– Rita, el sem hinnéd! Most láttam egy nőt, aki úgy néz ki, mint te! Mintha a vízből cseppent volna ki – tűpontos másolat! Ha nem tudnám, hogy neked nincs anyád, még azt hinném, hogy ő az…
– És nincs véletlenül egy idősebb nővéred? – kérdezte a férje, Makszim, aki hátulról tolta a bevásárlókocsit, már félig telepakolva élelmiszerrel.
– Mi? Miféle nővérem? – lepődött meg Rita, miközben a bébiétel üvegének összetételét olvasta.
– Gyere, megmutatom. Nézz oda, de óvatosan… bár már így is téged figyel. Szerintem valami rokonod.
– Hát rémisztően hasonlítotok, csak ő idősebb! – húzta izgatottan maga után Ritát Makszim két óriási polcsor közé.
– Hova vonszolsz?! Nincs semmilyen nővérem, biztos nincs! – mondta Rita enyhe bosszúsággal a hangjában, miközben megigazította a kis Antoska sapkáját, aki kényelmesen ült a bevásárlókosárban.
– Nem, hát nézd meg! Hátha olyan testvéred, akiről nem is tudsz! Ilyen van, mint a filmekben! – lelkesedett tovább Makszim.
– Menjünk innen, azt mondtam! – sziszegte Rita, és kiragadva a férfitól a kosarat, másik részleg felé indult.
Rita gyors léptekkel haladt, egyik sorból a másikba fordulva. Arcába vér szökött, érezte, hogy forró a bőre. Úgy érezte, ha még egy kicsit folytatódik ez az egész, sírva fakad, üvölt, és a földre rogy, dühösen lábbal csapkodva – annyira tehetetlennek érezte magát. Hiszen már hét év telt el.
…Ritát az édesanyja egyedül nevelte.
Apját a lány sosem ismerte, és az anya sem beszélt róla sokat. Abban az őszben, amikor Rita első osztályba ment, az anyja férjhez ment Pavlo Olekszandrovicshoz.
Ezzel Rita viszonylag boldog gyermekkora véget is ért.
A férfi az esküvő után beköltözött a kétszobás lakásba, ahol Rita az anyjával élt. A lánynak jutott a kisebbik szoba, az anya és a mostohaapa foglalták el a másikat. Az anya azonnal közölte Ritával, hogy hívhatja Pavlo Olekszandrovicsot apának.
De úgy alakult, hogy a férfi soha nem lett Rita számára apa – csak „Pasa bácsi”, és a lelkében teljesen idegen ember maradt.
A férfi lenézően bánt vele. Mindig volt valami megjegyzése, kritizálnivalója. Amíg Rita kicsi volt, hallgatta. Ahogy nőtt, próbált visszaszólni a teljesen alaptalan bántásokra. De „Pasa bácsi” mindig le tudta törni:
– Fogd be a szádat! Én etetlek, ruházlak, cipőt adok rád! Köszönd meg, ne követelőzz!
– Nem is kérek magától semmit. Anyu öltöztet és cipőz engem – próbálta védeni magát Rita, remélve, hogy az anyja mellé áll.
– Rita! Azonnal kérj bocsánatot apádtól! – csattant fel az anya.
…Amikor Rita tizennégy éves lett, érkezett a második gyerek.
Az anya repesett a boldogságtól, mert fiút szült, amire a férfi vágyott. „Pasa bácsi” büszke volt az örökösére. Rita pedig nagytestvér lett – és ezzel kamaszélete rémálommá vált.
– Rita, menj, ülj egy kicsit a testvéreddel, mi apáddal ebédelünk!
– Megyek… – Rita nem tehetett mást, engedelmeskedett a következő parancsnak.
– Miért bőg már megint?! Játsz vele, te ügyetlen! Enni sem lehet miattad! Hogy lehet valaki ilyen semmirekellő! – ordította „Pasa bácsi”, ismét megalázva a lányt.
Így telt el négy év.
Rita befejezte az iskolát, egyetemre felvételt nyert. Augusztus közepén betöltötte a tizennyolcat.
– Rita, kezdd el lassan összepakolni a cuccaidat. A kollégiumi szerződést megkötöttem, az első félévet befizettem. Aztán majd megoldod… – mondta az anya könnyedén.
– Miféle kollégium? – állt fel Rita a kanapéról.
– Diák-kollégium, Rita.
