„Az anyósom azt gondolta, hogy az én munkám csak papírfecni: az unokahúga tönkretette a projektet, én pedig bezártam előttük az ajtót.”
Nyikolaj és Jekatyerina lakása mindig különleges otthonosságot árasztott. Minden tárgynak megvolt a maga helye, és Jekatyerina dolgozószobája, ahol gondosan elrendezett vázlatok, rajzeszközök és szakmai kellékek sorakoztak, ennek ékes bizonyítéka volt. A világos falakat a formatervezési akadémián szerzett diplomái díszítették, a polcokon pedig a legjobb enteriőrtervekért kapott díjai álltak. Hároméves gyes után Jekatyerina úgy döntött, visszatér szeretett hivatásához – a lakberendezéshez –, és anyósa, Jelena Petrovna segítsége a hároméves Anna felügyeletében mindenki számára ideális megoldásnak tűnt.
– Jelena Petrovna, ugye tényleg nem bánja, ha ma ön vigyáz Annácskára? – kérdezte óvatosan Jekatyerina, miközben megigazította az elegáns kosztümjét az ügyféllel való találkozó előtt. – Tudja, ő nagyon nyugodt, engedelmes kislány, semmi gondot nem fog okozni. A napi rendet leírtam egy papírra, és a biztonság kedvéért a gyermekorvosok telefonszámát is odaírtam.
– Természetesen, drágám! – felelte szívélyesen az anyós, ám mosolyában volt valami hamis. – Csak elhozom magammal a kis Vérusát is. Lídiának ma sürgősen dolgoznia kell, és a lánynak nagyon jót fog tenni, ha együtt játszik a kishúgával. Hiszen majdnem testvérek!
Jekatyerina egy pillanatra megtorpant, érezve a nyugtalanság enyhe hullámát. Anna kilencéves unokatestvére, Lídiáék lánya, a családban közismerten kezelhetetlen és rombolásra hajlamos gyerek hírében állt. Mégis, az anyósnak ellentmondani illetlennek és udvariatlannak tűnt.
– Rendben – mondta végül rövid habozás után. – Csak kérem, nagyon figyeljen oda, hogy a gyerekek semmiképp se menjenek be a dolgozószobámba. Ott nagyon fontos dokumentumok és vázlatok vannak, amiken már egy hónapja dolgozom.
– Hát persze, persze – bólintott Jelena Petrovna, de szürke szemében bosszúság villant. – Csak nem gondolod, hogy nem boldogulok két gyerekkel?
Az első néhány nap viszonylag nyugodtan telt, különösebb esemény nélkül. A kis Anna, aki megszokta a rendszeres napirendet és a világos szabályokat, engedelmesen követte a nagymama utasításait, időben evett és aludni is rendben ment. Ám lassan a nála idősebb, akaratosabb Vera hatása mind jobban érződött a kislány viselkedésén. A nyugodt, jól nevelt Anna egyre gyakrabban hisztizett apróságok miatt, nem volt hajlandó megenni a megszokott ételeit, szanaszét szórta a játékait, és sorra megszegte a szülők által felállított szabályokat.
– Anyucikám, miért veszi el Vera mindig a ceruzáimat és a festékeimet engedély nélkül? – kérdezte egyszer Anna, miközben Jekatyerina éppen lefektette őt. – Még a kedvenc rózsaszínemet is eltörte ketté.
– És mit mondott erre a nagymama? – érdeklődött óvatosan Jekatyerina.
– Azt mondta, a jó kislányoknak mindig meg kell osztaniuk a dolgaikat az idősebbekkel, főleg a testvérkéikkel. De Vera soha nem osztja meg a játékait velem – válaszolta szomorúan a kislány.
Jekatyerina türelmesen elmagyarázta Annának, hogy másokkal megosztani valóban jó dolog, de csak akkor, ha azt kedvesen kérik, nem pedig erővel elveszik. Ám a már kialakult helyzetet napról napra egyre nehezebb volt megváltoztatni.
