Ő pedig aznap a szokásosnál korábban jött haza a munkából — és rajtakapta őt a szomszéddal.
Megállt a hálószoba ajtajában, és néhány percig csak nézte, ahogy ketten fekszenek az ő ágyában. Aztán köhintett, és feszült hangon mondta:
— Nem vádolok senkit. És magyarázatot sem akarok hallani. Elmegyek a barátomhoz, ott alszom. Holnap estére ne legyél itt.
Szerencsére még nem házasodtak össze, és a lakás az övé volt — a szüleitől örökölte.
Másnap egész nap hívogatta a munkahelyén. Minden bevetett: sírást, bocsánatkérést, szerelmi esküket, hogy többé nem fordul elő, majd váltott szemrehányásra, vádakra és kiabálásra, hogy úgysem talál jobbat nála.
Ő viszont meglepően nyugodtan viselkedett. Nem kiabált, nem veszekedett. Mindenre csak annyit mondott:
— Még kevés időd maradt. Ha mire hazaérek, még mindig itt leszel — én magam teszlek ki. Értetted?
Estére, amikor hazaért, a lakás már üres volt.
Az asztalon ott feküdt a második kulcs. Belül valahol mélyen mardosta a fájdalom, a zavar, és a hűtlenség keserű felismerése.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy leissza magát, de ehelyett inkább felhívta régi barátját — azt, aki már rokkantnyugdíjas, vett egy kis házat a folyóparton, és nyugodtan élt a természetben.
Másnap szabadságot vett a hét végéig, beült az autóba, és elhajtott — oda, ahol horgászbot, házi pálinka és férfias beszélgetések várták.
Vasárnap tért vissza. Megállt a ház előtt, kiszállt, és már épp indult volna be, amikor az ötödik emeletről felhangzott a veszekedős szomszédasszony — az, akinek francia bulldogja volt — kiáltása:
— Állatokat így nem hagynak el! Nem csoda, hogy magát is elhagyták!
A férfi meglepetésében elejtette a hátizsákot és a halas csomagot. Mintha valami kattant volna a fejében — talán a düh, talán a maradék falusi pálinka hatására.
Hátrafordult, és dühösen ránézett:
— Szerinted ez a te dolgod, hogy ki kit hagyott el?! Menj a…
Az asszony nyilván nem erre számított. Szeme elkerekedett, megrántotta a pórázt, és elvonszolta a felháborodottan visító bulldogját.
A férfi felvette a táskát és a csomagot, és már majdnem elérte a bejáratot… amikor hirtelen megállt.
Közvetlenül a bejáratnál, a padon ott ült Bulka és Baron — a kutya és a macska. Az ő állatai. Hűségesen néztek rá, farkuk vidáman csóválódott.
— Ti? — döbbent meg. — Hogy…? Honnan…?
Első gondolata az volt, hogy talán visszatért. Aztán — hogy talán másolatkulcsot hagyott, és most odafent van.
Felrohant a lépcsőn, kinyitotta az ajtót… üres. Teljes csend.
Pontosabban — majdnem csend: lentről halk nyávogás hallatszott, és valami hozzádörgölőzött az ajtóhoz.
Leguggolt, megsimogatta a bundás vendégeket, és felsóhajtott:
— Hogy kerültetek ide, fiúk? Megszöktetek? És most mit kezdjek veletek?.. Hiszen ti az övéi vagytok…
De sem a macska, sem a kutya nem tűnt zaklatottnak. Éhes orral inkább a halas csomag felé nyúlkáltak.
— Értem, éhesek vagytok — mondta, és kiment a konyhába.
Egy óra múlva a hármas társaság már sült halat vacsorázott. Bulka dorombolva dörgölőzött a férfi régi tréningnadrágjához, Baron pedig, mint egy király, az asztalon ült — még tálat is kellett tenni elé.
Amikor a macska jóllakott, lefeküdt mellé, és a mancsát a férfi kezére tette. Az megsimogatta, és egyik kezével tovább evett.
Éjjel hárman aludtak: a macska balról, a kutyus jobbról.
Reggel felhívta az exét. Az rögtön felélénkült, mondta, hogy megbocsátott, és készen áll visszatérni.
— Engem nem érdekel a bocsánatod — vágott közbe. — Csak szólni akartam: az állataid eljöttek tőled, és hozzám jöttek.
— Elloptad! — sikította a telefonba. — Elloptad az állataimat!
Ő nyugodtan válaszolt, hogy egész héten vidéken volt, és ezt könnyen be lehet bizonyítani.
