„Hogyan próbált meg a pimasz volt férj visszaköltözni a lakásba a félrelépés után, de egyenesen a volt felesége főnökének karjaiba esett”
— Ne beszélj ostobaságokat! Hogyhogy nem engedsz vissza? Engem! — állt Vitalij döbbent arccal a volt lakásának ajtajában.
— Most épp te beszélsz ostobaságot. Minek jöttél ide, mi? Hol van az megírva, melyik törvényben, hogy mindenféle erkölcsi szörnyek, akik kedvükre kimulatják magukat a szeretőikkel, bármiféle joggal bírnak visszajönni a volt feleségeikhez? — csodálkozott Liliána.
— Lílka, ne bolondozz. Úgyis beengedsz, nem menekülsz előlem! — erősködött Vitalij. — Hát elfelejtettél mindent?
— Nem, semmit sem felejtettem. Tökéletesen emlékszem, ahogy elszaladtál egy fiatal, üresfejű szépség után, mindent elfelejtve, ami addig fontos volt — mosolyodott el gőgösen a volt feleség.
— Miért ragasztgatsz rá címkéket? Mitől lenne ő üresfejű, mi? — sértődött meg Vitalij, kissé elfeledve, miért is jött.
— Hát mi mást mondjak? Talált magának példaképet, a kis buta liba. Elvitte a nagy szerencsét. De látom, gyorsan kijózanodott, ha már megint itt vagy.
— Beszélj, de gondolkodj is közben! — húzta ki magát Vitalij. — Én a törvényes férjed vagyok…
— Voltál! — kiáltott a nő nyílt örömmel.
— Ezen könnyen lehet változtatni. Ismétlem: én vagyok a férjed, akivel közel húsz évet együtt éltél. Két gyerekünk van — ezt semmiképp sem törölheted ki az életünkből. Szóval ne bolondozz, inkább terítsd meg az asztalt. Megünnepeljük a visszatérésemet.
Vitalij bevitte a nagy bőröndöt és a sporttáskát a lakásba, ügyet sem vetve Lili tiltakozására.
— Ne hőzöngj, ne hőzöngj! Elfelejtetted, kié ez a lakás? — nézte magát kritikusan a folyosó tükrében, és szigorúan kérdezte Vitalij.
— Nem, miért felejteném el? Ez a közös lakásunk, amelyet most próbálok eladni, hogy a pénzt kettéosszuk. Ezt te magad akartad, amikor elmentél — emlékeztette a volt férjét Liliána. — Követelted, kiabáltál, ragaszkodtál hozzá, hogy gyorsan intézzük.
— Na, de hát még nem adtad el. Hála Istennek! Most már nincs is rá szükség. Ez a lakás az enyém, érted? — jelentette ki magabiztosan Vitalij.
— A miénk.
— Nem, az enyém! És te ezt nagyon jól tudod, drágám, szóval semmi jogod nincs nem beengedni ide.
— Hiszen házasságban vettük — lepődött meg Lili, aki már kissé elfelejtette a volt férje arcátlan természetét.
— Még azt is mondd, hogy te is beletettél a vásárlásba — vigyorgott cinikusan. — Mintha az egész kis fizetésedet ideadtad volna. Ne nevettess! Ha nem lettem volna melletted, a mezei könyvelői fizetésedből még egy kutyaólra sem tellett volna. Én pedig már akkor jó állást töltöttem be a gyárunkban. És mindig tisztességes pénzt hoztam haza. Ezért döntöttünk úgy, hogy a te kis közös szobádból normális lakásba költözünk. És megvettük ezt. Elfelejtetted?
— Nem, nem felejtettem el. A memóriám kitűnő. De a szobám bérleti díjából, majd eladásából befolyt pénzt is ide fektettük. Szóval ne próbáld a mi fizetéseink közti különbséggel elferdíteni a történetet. Én is tudok számolni, nem vagyok butább nálad, te olyan nagy észlény.
— Hát nézd csak, hogy beszélsz! Látod, milyen szemtelen lettél nélkülem, elszemtelenedtél — húzta össze dühösen a szemöldökét Vitalij, szigorú hangon.
— Figyelj, ha nincs hol laknod, bérelj szobát, vagy menj hotelbe, ha már ennyire büszkélkedsz a jövedelmeddel. A lakást eladom, és kész, többé semmi közünk egymáshoz. De együtt lakni veled? Ez már nevetséges! — mondta felháborodva Lili, megvetéssel és értetlenséggel nézve Vitalijra.
