Natasa nyugtalan érzéssel ébredt – valami nem volt rendben belül. Azonnal elmondta a férjének, még nem sejtve, hogy ez a nap életük legnehezebb napja lesz: a hetedik hónapban elveszítették a gyermeküket.
A férje meghallgatta, és együtt mentek orvoshoz. Aztán elkezdődött a pokol…
Már az orvos tekintetéből megértette Natasa, hogy baj van. Hirtelen mindenki mozgásba lendült, őt pedig sürgősen kórházba szállították. Csak azért imádkozott, hogy a kisbabáját megmentsék. De az orvos elfordította a fejét, és halkan motyogott valamit magában.
Csak Natasát tudták megmenteni. De még ő is egy ideig az intenzív osztályon feküdt.
Natasa és Kosztya sokáig próbálkoztak, de nem sikerült teherbe esniük. Már azon gondolkodtak, hogy talán az IVF lesz az utolsó esélyük, amikor megtörtént a csoda – a várva várt terhesség.
Fiút vártak. Már a nevet is kitalálták: Szemen. Szemen Konsztantyinovics – szépen hangzott.
Mi történt pontosan, Natasa sosem tudta meg. Úgy mondták, a kisfiú a méhben halt meg. De miért, azt senki sem tudta.
Néha úgy érezte, ez valami fentről jövő büntetés. Másképp hogyan is történhetett volna ennyi szenvedés velük? Hiszen jó emberek voltak: soha senkinek sem ártottak, senkire sem irigykedtek, nem loptak, nem öltek. Akkor miért épp nekik kellett ezt átélniük?
Két hét múlva tért haza Natasa. Mintha semmi sem történt volna. Kosztya addigra már mindent elajándékozott, amit a babának vásároltak. Nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse feleségét erre a borzalomra.
Csak az ultrahangfelvétel maradt meg Natasánál. Gyakran elővette, nézegette. Elképzelte, milyen lett volna a kisfia, hogyan tartotta volna először a karjában, hogyan ringatta volna, hogyan dúdolta volna neki az altatódalt.
Kosztyának erről nem beszélt. Tudta, hogy a férje sem szenved kevesebbet, de próbál erős maradni, hogy segítsen neki, hogy kirántsa ebből a fájdalom-tengerből.
Próbáltak tovább élni. Egy hónap múlva Natasa visszament dolgozni. Ott már mindenki tudott a tragédiáról, és tapintatosan hallgattak. Igyekeztek felvidítani, tréfás munkahelyi történetekkel. Natasa mosolygott, bár belül fájt minden. Csak azért, hogy ne szomorítsa azokat, akik őszintén próbálták támogatni.
Mégis, minden új ember tekintetében, akivel a tragédia után találkozott, ugyanazt az együtt érző pillantást látta. És a lelkében újra feltört a hisztérikus fájdalom, amit csak hatalmas akaraterővel tudott elfojtani.
Otthon sem volt könnyebb. Esténként vacsoráztak Kosztyával, beszélgettek a munkáról, a barátaikról. De a levegőben mindig ott függött a kimondatlan szenvedés.
Talán együtt kellett volna meggyászolniuk a kisfiút, átélni a gyászt. De nem tudtak – mintha valami láthatatlan gát állta volna útjukat.
Hétvégente próbáltak kikapcsolódni. Moziba, színházba, étterembe jártak. Aztán megbeszélték, mit láttak. De mindez mechanikusan történt, mintha robotok lettek volna, akik csak eljátsszák az emberi életet.
Ez fél évig tartott. Az orvos azt mondta Natasának, hogy néhány hónap múlva újra próbálkozhatnak. De ő nem akarta. Túl erős volt még a veszteség fájdalma, és tudta, hogy másodszor már nem bírná ki.
A kapcsolatuk is megromlott. Elkezdtek apróságokon vitatkozni, egymásba kötni, pedig korábban ilyen sosem volt. A tragédia előtt példamutató párnak tartották őket, akik mindent megbeszélnek, meghallgatják egymást, és mindig kompromisszumot találnak. De mindez eltűnt – mintha a kisbabájuk magával vitte volna ezeket a csodás képességeket.
Néhány hónappal később Natasa és Kosztya elhatározták, hogy felkeresnek egy pszichológust. Mindketten megértették, hogy ideje továbblépni, újra élni, és talán megpróbálni újra gyermeket vállalni. De egyikük sem tudott még megszabadulni ettől a mély gyásztól.
Néhány hónapig jártak a pszichológushoz. De akár a terapeuta volt gyenge, akár ők maguk nem voltak még készek megnyílni, a kapcsolatuk nem javult – épp ellenkezőleg, egyre rosszabb lett.
Már együtt lenni is nehézzé vált számukra. Megpróbáltak elutazni nyaralni, de az lett életük legborzasztóbb vakációja. Szinte az egész tengerparti idő alatt nem beszéltek egymással. Natasa sokat sírt, Kosztya pedig sokat ivott. Egy kezén meg tudta számolni, hány órát töltöttek úgy, hogy legalább egy kicsit is közel kerültek volna a boldogsághoz.
Hazatérésük után úgy döntöttek, felhagynak a terápiával. Bár mindenki körülöttük azt mondta, hogy a gyógyuláshoz gyakran hosszabb idő kell, ők már semmit sem akartak.
