— Á, megjöttél. Na, mozdulj már meg, ne állj ott, mint egy bálvány – az emberek dolgozni akarnak!
Nagyezsda meg sem moccant.
A harmadik emeleti folyosón már ott állt két kartondoboz, egy összegöngyölt kanapé és egy gyerek-íróasztal, amin még ott voltak a matricák nyomai. A parancsnok Elvira Ignatyevna, az anyós volt – alulról, a lift felől irányította a menetet. Zsabós blúzt és nagy borostyán fülbevalót viselt, mintha ünnepségre készült volna, nem pedig egy idegen lépcsőházba.
Nagyezsda kilépett a lakásból a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót. Háttal állt neki.
— Hordják be, hordják be, uraim! A legszélső ajtón. Az asztalt a hátsó szobába, az ablakhoz. Tyomkának ott kell tanulnia.
A kék trikós költöztető – a legidősebb közülük –, aki már a harmadik kört fordult a lépcsőn, letette a dobozt, és megtörölte a homlokát.
— Főnöknő, ki fogja nyitni? A kulcs ugyanis nem volt jó.
— Jó lesz az, jó lesz – vágta el a szót az anyós Nagyezsda helyett. – A fiam lakik itt. Ő meg csak úgy… mellette van.
Nagyezsda zsebében megrezent a telefon. Arkagyij volt az.
— Nagya, figyelj… anyám hívott, azt mondja, Reginkáékat be kellene költöztetni a gyerekekkel. Csak átmenetileg. Majd hazamegyek és megbeszéljük, oké? Most épp olyan jó a kapás…
A háttérben víz csobogott, és valaki röhögött. A férje „online” volt – mások fogásait lájkolta, miközben az ajtaja előtt épp egy idegen kanapét pakoltak le.
Nagyezsda elrakta a telefont. Nekidőlt az ajtónak, és nézte, ahogy vadidegen férfiak hordják fel valaki más életét az ő emeletére.
A lakás nem az „övék” volt. A lakás Nagyezsdáé volt. A tégla építésű, kilencemeletes házban lévő háromszobás lakást Klava nénitől örökölte – még öt évvel azelőtt, hogy egyáltalán megismerte volna Arkagyijt. Örökség. Tisztán, egyetlen névre íratva. Egy ilyen lakásért Ramenszkojéban most tizenegymilliót is elkérnének.
Arkagyij az esküvő után költözött be ide – egyetlen bőrönddel és egy három évre szóló, ideiglenes lakcímbejelentéssel. A lakcímbejelentés az ajtónál dől el, nem a közjegyzőnél – gondolta Nagyezsda. A lakcímbejelentés arról szól, hogy az ember hol alszik. A tulajdonjog meg arról, hogy kié.
— Mit állsz ott, mintha nem is lennél családtag? – Elvira Ignatyevna végre felért a folyosóra, fújtatva, a kezét az oldalára szorítva. – Reginocskának már szűkös Voszkreszenszk, neked meg itt állnak üresen ezek a paloták. Ötvenéves asszony létre három szobában gubózik egyedül a papírjaival. Se gyerek, se unoka. Legalább a gyerekeknek adj helyet, nem fogsz elszegényedni belé.
Nagyezsda a zsebébe süllyesztette a kezét. Lassan.
— Gubózom – mondta. Nem kérdő hangsúllyal. Csak utánaismételte a szót.
— Na látod, milyen okos vagy, hogy hallgatsz – az anyós ezt beleegyezésnek vette, és azonnal ment is tovább. – A hűtődet meg told majd a falhoz, Reginocskáé nem fog beférni mellé. És mondd meg Arkasának, hogy vigye ki a szekrényt a hátsó szobából, a gyerekeknek semmi szükségük rá.
Elvira Ignatyevna úgy osztogatta a szobákat, mintha a lakást kiutalási végzéssel kapta volna.
Ekkor megszólalt a telefonja. Vastag ujjával rábökött a képernyőre, a füléhez emelte, de a keze nem engedelmeskedett – talán a lépcsőzéstől, talán az izgalomtól –, és a hívást véletlenül kihangosította. Az egész folyosó hallotta.
— Reginocska! Merre vagy? – kiáltotta az anyós a telefonba.
— Még csak a buszmegállóban, anyu! – Regina hangja visszhangozva áradt szét a lépcsőházban. – Késik a busz. Menj csak be, ne várj meg! Ha megérkezem, azonnal elfoglalom a hálószobát, azt a nagyobbat, amelyiknek erkélye van. A szekrényemet az ablakhoz tegyétek. Nádgyának meg úgyis mindegy – ott ül egyedül a papírjaival, ha egy kamrát adsz neki, még annak is örülni fog.
