Az ötéves Sása édesanyjával kettesben élt egy kis szobában egy közös lakásban.
A lakásban négy szoba volt – az egyikben mindig albérlők laktak, de sosem maradtak sokáig ebben a sötét, lepusztult közös lakásban. A másik két szobát egy idős nő („az öreg lány”) és még nála is idősebb édesanyja foglalta el.
Sása félt a vénasszonyoktól – valamiért nem szerették őt. Úgy gondolták, hogy tönkreteszi az életüket, nem hagyja őket aludni éjszaka. Pedig Sása már nem is olyan kicsi, és régen nem sír éjjelente.
Nemrég az „öreg lány” egy vizes ronggyal csapta meg Sását, mert a kislány véletlenül kilöttyintette a vizet a vécében és leejtette a vécépapírt a földre.
Pedig Sása csak segíteni akart – anyukája helyett akart takarítani, hiszen az anyukája nagyon fáradt volt. Két állásban dolgozott: nappal és éjszaka is, hogy eltarthassa őt.
Sása tudta, hogy anyukájának nehéz élete van – és mindez csak miatta, Sása miatt.
– Add be Sáskát az árvaházba – hallotta egyszer anyukája és barátnője, Liza néni beszélgetését. – Akkor legalább talpra állsz. Tudsz venni egy lakást… Talán férjhez is mész… Különben egész életedben ebben a lyukban fogsz ülni… Ki fog rád nézni egy „utánfutóval”?
„Utánfutó” – ez én vagyok – valahogy még ötévesen is megértette Sása.
– Anyukám, be fogsz adni az árvaházba? – kérdezte, miután Liza néni elment. – Hiszen én vagyok a te utánfutód…
– Mit beszélsz, kicsim, szó sem lehet róla! – rémült meg az édesanya. – Hogy tudnék nélküled élni? És te egyáltalán nem vagy nekem teher… te vagy a legdrágább kislányom!
De Sása látta és értette, hogy anyjának nélküle sokkal könnyebb lenne, ezért elhatározásra jutott.
Egy nap anyukájával meglátogatták Sása nagymamáját, apja édesanyját.
De ő egyáltalán nem hasonlított Várka barátnője nagymamájára, aki mindig sütemények és palacsinta illatában úszott.
Sása nagymamája majdnem ugyanolyan volt, mint az édesanyja – fiatal, divatos és karcsú.
Nem is igazán örült Sása és anyja látogatásának – idegeskedett, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre távoztak.
Még elbúcsúzáskor sem ölelte meg az unokáját, csak gyorsan egy puszit nyomott a feje búbjára, majd becsukta az ajtót.
Sása azonban pontosan emlékezett rá, hogy nagymamája jól él – szép szőnyegek borították a padlót, puha plédek voltak a kanapén és a foteleken, és egy hatalmas, vele egyforma magas plüssmackó feküdt az ágyon.
Egy nap, miután elbúcsúzott az anyukájától, megígérte neki, hogy jó kislány lesz, ebédre megeszi a levest, reggel pedig a kását, felvette a szandálját, kézbe vette kedvenc babáját, és elindult a nagymamájához.
Jól emlékezett az útra, mert egyrészt a nagymama nem lakott messze, másrészt pedig útközben volt egy csodálatos játszótér.
Aztán a játszótér után csak át kellett kelni a gyalogátkelőn, és ott is volt a nagymama háza.
– Alexandra?! – a nagymama tökéletesen formázott ajkai O betűt formáltak. – Hogy kerülsz ide? Hol van anyád?
– Anyu dolgozik… Maradhatok nálad?
– Hogyhogy maradhatsz? Micsoda dolog ez?! Gyere be gyorsan… Felhívom anyádat, hogy azonnal jöjjön érted! Hát ilyet! Az ilyen anyákat meg kellene büntetni – egy ötéves gyerek egyedül csatangol a városban, mint egy árva!
– Hat… – suttogta Sása.
– Mit mondtál? Mit motyogsz ott?
– Ma lettem hatéves, nagymama…
– Ne merészelj nagymamának hívni! Még csak… nem számít! Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nagymama legyek! Meg sem kérdeztek, amikor szültek, de most segíteni kellene? Na, azt már nem! Mindjárt felhívom anyádat, és megkapja a magáét! – A nagymama megragadta Sása vállát, de a kislány kitépte magát a kezéből, és leszaladt a lépcsőn, hangosan csattogtatva szandáljait.
Kirohant az utcára, és futni kezdett – futott, ahogy csak bírt, hogy a nagymama ne érje utol, és ne szidja meg miatta az anyukáját.
Futott, nem érezve a lábait, kétszer is elesett, de felállt és újra futott, könnyeit törölgetve, mígnem egyszer csak beleütközött egy akadályba – két szélesre tárt karba.
– Hát te hová, kisasszony? – kérdezte a karok tulajdonosa. – Jaj, jaj, jaj, lehet így rohangálni? Ilyen szép kislány… de csupa kócos, kisírt szemű… a térded is koszos, sőt felhorzsolt… Elestél?
