Amikor találkozott a tekintetünkkel, hirtelen elakadt a szava, kissé zavarba is jött.
– Nagyusja, hát… hallgass meg – folytatta egy rövid szünet után, már lágyabban. – Beszéljük meg nyugodtan, hisztéria nélkül.
– Beszélj – válaszoltam szárazon.
Viktor az ablaknál állt, és olyan hamis gondoskodással beszélt, hogy jobban felfordult a gyomrom, mint a gyógyszerektől.
– Nagyusja… Nem azt mondom, hogy elhagylak. Csak mindent jogilag rendezni kell, amíg te… amíg még van rá lehetőség. Ez ésszerű, nem gondolod?
Felhorkantam. Mintha észre sem vette volna, Viktor folytatta:
– A nyaraló, az autó… Mindennek pontosan le kell lennie írva kettőnk között. Konzultáltam egy közjegyzővel, Nagyusja, semmi bonyolult nincs benne: aláírsz pár papírt, és kész.
Néztem őt – azt az embert, akivel több mint húsz évet éltem együtt, akitől a lányom született –, és nem ismertem rá. Mintha kicserélték volna.
Ott áll üzletiesen, a kedvenc világoskék ingében – abban, amelyet a múlt születésnapjára ajándékoztam neki –, és higgadtan latolgatja, mi lesz azután, hogy én elhagyom ezt a világot.
– Vitya – leültem a kanapéra, mert a lábaim megremegtek, és egyáltalán nem tartottak –, te… mondd, te egyáltalán hallod magad? Az orvosok azt mondják, van esély. Ráadásul nem is rossz… Te meg már a nyaralómra vetettél szemet?
Elhúzta a száját.
– Nagyusja, hát… légy realista – mondta szinte hidegen. – A statisztika a te diagnózisoddal… hát, olyan, amilyen. És aztán, ha meggyógyulsz, az csodálatos, a papírokat vissza lehet majd írni. De ha…
Elakadt, köhintett.
– Ha nem, akkor Marinának egyszerűbb lesz, nem kell bíróságokra járnia, hagyatékot intéznie. Ugye nem akarsz neki gondot?
A lányunk épp egy másik városban tanult, az egyetem második évfolyamán. Minden este felhívott, és sírva beszélt a telefonba. Komolyan fontolgatta, hogy otthagyja a tanulmányait, és hazajön ápolni engem, de nem engedtem.
– És Marina mit gondol a te… terveidről? – kérdeztem.
– Miért kéne ezt tudnia? – mordult fel a férjem. – Nem tud róla. Nem kell a gyereket idő előtt traumatizálni.
Na, itt szakadt el nálam a cérna. Olyan hirtelen álltam fel, hogy elszédültem. Megkapaszkodtam a kanapé támlájában, és a fejéhez vágtam mindent, ami ebben a két hónapban felgyűlt bennem a diagnózis óta.
– Azt hiszed, semmit sem értek, ugye? – mosolyogtam keserűen. – Pedig emlékszem, Vitya, hogyan szerettél meg hirtelen kijárni a nyaralóba. Hogyan hagytad abba, hogy velem járj a kezelésekre, mindenféle sürgős ügyeidre hivatkozva…
– Hát… tényleg voltak ügyeim… – hebegte zavartan.
– És Olgának hívják ezeket az ügyeket. Igaz?
Viktor összerezzent, motyogott valamit, de elé tartottam a képernyőfotót az ő „nagyon érdekes” levelezéséről ezzel az Olgával.
– Szóval ezért kellett neked olyan sürgősen a végrendelet! – szinte kiabáltam, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy a szomszédok meghallják. – Az Olgádnak kell a nyaraló, ugye?
Elsápadt, de tartotta magát.
– Ne beszélj ostobaságokat! Olena a kolléganőm, egy projekten dolgozunk…
– A „hogyan fosszuk meg minél gyorsabban minden vagyonától a feleséget, aki már készül elszámolni a Jóistennel” projekten?
Viktor kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de megelőztem.
– Na figyelj, Vitya. Nem akarok tovább együtt élni egy olyan férfival, aki már gondolatban eltemetett! Aki nem feleségként néz rám, nem a lánya anyjaként, hanem teherként, akadályként egy új élet felé.
– Te… tévedsz!
– Nem, nem tévedek – néztem egyenesen a szemébe. – És tudod mit, Vitya? Semmit sem kapsz! Semmit! Érted?
Másnap beadtám a válókeresetet. Viktor meg volt zavarodva: arra számított, hogy mindent csendben, békésen elintéz, erre tessék, ilyen fordulat…
Az ügyvédem, Olena Markivna, vasmarokkal rendelkező asszony, gyorsan elmagyarázta neki, hogy válás esetén legfeljebb a lakás felére jogosult. Az én különvagyonom nálam marad, és semmiféle végrendeletes trükkje nem segít ezen.