Csend lett a folyosón.
— Hallottad? – az anyós elégedetten rakta el a telefont. – Ő maga mondta meg a tutit. A hálószobát Reginocskának. Ti meg Arkasával majd elvegetáltok a kicsiben.
— Na, menj már el az ajtóból! – Elvira Ignatyevna előrelépett, és kikapott a táskájából egy kulcsot. – Nekünk is van sajátunk! Arkasa csináltatta fél évvel ezelőtt. Minden eshetőségre!
Bedugta a kulcsot a zárba. Elfordította. A kulcs nem moccant. Megnyomta még egyszer, tiszta erőből, egészen addig, míg elfehéredtek az ujjai. A zár nem engedett. A kulcs csak döcögött a zárhengerben, de nem fordult el – mint egy kártya, amit a beléptetőkapu makacsul visszautasít.
— Mit csináltál az ajtóval?! – az anyós rángatni kezdte a kilincset.
— Három hete kicseréltem a zárbetétet – mondta Nagyezsda higgadtan. – Egy bizonyos családi beszélgetés után. Az Önök másolata most már nem más, mint egy darab ócskavas.
— De hát Arkasa maga engedte meg! – az anyós a telefonját rázta Nagyezsda arca előtt. – Tessék, beírta a csoportba! Ő maga! Mindenki előtt!
Rábökött a képernyőre, és diadalmasan, hangosan felolvasta:
— „Anya, hordjátok be nyugodtan a cuccot. Nagya a látszat kedvéért még kéretni fogja magát, aztán beadja a derekát, mindig ezt csinálja. Este megérkezem, majd elsimítom.” Láttad? A saját fiam!
Nagyezsda ránézett a saját telefonjára. Ugyanaz a közös csoport, ugyanaz az üzenet. Képernyőfotót készített róla. Szó nélkül.
A lépcsőn fújtatva, kipirosodva lépdelt fel Regina – egy szatyorral a kezében. Elment a dobozok mellett egyenesen Nagyezsdához, és fél lépésre megállt előtte.
— Nádgya, most miért kéreted magad? – mondta egyenesen az arcába. – Neked a kamra is bőven sok. Ott ülsz egyedül a számaiddal, neked édesmindegy.
Nagyezsda nem válaszolt Reginának. Elővette a kulcsát a zsebéből, kinyitotta az ajtót, bement, majd egy perc múlva egy vékony irattartóval tért vissza. Letette a lapot a lift melletti ablakpárkányra. Írással felfelé.
— Tulajdoni lap kivonat. A bejegyzés dátuma: öt évvel az esküvő előtt. Egyetlen tulajdonos van. Én. Arkagyij lakcímbejelentése ideiglenes, októberig szól. A lakcímbejelentés az a hely, ahol alszanak. Ki lehet jelenteni.
Regina odahajolt a laphoz. Elolvasta a dátumot. Tett egy lépést hátra.
Nagyezsda elővette a telefonját. Tárcsázott. Mindkettőjük előtt, anélkül, hogy félrevonult volna.
— Jó napot kívánok, Szergej Anatoljevics! Itt Nagyezsda a harmincnégyes lakásból, az Északi utcából. Az ajtóm előtt idegenek állnak bútorokkal. Nem volt jó a kulcsuk, és most követelik, hogy engedjem be őket. Az udvaron áll egy teherautó, egy GAZelle. Én vagyok a tulajdonos, nem adtam beleegyezést. Csak szerettem volna, ha tud róla. Minden eshetőségre.
Nem hívta ki őt. Csak tájékoztatta. A két dolog közötti különbség tisztábban olvasható volt mindkét nő arcáról, mint bármilyen tulajdoni lap.
Elvira Ignatyevna hátrálni kezdett a dobozok felé – és pont arra ült le, amelyikben a gyerekasztal volt. Mellé, épphogy csak megtalálva a szélét. És ott is maradt.
Aztán más hangnemre váltott.
— Nádgyuska… hát hogy tehetsz ilyet anyáddal… – az anyós hangja elcsuklott, megremegett, és sírásba csapott át. – Ég csak jót akartam. Betegek a szívem, nyugalomra van szükségem, Reginocska meg itt gyötrődik a gyerekekkel… Én anya vagyok. Egy anya mindent megtesz a gyerekeiért. Éjszakákat nem aludtam, felneveltem őket… Te meg rám hívod a körzeti megbízottat.
