Artyom a telke régi, megdőlt kerítésénél állt, kérges tenyerében szorongatva az ásó nyelét. Komor tekintete nem a saját udvarára irányult, amelyet éles áprilisi hó borított, hanem arra a kétemeletnyi magas, monolitikus falra, amelyet az új élet ura emelt a szomszédban. A férfit, aki csak időnként tűnt fel fényes terepjáróján, a faluban nem nevezték másként, csakis „új orosznak”. A helyi lányok légvárakat szőttek róla, suttogva a padokon, és akadtak merészebbek is, akik megpróbálták ostromolni a bevehetetlen erődöt. A szóbeszéd, miszerint a gazdagember durván és hidegen utasítja vissza a tolakodó hódolókat, már rég a falusi folklór részévé vált.
A szél süvítésén és a jégcsapok ritka csilingelésén át Artyom fülébe jutott egy feszült beszélgetés foszlánya. Egy női hang, zokogástól fojtva, esdekelve kért valamit. A szomszéd, Viktor válasza élesen, cinikusan és végérvényesen hangzott, mint egy ostorcsapás: „Takarodj innen! Ne vonyíts már! Elegem van belőled!” – visszhangzott a fagyos levegőben. Artyom dühösen vágta az ásót a hókupacba. Egyeseknek szerelmi drámák jutnak, másoknak meg az, hogy a hótorlaszokat lapátolják, nehogy betemesse az ösvényt a kúthoz.
Negyedóra múlva a kapu csikorogva kivágódott, és az útra, botladozva és vékony kendőjébe burkolózva, kiszaladt egy fiatal nő. Artyom előre is hajolt a döbbenettől, nem hitt a szemének. Ez Alisza volt, elhunyt felesége legjobb barátnője. Már nyitotta is a száját, hogy nevén szólítsa, de a nyelve mintha a szájpadlásához tapadt volna. Keze önkéntelenül a sapkájához emelkedett, a fejében pedig átfutott: „Tényleg az az Aliszka?..”
Mióta Lika, a napfény, a fájdalom és a széthullott világa eltávozott, Artyom nem látta Alisát. Párszor eljött ugyan a temetés után, arca torz volt a fájdalomtól és a szemrehányástól, de mindez azokban a fekete napokban történt, amikor ő maga is élve volt eltemetve saját gyászának romjai alatt, és szüntelen ivott, olcsó házi pálinkába fojtva a kínt. Azok a napok egyetlen, zavaros és nyúlós lidércnyomássá olvadtak össze. Néha úgy tűnt neki, hogy Alisa látogatásai, könnyei és kiáltásai csupán beteg képzeletének szüleményei voltak, amelyeket a vodka gőzei és az elviselhetetlen lelkiismeret-furdalás teremtettek.
Lika a járási kórházban halt meg. Együtt a meg nem született kislányukkal. Artyom akkor csak a végtelen éjszakára emlékezett, amely darabokra szakadt a lelkét szaggató sikolyoktól, amelyeket csak a keserű ital tudott elfojtani. Egy év múlva olyan álmot látott, amelytől szíve majd kiugrott a mellkasából, amikor felriadt. Lika állt előtte abban a ruhában, amelyben először hozta haza ebbe a házba. Végtelenül szomorú, mély szemeivel nézett rá, és halkan mondta:
„Olyan gyorsan elfelejtettél engem, Artyomka. Még csak el sem jössz. Annyira fázom és olyan egyedül vagyok…”
Nem várta meg a reggelt. A vaksötétben, tapogatózva rohant ki a temetőbe. A hajnal első sugarai már térdre rogyva találták a nyomorúságos, elhagyatott kis dombocska előtt, amelyet gaz verte fel, rajta egy félrebillent, házi készítésű kereszt. A torkát gombóc szorította, könnyei végiggördültek az arcán, és ráfagytak a szélben. „Bocsáss meg, Likusa… Bocsáss meg… Jóváteszem…” – suttogta, miközben kezeivel tépte ki a száraz fű szúrós szálait.
Egész nap ott maradt, nem érezte sem a hideget, sem a fáradtságot, egyenként gyomlálva minden gyomnövényt, remegő kézzel egyengetve a földet. Másnap, borostásan, lángoló szemekkel belépett a gazdaság igazgatójának, Sztepanicsnak az irodájába.
