— Hol vannak a ruháid? És miért raktad el az ékszereidet? — A sógornőm megint engedély nélkül kutakodott a szekrényemben, de ezúttal már vártam rá.
Arina egy pillantást vetett az órára. Hat óra előtt öt perccel. Mária bármelyik pillanatban megérkezhetett.
Levett cipőjét félretolta, a táskáját a kanapéra dobta, majd a konyhába ment. Kinyitotta a hűtőt — és ahogy sejtette, csak a hideg fény és néhány üres polc fogadta. Egész nap a raktárban volt, a könyvelés káoszát próbálta rendbe tenni, így teljesen elfelejtett enni.
Csengettek. Arina mély levegőt vett, próbálta összeszedni magát.
— Ó, szervusz, menyecske! Épp erre jártam, gondoltam, beugrom — csendült fel Mária vidám hangja, és már lépett is be az előszobába, meg sem várva a meghívást.
— Van nevem — mondta hűvösen Arina. — És most jöttem a munkából.
— Csak egy percre! — legyintett Mária, és már surrant is a nappaliba. — Képzeld, holnap állásinterjúm lesz, de nincs mit felvennem!
Arina lehunyta a szemét, és magában tízig számolt.
— Mit szeretnél ezzel mondani?
— Hát, megnézhetném a ruhatáradat? — már nyitotta is a szekrény ajtaját Mária. — Annyi mindened van, egy blúz hiányát észre sem vennéd!
Arina röviden felnevetett. Minden a megszokott forgatókönyv szerint. A „kölcsön” szó most majd szépen átváltozik „örökre elvittem”-mé. Bár Mária nem szokott ennyire finomkodni. Egyszerűen elvitt, ami megtetszett.
— Nahát! — álmélkodott Mária, miközben kihúzott egy selyemblúzt. — Ez Chanel! Hűha, az árcédula is rajta van… Mennyi lehetett ez a csoda?
Arina eszébe jutott, hogyan gyűjtött rá két hónapig, míg végül megvette a butikban.
— Ötvenezer.
Mária füttyentett.
— És Kostya tudja, hogy ennyit költesz rongyokra?
— A saját pénzemet költöm — vágta oda Arina. — És ezek nem rongyok.
A sógornő az ékszeres asztalkához lépett, és átnézte az ékszereket.
— Figyelj, kölcsönadhatnád ezeket a fülbevalókat, tökéletesen mennének a blúzhoz!
— Nem, — mondta határozottan Arina. — Anyukám ajándéka.
— Irigy vagy! — biggyesztette le ajkát Mária. — Az a parfüm, amit múlt héten elhoztam, már elfogyott. Adsz egy újat?
— Az az üveg tizenkétezerbe került.
— Jaj, ne haragudj, honnan tudhattam volna? Nálatok minden olyan drága, — kuncogott a sógornő. — Egyébként észrevettem itt egy ezüst karkötőt is. Kölcsönadhatnád!
Ekkor becsapódott az előszobaajtó. Konstyantin hazatért a munkából.
— Az én két szeretett nőm! — mosolygott, benézve a szobába. — Miről folyik a beszélgetés?
— A húgod megint a dolgaimért jött, — keresztbe tette a karját Arina.
— Na, ne már! — forgatta a szemét Mária. — Kostya, magyarázd már el a feleségednek, hogy osztozni kell! Anyu nem ezt tanította neked gyerekkorunkban?
Arina a férjére nézett, némán kérve, hogy álljon mellé.
— Aris, most komolyan, sajnálod tőle? — vont vállat Konstyantin. — Holnap fontos interjúja lesz, hadd vigyen pár dolgot.
— Legutóbb is „elvitte” anyám brosstűjét. És nem hozta vissza, — mondta Arina összeszorított fogakkal.
— Ne túlozz, — legyintett a férje. — Egy olcsó kis bross volt. Talán te magad raktad el valahova.
— Az a kézzel készült ezüstbross nem volt olcsó, — vágta rá Arina. — Mária, add vissza.
— Nincs nálam semmi, — fújta ki a levegőt a sógornő. — Hazudik, Kostya!
— Tudod mit, — mondta lassan Arina, férjére nézve. — Ha nem hozza vissza a dolgaimat, akkor az interjúra abban megy, amiben most van.
— Ne hisztériázz, — ráncolta a homlokát Konstyantin. — Látod, hogy Máriának semmije sincs. Szegényen nőttünk fel, vágyik szép dolgokra. Add oda neki, amit kér, nem fogsz belerokkanni!
Arina megértette: ideje pontot tenni a végére. Ez a beszélgetés már túl messzire ment.
— Látom, már mindent eldöntöttetek — keresztbe tette a karját, és hátrébb lépett az ajtó felé. — Akkor nincs is itt semmi keresnivalóm. Vacsorázzatok, amivel akartok.
Arina kisétált a lakásból, nem törődve a férje kiáltásaival. Friss levegőre volt szüksége, térre, ahol gondolkodhat. Egészen éjfélig bolyongott az esti városban, házasságát elemezve. Mire hazatért, már megszületett a terve.