A felgyülemlett feszültségek csúcspontja vasárnap, a hagyományos családi ebéd napján érkezett el. Makszim a feleségével, Lídiával és a kilencéves Verával együtt két óra körül érkezett vendégségbe, Jelena Petrovna pedig már kora reggel ott ült a kanapén a tévé előtt, arra hivatkozva, hogy vigyáz Annára. Amíg a felnőttek a konyhában sürögtek-forogtak, terítettek és a kedvenc ételeiket készítették, az akaratos Vera – teljesen figyelmen kívül hagyva minden tiltást és figyelmeztetést – észrevétlenül besurrant Jekatyerina szigorúan tiltott dolgozószobájába.
– Vera! Vera, állj meg! – kiáltott utána rémülten Anna, amikor észrevette, hogy az unokatestvére eltökélten a tiltott ajtó felé tart. – Oda nem szabad! Anya megtiltotta!
– Engem nem érdekel! – vágta oda pimaszul Vera, megvetően nézve a kicsire. – Én már nagy vagyok, mindjárt tízéves! Nekem mindent szabad! Te meg kicsi és buta vagy!
– De anya azt mondta… – próbálta ellenkezni Anna.
– A te anyád nem az én anyám! – vágta rá Vera, majd eltűnt a dolgozószoba ajtaja mögött.
Negyven perccel később, amikor a család már mind együtt ült a szépen megterített asztalnál és vidáman beszélgetett, Jekatyerina úgy döntött, megmutatja az új vázlatait, amelyeken az utóbbi időben dolgozott. Amikor kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, szó szerint ledermedt a küszöbön a némaságig sokkolva. Egy egész hónapnyi aprólékos, gondos munka egy elit lakás bonyolult belsőépítészeti tervén mostanra primitív gyerekrajzzá változott. A színes ceruzákkal és filctollakkal a tusrajzokra firkált gyerekes vonalak, girbegurba szívecskék, ügyetlen virágok és pálcikaemberek díszelegtek.
– Istenem, ez meg micsoda?! – suttogta rémülten Jekatyerina, miközben remegő kézzel emelte fel a reménytelenül elrontott lapokat.
– Katya, mi történt? Mi van ott? – kérdezte Nyikolaj, akit felesége megváltozott hangja azonnal odavonzott. Ahogy meglátta a pusztítás mértékét, hangosan felszisszent. – Te jó ég…
– Vera! – szólította meg Jekatyerina a kislányt, próbálva megőrizni a nyugalmát. – Gyere ide, kérlek. Te rajzoltál a dolgozószobámban?
– Hát persze! – felelte teljes könnyedséggel a kis művésznő, fel sem pillantva a tányérjából. – Miért, mi van abban olyan rossz? Feldíszítettem a te unalmas fekete-fehér rajzaidat! Most sokkal szebbek, színesek lettek!
– Veruska, drágám, mit is csináltál? – szólt megütközve, de nem igazán szigorúan Lídiá, és a hangjában sem szemrehányás, sem felháborodás nem volt.
– Ugyan, miért csináltok ekkora ügyet belőle? A gyerekek azok gyerekek, így ismerik meg a világot – szólt rendre tanító hangon Jelena Petrovna, rosszalló pillantást vetve menyére. – Jekatyerina, nem kell ebből tragédiát csinálni, ne fújd fel a dolgot. Gyorsan rajzolsz új képeket, és kész.
– Hogy érted azt, hogy „rajzolok újakat”? – Jekatyerina, alig bírva türtőztetni magát, megmutatta a többieknek az elrontott vázlatokat. – Ez egy egész hónapnyi megfeszített, napi munka! Bonyolult számítások, precíz méretek, egyedi megoldások! A megrendelő pedig holnap reggelre várja a kész projektet!
– Ugyan már! Ne dramatizáld túl! – legyintett közömbösen Lídiá, anélkül hogy akár egy pillantást vetett volna a rajzokra. – Ugyan, pár vonal, néhány firka. Két óra alatt újakat rajzolsz, nem nagy ügy!