– Adj pénzt – hangja rekedten, de megkérdőjelezhetetlen szilárdsággal csengett. – Dolgozni fogok. Mindent visszaadok, fillérig. Egész életemben, ha kell. Erős kerítést akarok állítani, és emlékművet Likának. A legfehérebb márványból. A fehéret szerette.
Sztepanics sokáig némán nézte őt. Ismerte Artyomot, mint kiváló gépkezelőt, de egyben, mint elveszett, megátalkodott részeget is, akit semmi sem tudott kirángatni a mélyből. Most azonban más ember állt előtte. A szemében ott égett az a belső tartás, amelyet korábban is sejteni lehetett benne. Az igazgató szó nélkül bólintott, kinyitotta a széfet, és leszámolt egy köteg ropogós bankjegyet.
– Ha mindent elvégeztél – gyere vissza dolgozni. Lesz hely számodra.
Artyom majdnem egy hetet töltött a temetőben. Nemcsak kerítést és emlékművet állított. Beszélgetett vele, bűnbánattal, emlékekkel, apránként visszahozva önmagát az életbe. És napról napra a köd a lelkében és a fejében lassan oszlani kezdett.
Azóta két év telt el. Artyom azóta nem látta Alisát, mióta felhagyott az ivással azon a napon. Nem is kereste a találkozást. Félt – hátha akkor, a részeg mámorban olyasmit mondott neki, amiért nincs bocsánat. Ráadásul Alisa élő emlékeztetője volt Likának, a legközelebbi tükörképe. Őt látni annyit jelentett, mint újra és újra átélni ugyanazt a fájdalmat. Hallotta, hogy Alisa elköltözött a városba, jobb sorsot keresve.
Artyom a hóba szúrta az ásót, majd ismét megrázta a fejét. Hány éves lehet most Alisa? Likának most lenne huszonöt… Tehát Alisának huszonhat. Fiatal, szép, ragyogó… Mit találhatott ebben a Viktorban? Egy majdnem negyvenéves férfiban, keményben és cinikusban.
Viktor még azon az estén elhajtott, és Alisa többé nem került szem elé – úgy látszik, visszament a városba.
Május elseje különleges, keservesen megélt nap volt Artyom számára – Lika születésnapja. Neki ez mindig derűs emléknap maradt, minden vénasszonyi dorgálás ellenére, akik azt hajtogatták, hogy a halottak születésnapját nem illik megünnepelni.
– Artyomka! Már megint a temetőbe készülsz? – Zinaida nagyanyó éles hangja, aki mintha a föld alól bukkant volna elő, átvágta a reggeli csendet. Különös képessége volt, hogy mindig akkor jelent meg, amikor a legkevésbé számítottak rá.
– Jó napot, Zina mama. Szép az idő, gondoltam, megnézem, nem nőtte-e be valami a sírt – kezdte Artyom, próbálva semleges mederbe terelni a beszélgetést.
– Ne meséld nekem a meséidet! Hányszor mondjam még – ez nem helyénvaló! Bolygatni őt ezen a napon… Olyan, mintha élő embernek tartanál halotti tort! – fújtatott az öregasszony.
– Zina mama, az ott nem Petka bátyó, aki épp a bolt felé csoszog? – próbálta elterelni a szót Artyom.
Petka bátyó, Zina nagyanyó törvényes fele, híres volt arról, hogy feltétlen barátságot ápolt a zöld kígyóval, és az öregasszony szigorúan figyelte minden lépését. Ám ezúttal még csak meg sem mozdult.
– Nem, nem ő. Harmadik napja a budiban kuksol, a hasával szenved. Ti meg, fiatalok, csak a huncutság meg a szél a fejetekben. Ott van például Aliszka is, a te Likád barátnője – herceget keresett magának, aztán bánatot meg meglepetést talált a szíve alatt. Most idegen udvarokban kóvályog, de mi haszna? – legyintett Zina néni, közben motyogott valamit az orra alatt, majd elvánszorgott.
Artyom, nehéz sóhajjal, tovább indult az ösvényen a temető felé. Ma ott csöndnek és békének kellett lennie. Átlépve az alacsony kerítésen megszokott pillantással végigmérte a gondozott parcellát – tiszta volt, szép, a fehér márvány ragyogott a májusi napfényben. Leült a közeli padra.
– Boldog születésnapot, Licsok… Eljöttem hozzád… – suttogta, és a torka újra árulón összeszorult.