Reggel megvárta, amíg Konsztantyin elmegy dolgozni, majd felhívta az irodát, és kért egy szabadnapot.
— Istenem — sóhajtott Arina, miközben kitárta a szekrény ajtaját és sorra húzta ki a vállfákat a ruhákkal. — Két évig gyűjtöttem ezt a kollekciót, most meg egy nap alatt meg kell mentenem.
Rendszeresen, szinte katonás rendben szedett ki mindent, ami értékes volt: estélyi ruhákat, neves tervezők kosztümjeit, limitált kiadású cipőket. A darabokat gondosan bőröndökbe hajtogatta.
Miután végzett a ruhákkal, kinyitotta a komódot. A fülbevalók, amelyeket a férje az évfordulóra adott, az arany karkötők, a zafíros nyaklánc — mind bekerültek egy külön ékszeres dobozba.
— Először a ruhák, most az ékszerek, — mormolta Arina, miközben összeszedte az antik szobrocskákat. — Mi lesz a következő? A lakás?
A vázákat, figurákat és más dísztárgyakat gondosan törölközőkbe csavarta és dobozokba rakta. Minden, amire Mária valaha is szemet vetett, eltűnt a polcokról.
Délre három nagy bőrönd és néhány doboz sorakozott az előszobában. Arina hívott egy taxit.
— Szervusz, anyukám, — ölelte meg a nő, amikor az ajtót kinyitotta. — Bocs, hogy csak így beestem.
Ljudmila Szergejevna végignézett a ház előtt álló taxin, amelyet táskák és dobozok töltöttek meg.
— Arisa, mi történt? — kérdezte aggódva.
— Hosszú történet, — sóhajtott Arina. — Segíts bevinni a holmikat, aztán elmesélem.
Az anya némán segített a lánynak elhelyezni a bőröndöket és dobozokat a vendégszobában. Arina levette a zakóját, és leült a konyhaasztalhoz.
— Elhagytad a férjedet? — kérdezte egyenesen Ljudmila Szergejevna. — De hiszen a lakás a tiéd.
— Nem, anya. Csak megmentem azt, amit a saját munkámmal kerestem meg, — válaszolta Arina, majd elmesélte a Mária-féle „portyákat” és a férje tétlenségét.
— Nahát, — rázta meg a fejét az anya. — De ezzel még nem oldottad meg a problémát, kislányom.
— Tudom, — bólintott Arina. — De most mozgástérre van szükségem.
Amikor visszatért a lakásba, végigsétált a szokatlanul üres helyiségen. A polcok némán meredtek rá, de Arina különös megkönnyebbülést érzett belül.
— Az én területem, — mondta halkan, miközben teáscsészével a kezében leült a fotelbe.
Váratlanul megszólalt a csengő. Az ajtóban Mária állt, a szokásos széles mosolyával.
— Aris, szia! Épp erre jártam…
— Mint mindig, — jegyezte meg szárazon Arina, félreállva az ajtóból.
— Ó, most jövök az állásinterjúról, — hadarta Mária, miközben már be is lépett a lakásba. — Annyira elfáradtam, és éhen halok! Van nálad valami harapnivaló?
— Akad valami, — bólintott Arina, és elindult a konyha felé.
Amíg a háziasszony a mikróban melegítette a boltban vett rakott ételt, Mária arra hivatkozva, hogy „csak egy pillanatra kimegy a mosdóba”, eltűnt a lakás mélyén.
Egy perccel később dühös kiáltás hasított a csendbe a hálószobából:
— Aris! Hová tetted az összes cuccodat?! — Mária feldúlt arccal rontott be a konyhába. — Hol vannak a ruháid? És miért rejtetted el az ékszereidet?!
Arina nyugodtan átrakta a felmelegedett ételt a tányérra.
— Miről beszélsz? — emelte fel a szemöldökét.
— Ne tettess! — Mária felemelte a hangját. — Láttam a Chanel-gyűjteményedet! Meg azokat a köves brossokat is!
— Fogalmam sincs, miről beszélsz, — vont vállat Arina, és letette a tányért az asztalra.
Ebben a pillanatban kattant a bejárati zár. Az ajtóban megjelent Konsztantyin, mögötte pedig ott magasodott Tamara Pavlovna testes alakja.
— Meglepetés! — vigyorgott szélesen Kösztya. — Anyu gondolta, beugrik vacsorára!
— Igazán váratlan, — gondolta magában Arina ironikusan. „Megérkezett az egész klán.”
Tamara Pavlovna azonnal átvette az irányítást. A termetes asszony bevonult a konyhába, és lenéző pillantást vetett a szerény vacsorára.
— És ez minden, amivel eteted a fiamat? — csóválta a fejét az anyós. — Konsztantyin keményen dolgozik, te meg rakott krumplival kínálod?
— Anya, ne kezdd, — fintorgott Kösztya, kerülve felesége tekintetét.
Mária azonnal odaugrott az anyjához, és megragadta a karját.
