A többi macska gyakran piszkálta őt, de ő csendben tűrt. Soha nem válaszolt agresszióval, csak elfordította a tekintetét, és megmerevedett a ketrec sarkában, mintha nem venne tudomást senkiről körülötte.
Lília, a menhely egyik önkéntese, szomorúan figyelte a bolyhos, hófehér macskát, aki a ketrec falához simult. Ez a nagy termetű, csodás farkú macska három hónapja került ide. Azóta egyáltalán nem mutatott érdeklődést a környezete iránt. Még az is, hogy Mózesnek nevezték el, nem váltott ki belőle reakciót.
– Megmutattuk állatorvosnak, fizikailag egészséges – mondta halkan a lány, Líliának címezve szavait. – De ilyen állapotban aligha fogja valaki elvinni.
– Mi történt veled, kicsim? – Lília óvatosan kinyitotta a ketrecet, és magához vette a macskát. – Hiányzik az otthonod, igaz?
– Legalább egy kicsit eszel, az jó – sóhajtott a lány.
– Ki hozta ide?
– Egy gondozói hivatal munkatársnője jött elhozni. A gazdák balesetet szenvedtek, mindketten meghaltak. A kislányt árvaházba vitték, a macskát pedig nekünk adták. Nehéz történet…
– A kislány árvaházba került? – kérdezte vissza Lília. – Nem akadt egyetlen rokon sem?
– Ha lett volna, aligha került volna mindketten külön menhelyekre – felelte a nő, majd ment a dolgára.
– A gazdád az árvaházban van… Talán csak ő tudja visszahozni az örömöt az életedbe – suttogta Lília, visszahelyezve Mózest a ketrecbe. A macska sem a hangra, sem az érintésre nem reagált.
Líliát mélyen megérintette ez a bánat a macska szemében. Elhatározta, hogy megkeresi a cicának az otthont. A város kicsi, valakinek csak eszébe jut.
Néhány napot töltött kérdezgetéssel és információgyűjtéssel. Miután megkapta a szükséges címet, Lília pórázt tett Mózesre, és elindult oda, ahol a macska valaha élt.
Az udvar üres volt. Egy szokványos, panelház öt emeletes épület. Lília a karjába vette a macskát, és odament a megfelelő lépcsőházhoz. A kaputelefonba beütötte a lakás számát.
– Ki az? – hallatszott egy idős hang.
– Jó napot! Lília vagyok, a menhely önkéntese. Van egy cicám, Mózes, aki korábban a 28-as lakásban élt. Beszélhetnék Önnel?
– Természetesen, természetesen! Jöjjön fel – válaszolta örömmel a nő.
A második emeleten Lília leengedte a macskát a földre. Mózes azonnal felélénkült, az ajtó felé nyúlt, és halkan nyávogott. Eközben a szomszéd lakásból kilépett egy idős hölgy, aki kendőbe burkolózva lépkedett.
– Mózeskám! – kiáltotta, majd azonnal leguggolt, hogy megsimogassa a macskát. Az felismerte, dorombolni kezdett, és a lábához dörgölődzött.
– Mintha újra életre kelt volna… – suttogta Lília, alig hitve a szemének.
– Ön Lília? Én Regina Alekszandrovna vagyok – ölelte át a macskát a nő. – Gyere be, igyunk teát.
Miközben a konyhában ültek, Lília megkérdezte:
– Meséljen, kérem, Mózesről. Nem hajlandó enni, senkire sem reagál – csak most hallottam először nyávogni.
– Mózeskám valódi családtag volt – kezdte Regina Alekszandrovna. – A gazdái, Andrej és Szveta, még vak kölyökként hozták haza. Felnevelték, megetették. Amikor megszületett Liza, a legjobb barátja lett. Vele aludt, egy lépést sem tett nélküle. Szveta még viccelt is, hogy a lánya elvette tőle a macskát. Teljes szívével hozzá tartozott.
Az idős hölgy elhessegetett egy könnycseppet.
– Liza gyakran nálam volt. És Mózes is. Nem csoda, hogy emlékszik rám. Maradhatna nálam? Azt mondták, elvitték, amikor nem voltam otthon…
– Természetesen, ha itt boldog – ez a legjobb – egyezett bele Lília. – És mi van Lizával?
– Árvaházban van. Meg akartam látogatni, de nem engedtek be – nem vagyok rokon. Andrejnek már nem maradt családja. Bár volt egy harmad-unokatestvére, Misa, aki külföldön élt. Minden nyáron hazajött…
– Van valamilyen elérhetősége?
– Csak az elhunyt felesége nővérének a neve és vezetékneve. Egy szomszédos városban él. Talán ő segíthet.
Regina Alekszandrovna egy kis papírdarabot nyújtott Líliának. Lília összeszorította a kezében, elköszönt, majd elindult a rendőrségre, hogy apához menjen.
Eltelt egy hónap. Lília szinte minden nap telefonált Regina Alekszandrovnának. Mózes egyre életerősebb lett, különösen azóta, hogy a házba került egy játékos kis cica, akit Lília hozott a menhelyről.
Apja segítségével sikerült megtalálnia azt a nőt, aki ismerte Mihályt. Tegnap átadta Líliának a telefonszámot.
Ma, lélegzetvisszafojtva, a lány beütötte a számot. Kilencedik csengés.
– Halló? – válaszolt egy férfihang.