Eltelt vagy húsz perc. Artyom ült, elmerülve emlékeiben, ahol minden apró részlet élő és tiszta volt. Ám hirtelen hideg futott végig a hátán, amitől összerezzent. A hajdani vadász ösztöne, amelyet évek búskomorsága elfojtott, váratlanul feléledt és riadót fújt. Körülnézett – semmi. Csönd és nyugalom. És mégis… Alaposabban figyelve meglátta: a sírok között, a földhöz lapulva, lopakodott valaki. Kinek kellene itt bujkálnia? Se temetés, se halotti tor nem volt ma. Rajta kívül egy lélek sem.
Artyom hangtalanul lecsúszott a padról, és a sűrű orgonabokrok mögé lapult. Szíve egyre gyorsabban vert. Felismerte az idegenben a szomszédját, Viktort. Mi dolga lehetett ennek az öntelt életurának itt, a csend és az emlékezet között? Artyom árnyékként kezdett nesztelenül lopakodni utána, kihasználva minden terephajlatot, minden sírkövet fedezéknek. Ő ismerte itt minden buckát.
Néhány perc múlva Viktor megállt a frissen ásott sírnál, a temető szélén. A temetés nemrég volt, egy öregembert temettek. Viktor idegesen körülnézett, és Artyom látta, ahogy erővel beledobott a fekete, üres gödörbe egy sötét, formátlan csomagot. Tompa, puhán koppanó hang hallatszott. Viktor kapkodva lapátolt egy kevés földet a sír széléről, ráborította a csomagra, majd gyorsan, szinte futva elindult kifelé.
– Húha… – zaklatottan gondolkodott Artyom. – Drogot árul? Lopott holmit rejteget? De miért a temetőbe?
Tovább nem jutott az eszébe. A mély gödörből hang hallatszott. Halkan, gyengén, de tisztán. Nem nyikorgás, nem susogás. Sóhaj volt. Gyermekien nyögő, panaszos sírás. Jéghideg kéz szorította Artyom szívét. Öntudatát vesztve felugrott, és a sír széléhez rohant. A sötétben, a gödör alján mozogni kezdett az a bizonyos csomag.
– Egy kölyökkutyát dobott ki a gazember? – villant át Artyom agyán pokoli gyorsasággal. Habozás nélkül lecsúszott a gödörbe, a ragadós, hideg nedvességbe. Kezei maguktól nyúltak a csomóhoz.
Amikor kibontotta a csomagot, Artyom döbbenten meredt. Az egész világ összeszűkült egy apró, kékes arcocskára. A véres rongyhalom közül egy élő, újszülött baba nézett rá. A pici test megremegett gyenge görcsökben, az ajkai hangtalanul mozdultak. Artyom haján végigfutott az ősi, állati félelem.
A következő pillanatok kitörlődtek az emlékezetéből. Csak azt tudta felidézni, hogyan ugrott ki a gödörből, hogyan vitte remegő lába a megszokott ösvényen, miként perzselte tüdejét a szaggatott lélegzet. Berohant Zina néni kapuján, és kopogás nélkül tárta ki az ajtót.
– Zina mama! Segíts! Azonnal! Baba! – kiáltotta, arcát nem látva, és rohant haza, hátrahagyva az öregasszonyt teljesen értetlenül.
Otthon kezeivel, amelyek nem engedelmeskedtek neki, betakarta a pici testet a legmelegebb, gyapjú takarójába, próbálva felmelegíteni a dermedt bőrt. Néhány perc múlva, lihegve, Zina néni beszaladt a kunyhóba.
– Na mi van veled, Artyomka? Milyen baba?
Csendben feltolta a takaró sarkát. A mellkasán, a meleg flanelinghez simulva, a baba édesen szuszogott.
– Őt… talán megetetni kéne… – motyogta zavartan Artyom.
Zina néni felkiáltott, keze a szívéhez simult, és hátrált.
– Ó, Mennyek Ura! Megbolondultál, fiam! Honnan szerezted ezt? Artyom! Ez emberi gyermek! Élő!
– Értem, Zina mama, értem! Nyugi! Hívni kell a rendőrséget! – sóhajtott fáradtan, maga sem hinve a történteknek.
Míg Artyom hebegve-habogva próbálta elmagyarázni a megmagyarázhatatlant, Zina néni meglepően fürgén megfőzte a híg manna-kását, hagyta hűlni, majd a szék szélére telepedve óvatosan elkezdte kanalazni a babát. Ám hirtelen keze megállt a levegőben. Erősen összerezzent, szemei elkerekedtek a döbbenettől és a rémülettől.