– Firkák?! – Jekatyerina majdnem elfulladt a dühtől. – Ez munka! Egy összetett építészeti projekt, amiért kétszázezer rubelt kapnék! Teljes honoráriumot!
– Mennyi?! Kétszázezer?! – Lídiá elképedve meresztette a szemét, szája is tátva maradt a döbbenettől. – Ezekért a gyerekes karcolásokért és vonalakért? Teljesen megőrültél! Ki fizetne ennyit ezért?
– A komoly megrendelők komoly pénzt fizetnek a minőségi munkáért – válaszolta határozottan Jekatyerina.
– Ugyan, lányok, minek ez a nagy felhajtás? – szólt mézesen, álságos kedvességgel Jelena Petrovna, nyilvánvalóan igyekezve elsimítani a feszültséget. – Az unokám csupán kreatívan fejlődik, keresi önmagát a művészetben. Hiszen te magad is művész vagy, Jekatyerina, meg kellene értened és belehelyezkedned az ő helyzetébe.
– Kreatívan fejlődik? – Nyikolaj végre magához tért az első sokkból. – Anya, ez a fejlődés más ember többheti munkájának rovására történt! Egyáltalán felfogod, mi történt itt?
– Tökéletesen felfogom! – csattant fel ingerülten Jelena Petrovna, miközben felállt a székből. – Felfogom, hogy a menyem hisztériát rendez néhány értéktelen papírdarab miatt! És a szegény unokám emiatt még ideges is lesz!
– Elnézést, de itt senki más nem szenved, – mondta határozottan Nyikolaj, felesége mellé állva. – Csak a feleségem, aki most egyetlen éjszaka alatt kénytelen valahogy helyreállítani egy hónapnyi munkát.
– Ó, persze! Csak a te feleséged! – sziszegte epésen és gúnyosan az anyós. – A saját anyádról bezzeg megfeledkeztél! Egész nap itt vagyok, a gyerekekkel foglalkozom, etetem, szórakoztatom őket, de hálát azt bezzeg nem látok!
– Anya, próbáljuk meg elkerülni a felesleges támadásokat – próbálta bizonytalanul csillapítani a helyzetet Makszim. – Talán Jekatyerinának tényleg nem kellene ennyire kiborulnia emiatt. Te okos nő vagy, Katya, biztosan kitalálsz valamit, majd megoldod.
– Könnyű ezt mondani, ha nem a te munkád vált semmivé – jegyezte meg szárazon és hűvösen Nyikolaj, testvérére vetve egy rosszalló pillantást.
– Nézzétek csak, milyen szépen védi a drága feleségét! – szólt gúnyosan Lídiá, miközben demonstratívan átölelte a lányát. – De az senkit sem érdekel, hogy egy ártatlan gyerek most megsérülhet és lelki traumát kaphat!
– Ha valakinek rosszul kellene éreznie magát, az éppen Vera lenne – válaszolta meglepő nyugalommal Jekatyerina. – Mert tudatosan tönkretette más tulajdonát, megszegte a tiltást, és nem hallgatott a felnőttekre. De őszinte bocsánatkérést még most sem hallottam.
– Na azt már nem! Azt nem éred meg! – kiáltott fel Lídiá. – Az én lányom nem fog bocsánatot kérni senkitől! Különösen nem egy ilyen… – végigmérte Jekatyerinát fentről lefelé, sokatmondó, megvető tekintettel.
– Lídiá – szólalt meg veszélyesen halkan, de fenyegetően Nyikolaj. – Nagyon javaslom, hogy válogasd meg a szavaidat.
– Ugyan, mit mondtam olyasmit, ami olyan szörnyű lenne? – ártatlan képpel kérdezte a sógornő, tettetett meglepetéssel. – Csak az igazat mondtam! Egész nap otthon ül négy fal között, semmit sem csinál, de közben úgy viselkedik, mint valami nagy üzletasszony!
– Elég volt! – mondta határozottan Nyikolaj, ridegen és végérvényesen. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindenki hazamenjen.