Egy évvel a tragikus események után meghozták a döntést – elválnak. Nem volt könnyű. Valahol mélyen még élt bennük az a szeretet, ami egykor összekötötte őket. De mindketten megértették, hogy már csak gyötrik egymást. Hogy mindketten élő emlékeztetői a másiknak azoknak a szörnyű napoknak és annak az életnek, ami lehetett volna, ha a kisbabájuk megszületik.
A környezetük sokkot kapott. Persze, a közeli barátok és rokonok megértették az okokat, de nem tudtak beletörődni. Mindenki úgy gondolta, hogy Kosztya és Natasa tökéletesen illenek egymáshoz, csak egy kis időre lenne szükségük, hogy túltegyék magukat mindenen.
De ők már döntöttek. És meglepő módon azon a napon nem volt veszekedés, sem vádaskodás. Egyszerűen leültek, nyugodtan megbeszélték, hogy külön talán könnyebb lesz. Eldöntötték, hogy mindent lezárnak – a házasságukat és a szenvedésüket is.
A beszélgetés furcsán melegre sikerült, mintha egy rövid időre újra azzá a boldog párrá váltak volna, akik valaha voltak. Valahogy így történt, hogy aznap este újra egymás karjaiban kötöttek ki. Talán búcsúként.
De reggelre sem változtattak a döntésükön. Ez a rövid fellángolás nem volt elég ahhoz, hogy kitörölje az elmúlt év fájdalmát.
Kosztya összepakolta a holmiját, Natasa pedig segített neki. Megígérték egymásnak, hogy ha a másiknak segítségre vagy támaszra lesz szüksége, ott lesznek – nem fognak közömbös idegenekké válni.
Az első hét borzalmas volt. Mindketten azon gondolkodtak, talán túl elhamarkodott döntést hoztak.
A második héten már egy kicsit könnyebb lett. Mindketten belevetették magukat a munkába, próbáltak elterelni a gondolataikat.
De nem sokáig sikerült: hamarosan Natasa megtudta, hogy terhes.
Eszébe sem jutott, egyszerűen csak kíváncsiságból csinált egy tesztet. És amikor megjelent a két csík, sokkot kapott.
Annyi év próbálkozás után, annyi kudarc, annyi idegeskedés után! Az orvosok is csak a fejüket csóválták, mondván, az előző terhesség is maga volt a csoda. Hát még ez!
Natasa nem tudott magához térni. Újra és újra ellenőrzött mindent, majd elment a kórházba. Az orvos megerősítette: gyermeket vár.
Félt. Nagyon félt, hiszen tudta, mi történt korábban. De közben ott volt egy másik, nem kevésbé ijesztő gondolat: hogyan mondja el Kosztyának? És főleg – hogyan tovább?
Természetesen Natasa nem tudta nem észrevenni a jeleket. Egyetlen éjszaka – és ilyen eredmény. Talán ez a terhesség valójában azt jelzi, hogy még nincs minden elveszve? Hogy talán túl gyorsan hozták meg a döntést?
Telefonon nem akarta elmondani a férjének, mi történt. Még nem adták be a válási papírokat, hivatalosan tehát továbbra is házasok voltak.
Kosztya még aznap megérkezett, amikor Natasa közölte vele, hogy komoly beszélgetésre van szükségük.
– Mi történt? – kérdezte már az ajtóból. – Olyan izgatott volt a hangod. Minden rendben?
Natasa elmosolyodott. Már el is felejtette, milyen gondoskodó tud lenni Kosztya. Csak annyit mondott neki, hogy beszélni akar, és ő máris ennyire aggódott.
Vagy talán mégsem felejtette el. Csak nem vette észre. Lehet, hogy Kosztya mindvégig próbált törődni vele, de ő annyira bezárkózott, hogy nem akart tudomást venni róla. És végül a férfi belefáradt.
De vajon Natasa törődött-e vele? Emlékezett-e egyáltalán? Az egész elmúlt év homályos volt számára. Ha megkérdezték volna, még azt sem tudta volna felidézni, milyen előadáson jártak, mit ettek esténként, merre sétáltak. Minden egybeolvadt egy zavaros képpé.
– Tulajdonképpen történt valami – mondta halkan. – Ülj le.
– Natasa, kezdesz megijeszteni…
– Kosztya, nem tudom, hogy történt, de terhes vagyok.
– Mi?
A férfi megdermedt. Pislogás nélkül nézett a feleségére, próbálta felfogni a hallottakat.
– Biztos vagy benne? – kérdezte halkan.
– Teljesen biztos.
– És… meg akarod tartani a babát?
– Természetesen. Nagyon félek, nem tagadom. De úgy érzem, ez egy valódi csoda. Vagy talán egy jel. Talán elhamarkodtuk a döntésünket.
Kosztya elmosolyodott. Aztán felállt, odalépett Natasához, és szorosan átölelte.
– Szeretlek – mondta halkan.
– Én is szeretlek.
Talán ez volt az első őszinte vallomás tőlük abban az évben.
Persze, Natasa és Kosztya nagyon izgultak. Állandóan orvoshoz jártak, minden apró jelre pánikszerűen reagáltak. De sikerült. Kilenc hónappal később megszületett egy egészséges, gyönyörű kislány, akit Nadyának neveztek el – mert ő volt az ő reményük, a boldog jövő ígérete, amiről már lemondtak. Ő hozta újra össze őket, és megértette velük, hogy a történetüknek még nincs vége. És éppen ő tette őket ismét igazi, boldog családdá.