A férfi leguggolt előtte, és a szemébe nézett. Sása zavarba jött – úgy érezte, hogy már látta ezeket a szemeket… valahol egy mesében vagy álmában.
– Te vagy a Télapó? – kérdezte Sása. – Vagy egy varázsló?
– Nem… én csak egy egyszerű ember vagyok, aki látja, hogy egy kislány egyedül szaladgál az utcán, sír, az orra olyan piros, mint egy krumpli, és a térde is sebes… Hát gondoltam, megkérdezem: „Nincs baj? Segíthetek?”
A férfi óvatosan megfogta Sása kezét, és bevezette egy közeli kávézóba. A lánynak gyümölcslevet és süteményt rendelt, magának pedig kávét.
– Na, mesélj, kis szökevény…
– Én… én nagyon szeretem anyukámat… ő olyan kedves és jó… de miattam… miattam nehéz az élete… nélkülem könnyebb lenne neki… – és a kislány keservesen zokogni kezdett.
– Ó, el tudom képzelni, mi lesz most az orroddal – úgy megduzzad, hogy nagyobb lesz, mint az arcod!
Sása félénken és zavartan elmosolyodott.
– Tényleg… tényleg… nem viccelek… ha nem hagyod abba a sírást, az orrod hatalmasra nő!
Sása még egyszer szipogott, majd elcsendesedett.
– És most képzeld el… anyukád hazaér a munkából… és hív téged… hogy hív téged?
– Sásulka… kislányom…
– Na látod, így szólít: Sásulka… kislányom… keresni kezd… benéz a szekrénybe, az ágy alá… kiszalad az utcára… és sehol nem talál… Azt
hiszed, nyugodtan aludni fog? Egész éjjel a rendőrséget és a kórházakat járja majd… sírva keres téged… minden utcán szembejövő kislány arcába néz… és aztán…
– Mi lesz aztán? – suttogta Sása rémülten.
– Aztán egyszerűen belehal a bánatba. És kész. – A férfi komolyan nézett rá.
– Nem! Nem akarom…
– Hazamész?
– Igen… – Sása újra gyanakodva szipogott. – Csak… most már nem tudom, merre lakom…
– Majd kitalálunk valamit – mondta a férfi.
Hajnali két óra…
A férfi, aki egyik kezével egy kislány apró tenyerét, a másikkal pedig egy babát tartott, belépett a rendőrőrs ajtaján…
A hosszú folyosón pislákoló, tompa fény megvilágította az egyetlen ott lévő nőalakot. Ő pedig összegömbölyödve, fejét a térdére hajtva ült a padlón, és előre-hátra ringatózott, nyöszörögve, akár egy sebesült állat.
– Anyuúúúú!!!!!! – Sása, hangosan csattogtatva cipőjét és zokogva, végigrohant a folyosón. – Anyukám… annyira szeretlek!!!!
– Sásulka… kislányom… – A fiatal nő letérdelt a koszos folyosó közepén, hogy a karjaiba zárja kicsi Sását. – Bocsáss meg, drágám, hogy ennyire sokszor hagytalak magadra… nappal is… éjjel is… de ez többé nem fordul elő… kitalálok valamit…
– KITALÁLUNK valamit – hallott a nő egy hangot a feje fölött.
– Anyu, anyu… ő a barátom… nem varázsló… nem Télapó… csak egy ember… de ő hozott vissza hozzád…
– Nagyon köszönöm! Mivel tartozom önnek?
– Ugyan, miért mond ilyet? Nem véletlenül mondtam, hogy KITALÁLUNK valamit. Egész nap Sásával voltam, és most már ő a legjobb barátom. A férfiak pedig nem hagyják cserben a barátaikat!
Öt évvel később.
– Apu, én megyek! – tizenegy éves Sása kipattant az autóból, amely az iskola előtt tette ki.
Felkapta a hátizsákját, és már rohant volna a lépcső felé, amikor hirtelen visszafordult, megölelte a férfit, és puszit nyomott az arcára.
– Apu, te vagy a leg-leg-legjobb Haver! Nagyon szeretlek!
– Én is nagyon szeretlek! Te vagy a legjobb barátom. És még valakit nagyon szeretek: az anyukádat.
– Ugyanúgy, mint engem?
– Nem, persze, hogy nem. Egészen másképp. Téged úgy szeretlek, mint a kislányomat. Anyut pedig úgy, mint a feleségemet.
– Kislány… Én apu és anyu kislánya vagyok… – Sása szeme boldogságtól ragyogott.
A gondosan ápolt, karcsú, fiatalos idősebb nő, aki kísértetiesen hasonlított Sására, mozdulatlanul figyelte a jelenetet.
Idegesen gyűrögette a zsebkendőjét, többször is megpróbált lépni a lány felé, de mintha egy láthatatlan fal állta volna útját.
Aztán hirtelen sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba… egyenes tartású… törékeny… magányos alak az utcán…