— Dehogynem fogunk együtt lakni! Ne vitázz. A gyerekeink még hálásak is lesznek ezért — állította kész tények elé Lilit Vitalij, büszkén.
— Nem lesznek. Ők az én oldalamon állnak. Veled még beszélni sem akarnak — jegyezte meg elégedetten Liliána.
— Világos… Te ellenem hangoltad őket, az apjuk ellen! Nélkülem teljesen elvadultatok, elfelejtettétek a rendet. De majd én gyorsan helyrehozom! — fenyegetőzött a volt férj.
— Aligha — biztosította őt a nő. — Kár volt ezt az egészet elkezdened, Vitalij. Ha Máska kidobott, akkor itt sem vár rád semmi. Nem foglak megbocsátani, nem fogok többé veled élni, és ez teljes abszurdum is lenne. Elváltunk, és nekem már másik életem van.
— Mi? Neked másik életed van? Ne nevettesd a hajamat! Tükörbe néztél mostanában? Lilikém, te fiatalon sem voltál szépség, és ez még finom kifejezés. Hát még most, negyven körül! Inkább köszönetet mondanál, hogy egy tisztességes férfival öregedhetsz meg. — ámult Vitalij a saját cinizmusán.
— Mindezek ellenére ragaszkodom hozzá, hogy nekem van magánéletem, amihez neked már semmi közöd — válaszolta nyugodtan Lili.
— Miféle magánélet? Mit fecsegsz? Húsz éve szánalomból vettem el feleségül. Megsajnáltam a kis butácskát. Gondoltam, ugyan kinek kellenél te, hát boldoggá tettelek, mondhatni. Te meg hálátlan vagy, egyszer sem mondtál köszönetet ezért. Máskülönben még mindig vénlány lennél — folytatta Lili megalázását Vitalij.
— Ó, hát persze! Már megint a régi szerepedben – a világ jótevője, pártfogója és jótékony ura! Megint a kedvenc témádra ugrottál. Már el is felejtettem, milyen ügyesen tudod fényezni önmagad.
— Líl, na elég lesz már, jó? Vegyél egy nagy levegőt, és kezdj örülni, hogy a férjed visszajött hozzád. Ez azt jelenti, hogy nem minden rossz benned. Jó feleség vagy – erről van szó! — mosolygott szélesen Vitalij, miközben igazította a dús, göndör haját.
Liliána ekkor fel is kacagott, ahogy ránézett.
— Nem hatnak rám a bájaid, te csábítás mestere! Na jó, lazíthatsz, nem kell feleslegesen pazarolnod az erőd és az időd.
— Tényleg azt gondolod, hogy egyedül akarod leélni a hátralévő életed? Hiszen mi még olyan fiatalok vagyunk, simán élhetnénk szépen a második felét az életünknek. Utazhatnánk például. Mit szólsz? Tengerhez, mi? Vagy el valahová messzebbre évente egyszer-kétszer. A gyerekek már felnőttek, én jól keresek, megengedhetjük magunknak. A barátnőid majd irigykednének rád. Vagy veszünk egy házat vidéken. Eladjuk ezt a lakást, és megvesszük. Lilikém, mit szólsz az ötlethez? Gyerekek, unokák, ha megszületnek – mind jönnek majd hozzánk. Gondold csak meg, miről mondasz le.
— Hát, nem nagy szám az ötleted. Ezt mind megvalósíthatod nélkülem is, valami másik nővel.
— Nekem nem kell semmilyen másik nő. Van nekem feleségem, törvényes — makacskodott Vitalij.
— Én nem vagyok a feleséged! Hagyd már békén az Isten szerelmére! Úgy rám akadtál!
— Éhes vagyok — a férfi minden ceremónia nélkül ment be a konyhába. — Gyerünk, etess meg, és hagyd abba a hisztit. Értékeltem már a sértődöttséged mértékét, de mindennek van határa, tudod! Elég volt!
Vitalij még belenézett, mi van Liliána fazekaiban. De ekkor megszólalt a mobil.
— Igen — felelte a nő és elmosolyodott. — Én is örülök, hogy hallom a hangod. Gyere csak, persze! Csak előre kell szólnom, hogy akadt egy kis előre nem látott körülmény. Igen, ő. Ahogy gondoltad.
— Ki az, aki hívogat téged? — kérdezte féltékenyen a volt férj.
— Ő az én szeretett férfim — felelte nyugodtan Liliána.
— Ó, na ne már! Ne nevettess! Kinek kellesz te – egy vén, csúnya nő! Ha csak nem valami csavargó, aki a lakás miatt sóvárog utánad. De jegyezze meg jól – ez a lakás az enyém! — ordított Vitalij.