– Jó napot! Lília vagyok, a menhely önkéntese, ahová Mózes került…
– Mózes? Hogyan került oda?!
– A gazdái meghaltak. Baleset történt, négy hónapja…
– Istenem… – remegett meg a hang. – És Liza?
– Árvaházban van. De vele minden rendben.
– Miért nem értesítettek engem?! Nem lehetne a menhelyen! Van családja!
– Valószínűleg a szociális gondozók nem tudtak Önökről. De segíteni akartam…
– Köszönöm, Lília. Hogy van Mózes?
– Most Regina Alekszandrovnánál él. Ő sok mindent elmesélt…
– Mózes újra találkozni fog Lizával. Minden rendbe jön.
Tíz hónappal az első hívás után Lília a gyerekotthon várójában ült Mózessel az ölében. Mihály megígérte, hogy ma elhozza Lizát.
Lília tudta: ezután útjaik elválhatnak. Gondolatait az ajtó nyitódásának hangja szakította meg. Belépett Mihály.
– Szia, Lília – mosolygott, miközben magához vette Mózest. – Régi barát, nem változtál.
– Örülök, hogy látom – próbálta elrejteni izgalmát Lília.
Az igazgatói irodában Mihály határozottan elutasította, hogy a macskát eltávolítsák:
– Ő várt erre a találkozóra, itt kell lennie.
– Ez szabályellenes! – háborodott fel az igazgató. – A lánynak mindegy.
– Miért? – kérdezte halkan, de határozottan Lília.
– Amióta Lizaveta itt van, szinte senkivel sem beszél. Nincsenek barátai, nincs mosolya… A pszichológus szerint…
Az iroda ajtaja kinyílt, és belépett egy nevelőnő, kezében egy vékony, körülbelül hét éves lánnyal. Halvány arc, fakó tekintet – azokban a szemekben sem félelem, sem érdeklődés nem volt, csak üresség. Pont ilyen tekintetet látott Lília többször Mózes szemében, amikor a menhelyi ketrecben ült.
Hirtelen megdöbbentette ez a párhuzam. Szíve fájdalmasan összeszorult – milyen igazságtalan látni egy gyereket, akit kitéptek a világából, a szeretetből, az otthonból.
– Lizonka, napocskám – halkan hívta Mihály, miközben letérdelt. – Én vagyok, Misa bácsi. Emlékszel? Most nézd csak, ki jött velünk…
Óvatosan tartotta Mózest a kezében. A hófehér macska, amint meghallotta a lány ismerős hangját, hirtelen megmozdult, kitépte magát, szabadságot követelve. Mihály leengedte a földre. Mózes azonnal odaszaladt a gyerekhez, könyörgően nyávogva, és egyenesen a szemébe nézett.
Liza tekintete, amely korábban üres volt, elkezdett értelmet nyerni. Amikor a macska átölelte a lábát és dorombolni kezdett, a lány elengedte a nevelőnő kezét, és ügyetlenül letérdelt, átölelve bolyhos barátját. Könnyek csordultak végig az arcán, miközben az arcát a macska meleg szőrébe fúrta.
– Mózes… Mózeskám, visszajöttél hozzám… – suttogta könnyek között.
Lília nem bírta tovább visszatartani, és ő is elsírta magát, miközben ezt a csodát nézte. Még az iskola igazgatója is gyorsan elfordult, és az orrát törölgette.
– Drágám – mondta Mihály, miközben átölelte a lányt és a macskát. – Minden rendbe fog jönni, itt vagyok veled.
– Misa bácsi, elmehetek veled? – kérdezte félénken Liza.
– Pont ezért jöttem, Lizonka. Te és Mózes most hazamentek. Már várnak titeket.
– És Misa, Saska meg Löcsik nem bánja, hogy jövünk? – kérdezte bizonytalanul.
– Dehogy, már szájukat is elcsattogták, mikor jöttök már. Ráadásul… most már egy új ember is élni fog velünk.
Rájuk nézett, majd enyhén elmosolyodott.
Két hónappal később Lília az repülőtéren állt, kezében a bőröndje fogantyújával. Az egész idő alatt azon a gyerekotthoni találkozón gondolkodott. Átiratkozott levelező tagozatra, és miután befejezte a folyamatban lévő ügyeket, elindult útnak.
A megérkezési zóna kijáratánál meglátta Mihályt, kezében Mózessel. Mögötte három fiúcska, kissé oldalt pedig Liza, aki boldogan integetett.
– Egész ezredünk itt vár rád! – nevetett Mihály, miközben átölelte Líliát. – Ismerd meg őket: ezek a srácok – Mihály, Alekszandr és Alekszej.
A fiúk udvariasan bólintottak, majd halkan kezdtek egymás között beszélgetni.
– És Lizával már barátok vagytok.
– Lili néni! – kiáltotta Liza, odafutva a lánynak és átölelve őt. – Milyen öröm látni téged!
– Drága kislányom! – suttogta Lília, magához szorítva. – És persze Mózes is itt van…
– Ő soha nem maradt volna otthon! Hiszen vele kezdődött az egész történet – nevetett Mihály, miközben átadta neki a macskát.
Mózes hozzásimult Lília vállához, halkan dorombolt, mintha azt mondaná: „Emlékszem rád.” Az a kéz, amely egyszer kihúzta őt a magány mélységéből, ismét ott volt mellette.
