Néhány nappal ezelőtt nyugtalanság söpört végig a falun. Egy fiatal katonákból álló csoport, köztük Anna fia, Alekszej, felderítő bevetésre indult az erdőbe, de soha nem tértek vissza. Egyik tiszt azt állította, hogy látta, ahogy a fiúk beléptek a sűrűbe, de mintha az erdő elnyelte volna őket. A keresőcsapatok nap mint nap átfésülték a vidéket, de minden próbálkozás hiábavaló volt.
A harmadik napon a hadsereg hivatalosan is eltűntként nyilvánította a katonákat, majd két nappal később halottnak. A szülők kézhez kapták a hivatalos dokumentumokat. Annának háromszögbe hajtogatott zászlót adtak át, és közölték vele, hogy fiát nem találták meg, de a körülmények alapján kizárt, hogy bárki túlélhette volna.
Azt mondták az anyának, hogy a fia már nem él, de néhány nappal később ismeretlen számról hívást kapott.
Egy nappal később temetésre került sor a faluban. Egy kis gyászos menet, harangzúgás, egy üres koporsó, amit a nemzeti zászló takart le. Anna a sír előtt állt, kendőjébe kapaszkodva, mintha az lenne az utolsó darabka, ami a fiából megmaradt. Nem tudta teljesen elhinni, de a remény már alig pislákolt benne.
Próbálta elfogadni a valóságot.
Aztán, két nappal később, amikor kint már besötétedett, és a házra csend borult, hirtelen megszólalt a telefon. Ismeretlen szám. A szíve kihagyott egy ütemet — általában így jönnek a rossz hírek.
— Halló? — suttogta, alig kapva levegőt.
A vonal túlsó végén egy rekedt hang hallatszott:
— Anna Szmirnova?
Azt mondták az anyának, hogy a fia már nem él, de néhány nappal később ismeretlen számról hívást kapott.
— Igen, én vagyok…
— Itt van a fia, beszélni szeretne önnel. Halló? Állampolgárnő? Jól van?
Anna nem hitt a fülének. Felpattant, és szorosabban nyomta füléhez a telefont.
— Igen, igen, itt vagyok!
— Anya?
— Ljosá?! Te vagy az?! Élsz?!
— Igen, anya, élek. Megsebesültünk, egy árokban bújtunk el. Nem volt térerő. Csak ma sikerült rádióadót találnunk… Annyira akartalak felhívni…
A megkönnyebbülés könnyei gördültek le az arcán. Zokogott, egyik kezét a szívére szorítva.
Azt mondták az anyának, hogy a fia már nem él, de néhány nappal később ismeretlen számról hívást kapott.
— Hála Istennek… Hála Istennek, fiam… Már eltemettelek…
— Tudom. Elmondták nekem. De hamarosan otthon leszek, anya. Élek. Bocsáss meg nekem.
És abban a pillanatban még az éjszaka is világosabbnak tűnt odakint.