– Ó, Istenem… Nem lehet… Tényleg?..
Artyom dermedten nézett rá. Azt hitte, a babával van valami baj, ezért közelebb hajolt, de a gyermek békésen szuszogott, jóllakottan. Zina néni azonban nem rá figyelt.
– Artyomka, ülj le. Mondanom kell valamit. Lehet, hogy tévedek, öregasszony vagyok, de lehet, hogy nem… Valami sötét ügy van itt – mondta.
Artyom engedelmesen leült a székre, érezve, hogy libabőr fut végig a hátán. Tudta, hogy most valami fontosat fog hallani. Valamit, ami felforgat mindent.
– Három nappal ezelőtt, éjjel, nem tudtam aludni – kezdte, halkabb hangon. – Petka bátyó megint a hasával szenvedett. Kimentem az utcára, levegőt venni, csillagokat nézni. Totális sötétség volt, nagyjából tizenegy óra. Hallok hangokat. És sírást. Odamentem a kapuhoz, halkan… És látom, Alisza a tiéd. A hasa… hatalmas, ringatózik. Állt ott, sírt, és előtte a szomszédod, Viktor. Valamit kérlelt tőle, ő meg rá förmedt, vadállatként nézett rá. És hallottam: „A mi kisbabánk…” – mondta. Aztán fogta, és magához vonszolta a kapun túlra! Megijedtem, ki akartam kiabálni, de minden elcsendesedett. El is felejtettem, öregasszony, bűnös módon…
– Zina néni… Mit akarsz ezzel mondani? – hangja rekedt és idegen lett Artyomnak.
– Semmit sem akarok mondani! Nem vagyok tanú! Nem láttam, mi történt utána! De amit láttam – azt láttam. Most gondold végig magad, mit kezdesz vele.
Zina néni nehéz sóhajjal nézett Artyomra. Ő lassan felállt. Szemeiben acél csillogott.
– Elmegyek hozzá. Elmondom, hogy mindent tudok. Jobb, ha maga vallja be. És hol van Alisa?
– Elment a szomszédod! Éppen ebéd előtt dobálta a holmiját a kocsijába, aztán elhajtott, porfelhőt kavarva!
Artyom erővel a földre vágta a sapkáját.
– Rendben! Megtalálom, akár háromszor átkozott legyen!
– Menj, de figyelj, légy óvatos! Lehet, hogy fegyverrel jár, ki tudja, miféle – kiáltotta utána Zina néni.
Artyom óvatosan ment Viktor vak kerítése mentén. A ház csendes volt, az autó eltűnt. De valami, valami hatodik érzék, nem engedte, hogy elmenjen. Megállt, hallgatózott. A szél zúgása között halvány, hosszú nyögést vélt hallani. A szíve elakadt. Felkapott egy régi, valaki által elfeledett létrát, és átugrott a kerítésen. A hang a kertben álló téglafürdőből jött. Az ajtó belülről volt zárva. Artyom hátrahőkölt, majd vállal nekiesett az ajtónak. A csapódás recsegve engedett.
A félhomályban, a kopár betonpadlón, véres rongyok és szemét között feküdt Alisa. A régi pad lábához kötözve volt kötelekkel. Arca kőfehér volt, szeme csukva, de az ajkai hangtalanul mozogtak. A levegő nehéz, fülledt volt, édesen-fémes vérszaggal keveredve. Artyom óvatosan átlépve a küszöbön, közelebb lépett, mire lassan kinyitotta a szemét. Tekintete zavart, tudattalan volt. De amint felismerte őt, halkan motyogott valamit, és könnyei lassan csordultak ki a csukott szeméből.
A tudata lassan tért vissza Alisának, áthatolva a sűrű, fájdalmas ködön. Nem érezte a testét, csak könnyedséget és furcsa ürességet. Aztán az emlék mellbe vágott: fájdalom, sikolyok, lámpafény… A baba! Hirtelen próbált felülni, de valaki erős, mégis óvatos keze finoman visszatartotta a párnára.
– Nyugi, nyugi, Aliszka. Hová mennél? Maradj fekve – szólalt meg a jól ismert hang, mint balzsam.
Fókuszált a tekintete. Felette Artyom fáradt, bozontos, mégis végtelenül ismerős arca hajolt.