– Anya, az csak vidéki hallgatóknak van! Én nem akartam elköltözni otthonról!
Az anya válaszolni sem tudott, mert beleszólt „Pasa bácsi”:
– No lám, milyen finnyás! Nem akar elmenni! Szerencsétlen egoista! Az nem zavar, hogy hárman nyomorgunk egy szobában? Rómka is velünk alszik, négyéves már! Vagy örökké a nyakunkon akarsz lógni?
– Én itt vagyok bejelentve! – vágta oda Rita.
– Be vagy jelentve vagy sem, nem érdekel! Pakold össze a cuccaidat, aztán tűnj el! Ha nem, én dobom ki a rongyaidat az ajtó elé!
Az anya – szokás szerint – meg sem próbálta megvédeni a lányát.
Azon az augusztusi reggelen, amikor Rita mégis összecsomagolta a holmiját a kollégiumba költözéshez, az anya csak lopva csúsztatott a kezébe egy kis pénzt.
Így került Rita a kollégiumba. Itt kezdődött számára az igazi, önálló felnőtt élet.
Eleinte boldog volt. Csakhogy kiderült: a diákkosztöndíj szörnyen kevés egy hónapra.
Egy szombaton elindult az anyjához pénzt kérni.
Már a lépcsőházban festékszag ütötte meg az orrát, hallotta a munkazajt. A lakás ajtaja nyitva volt, így könnyen bejutott.
– Mit keresel itt? – fogadta a mostohaapa az előszobában.
– Anyához jöttem – válaszolta szárazon Rita, és megpróbált továbbmenni.
– Hova mész, nem látod, hogy felújítás van? Maradj itt, hívom. – förmedt rá „Pasa bácsi”, és bement abba a szobába, amelyet Rita nemrég még a sajátjának érzett.
Néhány perc múlva az anya jelent meg.
– Ritka, miért jöttél? Történt valami? – kérdezte aggódva.
– Semmi rosszat nem csináltam. Anya, pénzre van szükségem, hogy kihúzzam a hónap végéig.
– Hát hiszen van ösztöndíjad! – lepődött meg az anya.
– Igen. De nem elég egy hónapra. Egyébként mindenkinek a kollégiumban a szülei segítenek.
– Koldus lettél, vagy mi? Nézd már, mekkora lóra nőttél! Menj, dolgozz, ne pénzt kunyerálj! Honnan lenne nekünk? A fiút kell felnevelni, tengerre vinni, felújítás…
– Te a gyerekkorodban megkaptad a magadét, most már nem vagy gyerek. Larisza, egy fillért se adj neki. Értetted? – csattant fel „Pasa bácsi”, majd válaszra sem várva visszamenekült Rita régi szobájába.
Rita és az anyja némán, közvetlen közelről néztek egymásra. A lány szemében könny csillant, az anyja pedig zavartan, összezavarodva állt.
– Rita, hát végül is apádnak igaza van. Valahogy majd megleszel… – mondta halkan.
Úgy tűnt, az anya még akart volna valamit hozzáfűzni, de Rita már nem bírta tovább. Szintén válasz nélkül, kirohant a lakásból.
A könnyek vékony, de forró patakokban folytak az arcán. Arra sem emlékezett, hogyan jutott vissza a kollégiumba.
Rita a saját ágyán ült, és keservesen zokogott. Valami különös, tompa dermedtségben töltött el néhány órát.
Aztán hirtelen felpattant, kiment a folyosóra, elment a közös mosdóig. Megmosta az arcát, és a tükörbe nézett.
– Többé soha nem fogok sírni! Meg fogok küzdeni, túl fogom élni. Túl fogom élni – csak hogy bosszantsam őket! És anyámhoz többé nem megyek! – mondta magának, minden szót különös, töredezett, mégis határozott hangsúllyal ejtve.
Azon a napon Rita megszerezte az első mellékállását. Aztán jött a második, a harmadik… Dolgozott pincérnőként egy étteremben, szórólapokat osztott, sőt még egy táncstúdióban is dolgozott adminisztrátorként.
Amint megszerezte a diplomát, azonnal eldöntötte: másik városba költözik. Minél messzebbre a rossz emlékektől.
– Hogy véletlenül se fussak össze az „egykori rokonaimmal”… – mondogatta a kollégiumi barátnőinek.
Rita nem is sejtette, hogy a költözés nem menti meg attól, hogy hét év után véletlenül összefusson az anyjával.