Nagyezsda az ajtónál állt. Nem ment közelebb. Nem ült le mellé. Vizet sem adott.
— Nekem is van szívem, Elvira Ignatyevna – mondta. – Úgyhogy pakoljanak vissza.
A költöztetők vezetője ránézett az ablakpárkányra, a lapra, majd az ülő öregasszonyra.
— Hát… akkor most kinek higgyünk, főnöknő? – kérdezte, senkihez sem intézve konkrétan.
Nem várta meg a választ, döntött magától.
— Srácok, pakolunk vissza.
És elindultak lefelé – ugyanazokkal a dobozokkal, ugyanazzal a kanapéval, ugyanazzal az asztallal. Lefelé kétszer olyan gyorsan ment.
Regina meg sem várta a végét, lerohant utánuk, és már az autónál utérte a költöztetőket. Meglátta a kanapéját a platón, rajta a gyerekasztallal – és felrobbant ott az udvar közepén, a virágzó hársfák alatt, a rolleres gyerekek előtt.
— Anya! Azt mondtad, minden el van intézve! Égy már bérbe adtam a kétszobásomat! Hétfőtől jönnek a lakók! Hova menjek most a gyerekekkel?!
— Reginocska, kislányom, én nem tudtam, hogy Nádgya így… – hebegte fentről az anyós, a lépcsőházi ablakból.
— „Nem tudtad”! – Regina belerúgott a GAZelle kerekébe. – Előleget vettem fel! Harmincezer rubelt! Előre odaadták!
Így derült ki mindenki előtt: a voszkreszenszki lakást hamarabb adták bérbe, mintsem megkérdezték volna a ramenszkojei lakás tulajdonosát.
A nagyobbik gyerek, Tyoma, mindeközben a lépcsőház előtti padon ült fülhallgatóval, és egyszer sem fordult a botrány irányába – láthatott már ilyet otthon eleget.
Zoja néni az ötödikről, szotyit köpködve, az utolsó dobozig végignézte az előadást. Amikor a GAZelle elhajtott, kiköpte a héjat:
— Ide jutottunk. Fényes nappal osztanak fel egy olyan lakást, amiben nem is laknak.
Arkagyij estére érkezett meg. Egy vadonatúj, tizennyolcezer rubeles halradarral – azzal, amit az erkély megígért felújítása helyett vett –, és két sügérrel a szatyorban.
— Na, mi folyik itt, mit csináltatok, mi? – mondta már a küszöbről. – Anya sír. Reginka nem veszi fel a telefont. És ezt hívják családnak.
Nagyezsda letett elé egy tányért. Mellé tette a telefont, kijelzővel felfelé. A képernyőn a saját üzenete szerepelt a csoportból: „a látszat kedvéért még kéretni fogja magát, aztán beadja a derekát, mindig ezt csinálja”.
— Az erkély mikor lesz kész? – kérdezte a nő.
Arkagyij a képernyőre nézett. Aztán a tányérra. Végül a saját telefonjába temetkezett.
Két hét múlva Zoja néni elkapta Nagyezsdát a liftnél, és lehalkított hangon beszámolt Regináról. A lakók beköltöztek Voszkreszenszkben, az előleget nem adták vissza, az anyja egyszobás lakásába meg négyen nem fértek be. Regina kivett egy szobát – szintén Voszkreszenszkben, háromszor annyiért, mint amennyit Ramenszkojéban fizetett volna. Az anyjával most nem beszél: megsértődött rá, mert az „mindent elszúrt”. Miután elmesélte, Zoja néni visszatért a szotyijához.
Elvira Ignatyevna az első időben még járatta a telefont – hol sírni, hol meg szemrehányást tenni a „hálátlan menynek”. Arkagyij egyre ritkábban vette fel. Aztán teljesen leszokott róla – Nagyezsda ezt a saját konyhájában látta.
Egy hónap múlva az anyós másik oldalról próbálkozott: kérte Arkagyijt, hogy „beszéljen Nágyával, ne haragudjon”, adja át neki, hogy ő nem tart haragot, és kész „mindent elfelejteni”. Arkagyij semmit sem adott át – sem akkor, sem később.
Az erkélyt azóta sem csinálta meg. Viszont a halradar most abban a bizonyos kamrában porosodott, amit Regina kétszer is – egyszer kihangosítva, egyszer meg a szemébe mondva – Nagyezsdának adományozott.
Annak a GAZelle-nek a rendszámát Nagyezsda felírta egy füzetbe, ami a tűzhely mellett feküdt. Minden eshetőségre.