– Artyom… Te vagy az? Hogy? Hol vagyok? Hol a fiam? Mi történt vele? – a szavak géppuskaként záporoztak ki belőle.
– Ne félj. Minden rendben. A kisfiú a gyermekosztályon van. Erős, egészséges fiú. Eszik, alszik. Téged vár.
Artyom összevonta a szemöldökét, arca komorrá vált.
– Alis… A rendőrség már itt van. Várják, hogy beszélhess velük.
– Hol a fiam? – kérdezte újra, állati félelemmel, szorosan markolva a kezét.
Artyom elfordította tekintetét, és halkan, de határozottan mondta:
– Viktor beledobta. Egy frissen ásott sírba.
Alisa szemei elkerekedtek a rémülettől, de könny nem jött. Csak végtelen, dermesztő üresség. Aztán szemeiben acélos szikra gyúlt.
– Vezesd ide őket. Mindent elmondok. Minden…
És elmondta. Az egész igazságot. Hogy Viktor, a magabiztos, jóképű férfi munkát ajánlott neki – segítséget a ház körül a nyaralóján. Ő, aki a városból üres kézzel tért vissza, örült a lehetőségnek. Jó fizetést ígért.
– Aztán… minden mintha ködbe veszett volna… – remegett a hangja, de kényszerítette magát, hogy beszéljen. – Olyan figyelmes volt, ajándékokat adott, szép szavakat mondott. Aztán amikor rájöttem, hogy terhes vagyok… szörnyeteggé vált. Kizárt, kurvának nevezett. Próbáltam elérni hozzá, visszamentem… Harmadszor már közvetlenül a szülés előtt érkeztem. Aztán a kertbe vonszolt, megütött… Elestem… és aztán kezdődött… Ő vezette le a szülést. Aztán megkötözött, elvitte a gyereket, és elment. Azt hittem, meg fogok halni…
Kiderült, Viktor nem csupán „új orosz” volt. Magas pozíciót töltött be a városházán, és készült a megyei képviselő-választásokra. A hírneve kifogástalan volt. Szerencsére a jelenlegi polgármester becsületes embernek bizonyult. Miután meghallgatta a megrendült Artyomot, nem próbálta eltussolni vagy fedezni az alkalmazottját. Csak erősen az asztalra csapott, amikor Artyom befejezte a történetet:
– Ilyen ember nem lesz mellettem! Soha!
Néhány nappal később Alisa, még gyenge, de már lábra állva, kilépett a kórház tornácára. Kezében óvatosan, mintha a legnagyobb kincset tartaná, ringatta a kék takaróba csomagolt fiát.
– Semmi baj – gondolta, miközben a pici arcocskáját nézte. – Valahogy majd megbirkózom. Túl fogom élni. A nagymama házában van hely.
Hirtelen egy meleg, nehéz kéz tette vállára a kezét.
– Na mi ez, hogy szorongatod kékesre? A srácnak levegő sem jut! Add ide, Artyom bácsi elviszi! – Artyom óvatosan átvette tőle a csomagot, és magabiztos léptekkel indult a régi, megviselt „Nivájához”.
– És miért állsz ott tétován? Útközben még a hivatalba is be kell ugrani. Be kell adni a kérelmet – dobta hátra a vállán egy kissé zavart, de határozott mosollyal.
Alisa megdermedt, nem értve.
– Kérelmet? Milyen kérelmet, Tjoma?
Artyom megállt, megfordult, és férfias komolysággal nézett rá.
– Hát milyen? Hogy mielőbb összeházasítsanak minket. Vagy azt akarod, hogy élettársnak számítsál nálam?
Alisa egyszerűen elképedt. Aztán könnyek kezdtek folyni a szeméből – de ezek a könnyek megkönnyebbülésről, boldogságról és valami hihetetlen, váratlan reményről szóltak. Megtett egy lépést, aztán még egyet, és felé ugrott, karjával átölelve őt.
– Artyom… Hát én… Mi…
– Nyugi, nyugi – szakította félbe őt, de a szemeiben valódi gyengédség ragyogott. – Hogyan fogunk élni, azt majd később kitaláljuk. Most pedig menjünk haza. Ott… nálunk… vagyis nálam… Zina mama terített az egész világra. Meg fogjuk köszönteni a kis új polgárunk apró lábacskáit. És új életet kezdünk.
