kapzsi anyós a pénzt nem fogja visszaadni – nem marad más, el kell takarítani a havat. Először az udvaron, aztán a kapun kívül egészen az útig mindent megtisztított.
Kipirulva tért vissza a házba:
– Adja a pénzt – mondta.
Az anyós kinézett az ablakon:
– Jól takarítottál?
– Fényesre söpörtem az udvart a seprűjével, mint ahogy a maga Szirkója kinyalja a tálját! – jelentette Pavlo.
Az anyós elismerően bólintott:
– Fogd, Pasa, megdolgoztál érte – máskor meg ne légy ilyen balek!
Pavlo átvette a pénzt és hazafelé indult. Valentyna pedig kilépett a házból, és egyenesen a szemközti szomszédjához, Nataliához sietett.
Natalja Hryhorivna már megebédelt, most épp teázni készült.
– Láttad? – kérdezte Valentyna, a ház felé biccentve.
– Láttam – válaszolta a szomszéd nem túl lelkes hangon.
– Na ugye, vesztettél – kacsintott Valentyna. – Hozd csak azt a cseresznyedzsemet, én nyertem a fogadást.
– Mondtam neked, hogy az én vejem jobb, mint a tiéd – folytatta büszkén. – Reggel jön, és letakarítja nekem az egész havat. Nézd meg, milyen tiszta, a főútig eltakarította az ösvényt!
Natalja elővett egy fél literes üveg cseresznyedzsemet, és odaadta Valentynának.
– Nekem sok minden van, de cseresznyém épp nincs. Megyek teázni. – Aztán a duzzogó, fogadást vesztett szomszédra pillantva hozzátette, az ajtóra bökve:
– Gyere át te is, előveszem a paradicsomot… azt a fajtát, amit annyira szeretsz.
Natalja a forma kedvéért még csinált egy sértődött arcot, de aztán elmosolyodott:
– Rendben, menjünk, a paradicsomod túlságosan is a kedvemre való.
– Neked is adok egy üveg lekvárt – ígérte Valentyna.
Eltelt egy év.
Pavlo és a felesége elhatározták, hogy lecserélik az autót. A régi már nagyon öreg volt, ideje volt valami újabbnak – legalább használt, de megbízhatóbbnak.
Összegyűjtötték az összes félretett pénzt. A fiuk és a menyük is hozzáadták a részüket, a lányuk és a veje pedig szintén úgy döntöttek, segítenek. Mindenki adott, amennyit tudott – „sok kicsi sokra megy”. De még így is kevés lett.
És akkor megjelent az anyós. Elővett a táskájából egy kis csomagot, kibontotta, és bankjegyek voltak benne. Letette az asztalra:
– Ez nektek az új autóra.
– Ugyan, mama, milyen új autóra – tiltakozott Nadija.
– Mégis, ötvenezer van benne – jól fog jönni.
– Valentyna Sztepanivna, mama, és mikor kell visszaadni? – kérdezte Pavlo óvatosan, újabb csapdára számítva.
– Sosem – felelte az anyós. – Vedd el, vejem, használd egészséggel. Talán engem is elviszel majd vele… ne kelljen mindig a seprűn röpködnöm!
– Jaj, Valentyna Sztepanivna, mama – Pavlo meghatódott. – Én eddig is vittem magát, ezután is vinni fogom, mindig!
Az autóvásárlás után átjött hozzájuk a komája, Mikola. Kacsintott egyet, és Pavlo anyósára utalva halkan megkérdezte:
– Hát csak nem lett ennyire bőkezű?
Pavlo szintén halkan felelt:
– Az igazi anyós olyan, mint a nyírfaliget: először zörög-zörög, aztán megsajnál.
– Ezt most kiről mondod? – lepődött meg Mikola.
– Hát az én anyósomról, Valentynáról. Igazi, rendes anyós nekem. – Az ablak felé pillantott. – Mennyi hó esett megint… el kellene menni anyóshoz, eltakarítani a havat. Nem hiába mondják: ahogy megveted az ágyat, úgy alhatsz! Úgy tűnik, működik!
Mit gondoltok az anyós tettéről? Írjátok meg a véleményeteket a hozzászólásokban, és nyomjatok egy lájkot!
💬 Barátaim, ha szeretnétek még több történetet olvasni tőlünk, írjatok kommentet és ne felejtsétek el a lájkot. Ez ad nekünk натхненняt, hogy tovább írjunk!