– Hogyhogy ideje?! – háborodott fel Jelena Petrovna. – A saját fia küldi haza az anyját? Miért? Egy gyerekcsíny miatt?
– Azért, mert maga semmi rosszat nem lát abban, hogy a feleségem egyhavi munkája tönkrement – válaszolta Nyikolaj kemény hangon, szemét le sem véve róla. – Azért, mert úgy gondolja, bocsánatot kérni sem kellene Jekatyerinától. Azért, mert úgy viselkedik, mintha az ő munkája semmit sem érne.
– Ugyan már, miért kéne itt bocsánatot kérni? – fújt megvetően Lídiá, miközben megigazította a frizuráját és gyűlölettel pillantott Jekatyerinára. – Magatok hibásak! Minek hagytok mindenféle papírokat ott, ahol gyerekek játszanak? Dolgozni lehet akkor is, amikor a gyerekek nincsenek otthon!
– A papírok a dolgozószobámban voltak, ahová a gyerekeknek szigorúan tilos bemenni – emlékeztette őket Nyikolaj. – Az ajtó zárva volt, de a lányod kinyitotta és bement.
– Persze, tilos! – gúnyolódott a sógornő, forgatva a szemét. – És mégis kinek kellett volna figyelnie rájuk, szerinted? Nekem vagy Jelenának? Egyedül nem tud két gyerekre vigyázni! Hiszen tudod, milyen kíváncsi Veruska!
– A lányod, tehát ne hárítsd át a felelősséget anyára! – csattant fel dühösen Nyikolaj.
– Ugyan már, néhány papírról beszélünk! – legyintett Lídiá. – Kinyomtat pár újat, és kész! Ilyen apróság miatt ekkora botrányt csinálni!
Jekatyerina elsápadt ezekre a szavakra, de továbbra is némán figyelte az eseményeket.
– Tudod mit, fiam – sziszegte mérgező hangon Jelena Petrovna, miközben felvette a kabátját. – Ha mi itt nem vagyunk kívánatosak, ha inkább ezt a nőt választod a saját anyád helyett, akkor ne is gyere többé! És a Veruska születésnapjára se számítsatok!
– Pontosan így van! – vágott közbe forrón Lídiá, miközben felkapta a táskáját. – Makszim, azonnal indulunk! Többé be nem tesszük ide a lábunkat! Papírok kétszázezerért, kit akarsz ezzel becsapni?!
– Talán nem kéne ilyen végletesnek lenni… – próbálta gyengén közbeszólni Makszim. – Végül is család vagyunk, kompromisszumot kellene találnunk…
De Lídiá már húzta is a kabátot a hisztiző, sírdogáló Verára, aki nem értette, miért veszekszenek a felnőttek.
– Nem, Makszim! Elég volt az alázkodásból! – vágta rá az asszony. – A bátyád választott. A felesége fontosabb neki, mint a család! Éljetek csak ezzel a nővel!
– A család nemcsak ti vagytok – mondta halkan, de rendíthetetlenül Nyikolaj. – Az én családom a feleségem és a lányom. És nem engedem, hogy bárki megalázza őket. Jekatyerina éppúgy dolgozik, mint én, és az ő munkája is tiszteletet érdemel.
Jelena Petrovna felkapta a táskáját, és megvető pillantást vetett a fiára:
– Hát éljetek csak együtt a kis „boldog családotokkal”! De ne gyertek majd segítségért, amikor szükség lesz valakire, aki vigyáz Annára! Ne gyertek, amikor rájössz, mit tettél!
– Igen, ne is jöjjetek! – visszhangozta mögötte Lídiá.
Az ajtó hangosan csattant, amikor becsukódott mögöttük. A kis Anna óvatosan kikukkantott a szobájából, ahol végig rejtőzködött a kellemetlen jelenet alatt.
– Apa, miért kiabált ránk a nagymama ilyen mérgesen? – kérdezte halkan, apjához lépve. – Valami rosszat csináltunk?