Ezután minden olyan volt, mintha ködben történt volna. Gyógyszerek, műtét, megint gyógyszerek. Marina a nyári szünetre hazajött, és velem volt. Viktor pedig…
Nos, ő összeköltözött az Olénájával. Kiderült, hogy egy fiatal nő a részlegéről. Nagyon csinos, úgy tizenöt évvel fiatalabb nála. A lakást eladtuk, a pénzt elosztottuk. Én vettem egy kis egyszobás lakást közelebb a klinikához.
Aztán… gyógyulni kezdtem. Lassan, nehezen, de makacsul. Az orvosok csodálkoztak, azt mondták, az ilyen pozitív dinamika ritkaság. Én meg azt gondolom, egyszerűen a testem megértette, hogy élni kell.
Eltelt egy év. Remisszióban voltam, és nagyon jól éreztem magam. Viktor már rég nem adott életjelet, és bevallom, én is elfelejtettem őt.
És egyszer csak – csengetés az ajtón. Amikor belenéztem a kukucskálón, önkéntelenül megijedtem. Viktor! De kinyitottam neki az ajtót.
– Szia… – motyogta, és egy csokrot nyújtott felém. – Ez… hát… a gyógyulásodra, vagy ilyesmi…
– Köszönöm – mondtam szárazon. – Minek köszönhetem?
– Beszélni szeretnék veled. Bejöhetek?
– Honnan tudod az új címemet?
– Marina mondta. Beengedsz?
– Hát gyere…
Bement, gondosan levette a cipőjét, és a meghívásomra a konyhába ült. Teát nem kért.
A történet, amit elmesélt, annyira sablonos volt, mint egy mexikói sorozat. Olena elhagyta, talált magának egy tehetősebb férfit.
A lakás eladásából származó pénz egy részét valami kétes üzletbe fektette, a másik részét elköltötte az új kedvesével éttermekben és üdülőhelyeken.
Az üzlet csődbe ment, a kedves eltűnt, és íme, itt van – virágokkal.
– Nagyusja – kezdte, leülve a szék szélére –, rájöttem, mit tettem. Nagyon csúnyán bántam veled, ezt elismerem. De annyi évet éltünk együtt… Nem próbálhatnánk meg újra?
Teát töltöttem a bögrékbe, és azon gondolkodtam: tényleg szerettem én valaha ezt az embert? Tényleg arról álmodtam, hogy vele öregszem meg, együtt unokázunk?
– Vitya – mondtam, miközben elé tettem a bögrét –, tudod, mi volt a legszörnyűbb akkor? Nem is a diagnózis. Nem a műtét. És nem a gyötrelmes kezelés.
– Hanem az, hogy te eldöntötted: én már halott vagyok. Leltárba vettél, mint egy elromlott autót! Egyenesen azt javasoltad, hogy írjak mindent a nevedre, nehogy kárba vesszen a jó. És most sem azért jöttél, mert szeretsz vagy hiányzom. Egyszerűen nincs hová menned!
– Dehogyis! Nem! – Viktor előrehajolt, és megfogta a kezem. – Én csak… tévedtem! Hát előfordul, mindenki hibázik. De én szeretlek!
Nem hallgattam rá. Az ablakon túl virágzó akácot néztem, és arra gondoltam, hogy holnap elutazom Marinához, aki napokon belül megvédi a diplomáját.
Aztán együtt elmegyünk a tengerhez… Ősszel pedig elkezdek némettanfolyamra járni – régen tanultam ugyan, de sosem jutottam a végére, ideje bepótolni.
– Igyad meg a teádat, aztán menj – mondtam nyugodtan. – Este edzésre megyek.
– Nagyusja…
– Vitya, hallasz engem? – kérdeztem. – Nem lesz köztünk semmi! Nem szeretlek! Megvetlek! És nem azért, mert akkor úgy bántál velem…
– Ebben még meg is értelek – folytattam. – Egy beteg ember mellett élni nem mindenki képes. Azért vetlek meg, mert most idejöttél hozzám, mint egy megvert kutya, és visszakönyörgöd magad. Légy férfi, Vitya! Menj el, jó?
Szó nélkül felállt és elment. A virágait kidobtam a szemétledobóba. Többé nem jelent meg. Jó lenne hinni, hogy megértette, mit és miért… de szerintem hiába.
Az ilyen szemtelenek soha nem ismerik el a bűnüket, csak a hasznot keresik! Úgyhogy – ahogy mondani szokták – Isten legyen vele: ő mindent lát, és mindenki megkapja a tetteiért járó következményt…
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről!
Tegyétek ki a kedvelést, és kövessétek az oldalt, hogy új, érdekes bejegyzéseket olvashassatok!