A nő letette a kagylót. Ő pedig bizonytalanságban maradt…
Visszaadni őket nem akarta. Jó volt velük. Melegség, nyugalom és vidámság költözött a lakásba. Elűzték a szomorúságot, nem hagyták, hogy önsajnálatba süllyedjen.
Egy hét múlva az ex megjelent… egy új udvarlóval. És követelte, hogy adja vissza a háziállatokat.
Nehéz sóhajjal kinyitotta az ajtót:
— Jöjjenek be.
— Hol vannak?! — visított az ex. — Azonnal add vissza őket!
— Tessék, keressék meg és vigyék el, — mosolygott gúnyosan.
Szerencsére a lakásában kamerák voltak. Baron, amint meglátta egykori gazdáját, fújni kezdett és bevágódott a kanapé alá. A nő azonnal utána mászott. Bulka körbe-körbe rohangált, mögötte pedig az új udvarló — vörösen, lihegve, izzadtan.
— Te meg csak nézed?! — ordította az ex. — Nem segítesz?! Nem véletlen, hogy elhagytalak!!!
— Te hagytál el engem? — nevetett fel a férfi. — Te ugrottál be a szomszéd ágyába!
— Hallgass!!! — sikoltott a nő.
Ekkor Bulka elkapta a lovagot… és belemart a lábába. A férfi fájdalmában felordított.
A nő dühében megragadta Baront a farkánál, mire az karmolt egyet a kezén — nem is kicsit.
Ki kellett hívni a mentőt. Később megérkezett a rendőrség is — a bejelentést a francia bulldogos szomszéd tette, aki az utcáról részletesen elmagyarázta a rendőröknek, hogy odafent egy veszélyes visszaeső lakik, aki állatokat lop és nőket ver.
A rendőrök felmentek, ő ajtót nyitott:
— Azt mondták, itt erőszak történt. Elmondaná, mi volt?
— Hosszú lenne elmesélni. Jobb, ha megmutatom.
Bekapcsolta a kamera felvételét. A rendőrök némán végignézték az egészet. Felírták, hogy küldje el a felvételt e-mailben, majd elköszöntek.
A szomszéd a bejáratnál várta őket. Felháborodva követelte, hogy tartóztassák le a „szadistát”.
Ő az ablakból figyelte, és gúnyosan meghajolt felé. A nő felordított, előrelépett — és rálépett a saját bulldogjára. A kutya felvonyított, beleharapott, és elszökött.
A férfi becsukta az ablakot. Aztán leültek vacsorázni.
Baron dorombolt, Bulka ugrándozott, és hozzádörgölődött a kezéhez.
Attól a naptól kezdve az ex nem telefonált többé. A bulldogos szomszéd pedig messziről elkerülte.
Baron és Bulka együtt jártak sétálni. Egy nap az egyik szomszéd asszony mellé telepedett a padra:
— Egyedül lenni nem jó dolog…
— Nem vagyok egyedül, — mutatott a két bundás társára.
— Ismerek egy kedves nőt…
— Már volt egy „kedvesem”.
— Akkor megegyeztünk. Holnap bemutatom.
— Tudja, hogy én „visszaeső” vagyok?
— Mindent tudok, — nevetett a nő.
Másnap megérkezett egy szerény asszony, aki állandóan elpirult.
— Ne gondolja, hogy…
— Nem gondolok semmit, — mosolygott a férfi.
— Milyen aranyosak az állatai. Látszik, hogy szeretik magát…
— Honnan tudja?
— Úgy néznek magára… valahogy másképp, — sóhajtott.
Ők ketten a padon ültek és beszélgettek. Bulka és Baron, akik elfáradtak a sétában, felugrottak melléjük a padra, és figyelmesen hallgatták a gazdáikat.
Alkonyodott, a lámpák lassan felgyulladtak.
— Mennem kell. Köszönöm az estét.
Bulka nyüszített egyet. A nő megsimogatta.
— Jöjjön el holnap is, — hívta a férfi. — Megsimogatni a kutyust.
— Munka után mindenképp, ha nem bánja.
— Várni fogjuk, — mosolygott a férfi.
Éjjel Baron morgolódva szólt Bulkához:
— Na tessék, még egy nő. Ide fog hurcolni. Elfoglalja a helyemet, lekerget az asztalról…
Bulka megnyalta az orrát:
— De hiszen én szeretlek a legjobban.
— Ne nyalogass, kutya! Pfúj, ezek a ti nyálas gyengédségeitek!
Baron a mancsaival átölelte a fejét. És elaludt.
Holnap új nap lesz. És minden rendben lesz.
Mert hogy is lehetne másképp? Másképp egyszerűen nem lehet.