Nyikolaj leguggolt elé, és igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat:
– A nagymama most szomorú, kicsim. A felnőttek néha nem tudnak megegyezni, de ez nem jelenti azt, hogy valaki rossz lenne. Elmúlik majd.
– És most nem megyünk Verához a születésnapjára? – kérdezte sajnálkozva Anna. – Pedig annyira szerettem volna vele játszani…
– Nem, Annácska. Nem megyünk – sóhajtott az apja.
– Kár… – mondta szomorúan a kislány. – Egy szép rajzot akartam neki adni, amin hercegnők vannak. Tegnap rajzoltam, csak neki.
Jekatyerina, aki eddig némán figyelte a történteket, még mindig felkavarva az eseményektől, odalépett a férjéhez, és óvatosan átölelte a vállát.
– Talán nem kellett volna ennyire… – mondta halkan. – Miattam vesztél össze a saját családoddal. Lehet, hogy jobb lett volna, ha hallgatok…
– Senki sem veszett össze senkivel – felelte Nyikolaj, miközben felállt és átkarolta a feleségét. – A te munkád tiszteletet érdemel, és a lányunknak sem szabad azt látnia, hogy mások dolgait tönkre lehet tenni következmények nélkül, felelősségvállalás nélkül.
– Igen, igazad van – bólintott komolyan Anna. – Vera néha tényleg rosszul viselkedik. És a nagymama sosem szidja meg, még akkor sem, ha kellene. Azt hiszi, neki mindent szabad.
– Tudjátok mit? – mondta felélénkülve Nyikolaj, miközben igyekezett eloszlatni a komor hangulatot. – Menjünk el inkább a hétvégén a meleg forrásokhoz! Legyen ez a mi igazi kis ünnepünk! Fürödjünk a csillagok alatt, és süssünk pillecukrot a tábortűznél!
– Hurrá! – sikította boldogan Anna, örömében ugrálva. – Elhozom az új sárga felfújható karikámat és az úszószemüvegemet! A fényképezőgépet is vihetjük?
– Persze, hogy vihetjük – nevetett az apja. – Rengeteg szép képet fogunk készíteni!
Jekatyerina férjéhez simult, érezve, ahogy lassan eloszlik a szívéből a neheztelés és elillan a keserűség a kellemetlen beszélgetés után.
– Köszönöm – suttogta halkan a fülébe.
– Mit köszönsz? – lepődött meg Nyikolaj.
– Azt, hogy megvédtél. Azt, hogy nem hagytad, hogy megalázzanak.
– De hát ez természetes – mondta őszintén a férfi. – Te a feleségem vagy, szeretlek. Egy család vagyunk, és támogatnunk kell egymást.
Anna ekkor már vidáman szaladgált a lakásban, izgatottan készülve az utazásra. A nevetése betöltötte a szobákat, elűzve az előző nap feszültségét.
– Anya, ott tényleg lesznek fényes csillagok? – kérdezte türelmetlen kíváncsisággal.
– Hogyne, a legszebbek – mosolygott rá Jekatyerina. – Ott nincs városi fény, ezért a csillagokat tisztán lehet látni.
– És mi is úszunk majd, mint az igazi halacskák? – kérdezte álmodozva Anna.
– Mint a halacskák – erősítette meg Nyikolaj, miközben magához ölelte feleségét és lányát. – A mi kis összetartó, boldog halacskacsaládunk.
Odakint lassan besötétedett, a téli alkony puha színei borították be a várost. Másnap Jekatyerinának fel kellett majd hívnia a megrendelőt, elmagyarázni a helyzetet, újra elkészíteni a tönkretett munkát. De most mellette voltak azok, akik igazán számítottak – akik szerették, értékelték és támogatták őt. És ez mindennél többet ért.
– Szeretem a családunkat – mondta halkan a kislány, miközben a szüleihez bújt.
– Mi is szeretünk téged, napsugarunk – válaszolták egyszerre, tudva, hogy a döntésük helyes volt.