— Anyu, tudod, mit csinált? — suttogta, de épp elég hangosan, hogy mindenki hallja. — Mindenét eldugta! Tegnap még tele volt a szekrény ruhákkal, ékszerekkel, ma meg üres!
Tamara Pavlovna lassan a menyére fordult. A tekintete átfúrta Arinát.
— Igaz ez? — kérdezte kimérten.
— És ha igen? — vont vállat Arina. — Az én dolgaimról van szó, azt csinálok velük, amit akarok.
— A te dolgaid?! — csattant fel Mária. — Kösztya családjában mindig minden közös volt! Igaz, anyu?
— Teljes mértékben, — húzta össze ajkát Tamara Pavlovna. — A mi családunkban sosem volt ez a burzsoá „enyém-tied”. Mi mindig mindent megosztottunk egymással.
Konsztantyin odalépett a feleségéhez, és megragadta a könyökét.
— Aris, miért csináltad ezt? — hangjában szemrehányás csengett. — Három ruhaboltod is van! Most komolyan, sajnálsz pár ruhát Máriától?
— Pár ruhát? — Arina kiszabadította a karját. — Konsztantyin, a húgod majdnem félmillió forintnyi értéket hordott el!
— Ugyan, hazudik! — legyintett Mária. — Csak néhányszor kölcsönvettem ezt-azt, semmi komoly.
— Semmi komoly? — Arina keresztbe fonta a karját. — Egy ezüstbross negyvenezerért, egy dizájner ruha százhúszért, egy parfüm tizenkettőért — ez szerinted apróság?
— Önző nőszemély! — köpött egyet Tamara Pavlovna. — Rögtön látszott rajtad, hogy nem a mi fajtánk vagy! Az ilyen gazdagok mind ilyenek — reszketnek a holmijukért, és nem képesek megosztani másokkal!
A vihar egyre nőtt. Az anyós hevesen gesztikulált, miközben felemlegette, milyen nagylelkű volt az ő édesanyja, aki az utolsó falat kenyerét is megosztotta másokkal. Mária szipogott, mint egy ártatlan áldozat, Konsztantyin pedig a családi értékekről kezdett papolni.
Ahogy Arina hallgatta ezt a zűrzavart, furcsa nyugalom szállta meg. Mintha minden kétsége szertefoszlott volna. Megvárta, amíg a kiabálásban pillanatnyi csend támad.
— Most mindannyian elhagyjátok a házamat — mondta egyenletes, nyugodt hangon. — Azonnal.
Halálos csend telepedett a konyhára. Tamara Pavlovna kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
— Mit beszélsz te?! — ocsúdott fel először Konsztantyin. — Én a férjed vagyok, ez a mi közös otthonunk!
— Nem, Kösztya — rázta meg a fejét Arina. — Ez a lakás az én tulajdonom. Még a házasságunk előtt vettem.
— Te ki akarod dobni a férjed édesanyját az utcára?! — háborgott Tamara Pavlovna. — Ez hallatlan!
— Szívtelen nő! — vágta közbe Mária. — Kösztya, hogy tudtál egy ilyenre feleségül menni?!
— Arina, nem tudod, mit beszélsz — próbálta megnyugtatni a férje, miközben megfogta a vállát. — Mi egy család vagyunk! Egy család, érted?
Arina hátrébb lépett. Kinyitotta a konyhai fiókot, és elővett egy bőrkötésű jegyzetfüzetet. Hangosan olvasni kezdett:
— Itt van a lista azokról a dolgokról, amik az elmúlt hónapokban eltűntek a házamból. Gyémánt fülbevaló — nyolcvanezer rubel. Ruha — negyvenötezer…
— Mária, ez tényleg igaz? — fordult döbbenten a férfi a húgához.
Mária felvisított, de az arcát elárulta a vörös pír:
— Hazudik! Mindent kitalál!
— Az összesített kár négyszáznyolcvanhárom ezer rubel, — folytatta Arina higgadtan. — Ha most nem mentek el, kihívom a rendőrséget, és feljelentést teszek lopás miatt.
Tamara Pavlovna levegő után kapkodott:
— Ezt nem mered megtenni!
— Akarjátok, hogy bebizonyítsam? — kérdezte Arina, és elővette a telefonját.
Konsztantyin némán összeszedte a holmiját, kerülve a felesége tekintetét. Mária sírva vádaskodott, az anyós pedig sziszegve szórta az átkokat, és megígérte, hogy mindenkinek elmondja, milyen szívtelen nő Arina. Egy órával később Arina becsapta mögöttük az ajtót.
Egyedül maradva lassan leült a kanapéra. A csend körülölelte, megnyugtatta.
— Talán tényleg rossz ember vagyok, — mondta halkan az ürességnek. — De többé nem engedem, hogy bárki lábtörlőnek használjon.
Megrezdült a telefon — üzenet Kösztyától:
„Nem értem, hogy tehetted ezt. Hiszen szerettük egymást.”
Arina törölte az üzenetet, válasz nélkül. Hirtelen rádöbbent, hogy az ő kapcsolatukban soha nem volt valódi szeretet. Csak megszokás, kényelem — de semmi tisztelet, és semmi szerelem.