Az új helyen a lány hamar megtalálta az első igazi, szakmájába vágó munkahelyét. A cégnél, ahol elhelyezkedett, gyorsan megbecsülték: okos, szorgalmas, felelősségteljes. Minden kollégájával jóban volt, a vezetőség is tisztelte és értékelte.
És amikor munkába állt, még nem is gondolta, hogy épp ott talál rá a sors. Makszim a szomszédos részlegen dolgozott jogászként.
Egy céges buli után felajánlotta, hogy hazakíséri a lányt. Meg is tette, a ház előtt elköszöntek.
Amint Rita belépett a lakásba, rémülten felsikoltott: a fürdőszoba ajtaján keresztül zúdult ki a víz. Az első gondolata az volt, hogy felhívja Makszimot.
– Makszim, vissza tudsz jönni?! – kiáltotta a telefonba.
Öt perc múlva már ott volt. Hívta a gyorsszolgálatot, majd egész éjjel együtt takarították a víz okozta károkat.
Így kezdődött a románcuk.
Makszim szülei Ritát azonnal befogadták a családba. Még az esküvő előtt „lányuknak” nevezték.
Rita boldog volt, mert az anyósától azt a gyengédséget kapta meg, amit a saját anyjától soha…
Összeházasodtak. A lány az anyját nem hívta meg az esküvőre – mindenkinek azt mondta, hogy meghalt…
Három évig éltek így, kettesben, úgymond „maguknak”.
Egy szép napon Rita megtudta, hogy kisbabát vár. A boldogságát nem lehetett szavakba önteni. És kilenc hónap múlva megszületett a várva várt elsőszülött, Anton…
– Rita, állj már meg! Te sírsz? Még soha életemben nem láttalak sírni… – lepődött meg Makszim.
– Igen, sírok! Pedig megfogadtam magamnak… – felelte Rita, miközben letörölte a könnyeit.
– Miért szaladtál el? Ki volt az a nő? – kérdezgette Makszim.
– Anyám… – válaszolta Rita hűvösen.
– Anyád?! Hiszen azt mondtad, hogy már nem él!
– Nem is él. Számomra… De az biztos, hogy ő volt… Nem akarok még emlékezni sem. Gyere, menjünk a kasszához, aztán haza!
Rita igyekezett minél gyorsabban elhagyni az üzletet, s közben már valamelyest megnyugodott. De a kijáratnál a szíve újra eszeveszetten kezdett verni. Ott állt a lépcsőkön az a nő, és Ritát figyelte.
– Jó napot, lányom… – mondta zavartan az asszony.
– Szia, – felelte Rita közömbösen, és elfordította a tekintetét.
– Tehát ebben a városban élsz?
– Igen…
Az anya először Makszimra nézett, majd a kis Antoska felé, akit a férfi tartott a karjában.
– Az unokám?! – kérdezte az anya Ritától.
– A fiam, – válaszolta a lány.
– Nekem pedig az unokám… – mondta az asszony.
– Neked ő senki! Ahogy te is az vagy neki!
– Lányom, miért beszélsz így? Én még… – de Rita nem engedte befejezni.
– Nem kell, anya! Megleszek valahogy…
Rita, Makszim és Anton elindultak a kocsi felé. Az anya pedig ott maradt, tanácstalanul, értetlenül nézve utánuk. Rita még sokáig nem tudta kiheverni a történteket.
Arra gondolt, hogyan kerülhetett az anyja ebbe a városba. Még azt is feltételezte, hogy talán ők is ideköltöztek. De szerencséjére többé nem találkozott vele…
Makszim igyekezett nem faggatni, de egy napon Rita nem bírta tovább, és mindent őszintén elmesélt neki.
Elmondott mindent: a gyerekkorát, a mostohaapát, és az anyját – az árulót… Aztán sokáig sírt a férfi vállán, miközben makacsul arra gondolt, hogy legközelebb csak a fia esküvőjén fog sírni. Az örömtől. És a boldogságtól…
Vajon helyesen tette Rita, hogy figyelmen kívül hagyta az anyját? Vagy túl messzire ment? Ti mit tennétek a helyében? Írjátok meg a véleményeteket kommentben. Hagyjatok lájkot is.
💬 Barátaim, ha szeretnétek még több történetet olvasni tőlünk – írjatok, kommenteljetek, és ne felejtsetek el lájkolni. Ez ad nekünk erőt és ihletet folytatni!