— Istenem, milyen nevetséges vagy! Nagy ember egy fél kétszobás lakással. Hogy kinek kellek, azt mindjárt megtudod. Ő épp most jön ide, hozzám.
— Hagyd már ezt a cirkuszt, Lílka. Már untatsz, esküszöm! Biztos valamelyik barátnőd hívott, te meg itt pofátlanul hazudozol nekem valami pasasról. Senkinek sem kellesz! — nézett fennhéjázva a mosolygó nőre Vitalij.
— Na persze… Csak áltasd magad tovább. Öntelt pulyka.
— Én megmutatom neked! Hé! Tiszteld a férjedet! — fenyegette meg ujjával Vitalij.
Húsz perc múlva megszólalt a csengő.
— Én nyitok! Én magam! Ez az én lakásom! — kiáltott Vitalij, és berohant az előszobába.
De annál nagyobb volt a meglepetése, amikor az ajtóban közvetlen főnökét, a gyár igazgatóhelyettesét látta, ahol Vitalij már hosszú évek óta vezető mérnökként dolgozott.
— Ó, Dmitrij Ivanovics! Micsoda váratlan, de kellemes találkozás! Gyere, gyere csak be! Örülök, hogy látlak. De hát minek jöttél hozzám haza? Talán valami új pozíciót akarsz felajánlani nekem, mi? — kérdezte a férfi széles mosollyal. — Hisz erről az irodában is beszélhetnénk. Látod, Lili, mennyire értékel engem a vezetőség? Még haza is jön, hogy munkáról tárgyaljunk!
— Csakhogy én nem hozzád jöttem. És tudomásom szerint te, Vitalij, már egy éve nem élsz itt. Úgyhogy állj félre, engedj be.
— Nem hozzám? — változott el Vitalij arca. — Most viccelsz, Dmitrij Ivanovics? Hát kihez, ha nem hozzám, a vezető mérnökhöz? Csak nem hozzá, a közönséges könyvelői szürke kisegérhez?
Vitalij zavartan nézett volt feleségére.
— Igen, én a szeretett nőmhöz jöttem. Jó estét, Lilikém, — mondta Dmitrij Ivanovics, és átölelte Vitalij volt feleségét, majd puszit nyomott az arcára.
— Hozzá? — döbbent meg a férfi, látva, hogyan kedveskedik főnöke a volt feleségével.
— Igen, hozzá. Megkértem a kezét, és Liliána igent mondott, ezért végtelenül hálás vagyok neki.
Dmitrij Ivanovics és Lili egymás szemébe néztek szerelmes tekintettel.
— Ez nem lehet igaz! Csak bolondot űztök belőlem, ugye? — hitetlenkedett Vitalij.
— Egyáltalán nem. Én özvegy vagyok már három éve. Lilikém pedig elvált. Régóta felfigyeltem a feleségedre, mindig is csodáltam őt. Amikor pedig megtudtam, hogy te, te idióta, elhagytad, nem vártam tovább. És most együtt vagyunk.
— Ez nem lehet! — sápadt el Vitalij.
— De bizony, hogy lehet. És te pedig viselkedj tisztelettel. Ne feledd, a közvetlen főnököd és a jövendőbeli felesége előtt állsz. Szedd össze a bőröndjeidet, és tűnj el innen.
— Én… — próbált valamit mondani Vitalij.
— És ha még pattogni kezdesz meg a jogaidat követelni, kirúglak. Igen, pontosan így. Találok rá okot, hidd el.
— De hát… a lakás? Az enyém… a miénk?
— A lakást Lili eladja, nekünk úgysem lesz rá szükség. Mi az én házamban fogunk élni. A pénzedet megkapod a váláskor megbeszéltek szerint. De most, Vitalij, itt semmi keresnivalód nincs. Ne cirkuszolj, csak magadnak ártanál vele. És a kinevezést is felejtsd el. Nem vagy méltó rá. Bármikor cserbenhagyhatnál.
Vitalij a bőrönddel és a táskával kilépett egykori házának kapuján, és elindult, hogy menedéket keressen magának. Még nem tudta, hová menjen. A fejében minden összekuszálódott, nem tudta elhinni, mi történt vele.
Most csak egyetlen gondolat járt a fejében — hogy ugyan mit találhatott az igazgatóhelyettes az ő Lilikéjében, abban a csúnyácska és megöregedett nőben, akinek kötelessége lett volna otthon ülni és várni vissza őt, Vitalijt.
Íme a kérdés.
