Már dél volt, amikor Ilja végre fel tudta hívni szeretett feleségét:
– Jana, jól vagyok, hamarosan otthon leszek. Baleset történt a bányában, most térünk vissza a bázisra.
– Hála Istennek, Iljusa! Tudom, hívtam a diszpécsert, mindent elmesélt. Várlak.
Ilja nagyon zaklatott volt. Hiszen ma március nyolcadika van – nemcsak nőnap, hanem Jana születésnapja is. Úgy tűnt, minden a legjobban alakul: a műszakból már csak néhány óra volt hátra, és minden nyugodt volt. Aztán hirtelen riadó – tűz ütött ki az egyik bányában. Oltották a tüzet, mentették az embereket – szerencsére senki sem halt meg.
Ilja a bányamentő egységnél dolgozott. Magas, erős, izmos férfi volt, ugyanakkor rendkívül jószívű – épp ezért szeretett bele Jana.
Kilépett az utcára – és zuhogott az eső. Nem a legjobb időjárás arra, hogy az egész várost bejárja virágot keresve. Persze, a felesége nem a csokrokért és ajándékokért szereti, de ez mégiscsak kettős ünnep.
A kis bányászvárosban nem sok virágárus volt, ezért Ilja nem is reménykedett abban, hogy a házukhoz közeli virágos még nyitva van, és egyenesen a központba indult. Az egyik pavilon már zárva volt, a másikban pedig csak kellemetlen színű rózsák maradtak. Nem maradt más választás, mint betérni abba az üzletbe, amelyet az örökké mogorva Galina vezetett.
Amikor Ilja csuromvizesen belépett a boltba, az eladó épp a napi bevételt számolta.
– Jó napot! Boldog nőnapot kívánok!
– Köszönöm – morogta a nő kedvetlenül.
– Szeretnék egy csokrot venni.
– Itt van minden, válasszon.
Ilja végignézte a szobanövényeket, a maradék rózsákat és gerberákat.
– Nincsenek szép tulipánok?
– Fiatalember, aki szép tulipánt akart venni, az reggel jött, nem estefelé.
– Sajnos így alakult, a munkám miatt késtem.
– Persze, tudjuk, hogy a férfiak hol és kikkel maradnak ki munka után…
– Ugyan, én nem olyan vagyok.
– Mind egyformák… Van egy megrendelt csokor, amit nem vettek át.
Galina egy másik helyiségbe vezette Ilját, ahol ajándéktárgyak sorakoztak a polcokon. Egy kis asztalon gyönyörű csokor állt: lila és fehér, rojtos szirmú tulipánokból.
– Csodaszép! Mennyibe kerül?
– Másfél ezer rubel.
Ilja zavarba jött – nála csak ezer rubel volt. Megkérhetné Galinát, hogy tegye félre, amíg hazamegy a pénzért, de tudta, hogy Jana már nem engedné ki az ajtón. Sóhajtva elindult kifelé.
– Hát, ilyenek a mai férfiak… Virágot keresnek, de nincs pénzük.
– Normális férfi vagyok. Nem mulatozásból jövök, hanem a munkából, egy bányabalesetből. Életeket mentettünk! És van pénzem, csak nem elég – felelte bosszúsan Ilja.
Kint az eső még erősebben zuhogott. Galina az ablakból nézett utána, és elszégyellte magát. Hallotta, mi történt aznap a város legnagyobb bányájában. „Ez a fiú embereket mentett, most pedig hazasiet a feleségéhez, és virágot keres… én pedig ilyen rideg voltam vele.”
Ekkor meglátta, hogy egy idős asszony lépett Iljához, és szinte húzta magával az öreg kétszintes ház udvarába.
– Drága nagymama, most nem érek rá, nagyon sietek!
– Kisfiam, nincs más, aki segíthetne. Csak tíz perc az egész. Kérlek!
Útközben az idős asszony elmesélte, hogy valaki két apró kiscicát tett le a lépcsőházukba. Hazament tejért, hogy megetesse őket, de mire visszajött, a kicsik eltűntek. Kimenekültek és felmásztak egy fára – most pedig nem tudnak lejönni, és keservesen nyávognak.
– Nincs kit megkérnem. A szomszédaim… nos, nem jó emberek. Állandóan morognak, amiért etetem a kutyákat és macskákat. De nem hagyhatom őket a fán egész éjszakára!
Megérkeztek a fához – a cicák tényleg torkuk szakadtából sírtak. Aprók, csapzottak, sárosak… De jól látszott, hogy mindketten tűzvörösek. Ilja könnyedén felmászott a fára, és lehozta őket. Apró szívük vadul vert a kezében.
– Teljesen egyformák!
– Igen, de az egyik fiú, a másik kislány.
– Lehet, hogy testvérek?
– Lehet. De hogy volt szíve valakinek kidobni őket? Ráadásul vörösöket! Nem szabad vörös cicákat kidobni – ők szerencsét hoznak a házba!
– Szerencsét?
– Igen, ez egy régi babona.
– És most hova kerülnek?
– Nem tudom, már van négy állatom otthon. Holnap kiviszem a piacra, hátha valaki elviszi őket.
– Nem, nagymama, nem kell a piac. Ha testvérek, nem szabad őket elválasztani. Hazaviszem a szerencsémet!
Ilja elképzelte, ahogy az idős asszony a piacon kínálgatja a cicákat, majd ha nem kelnek el, hazaviszi őket, és a szomszédok újra morgolódnak.
A cicák izgágák voltak, felmásztak Ilja nyakába, majd a fejére. Éles kis karmaik majdnem kiszaggatták a kabátját. „Így nem fogom hazavinni őket… De a virágboltban biztos van egy doboz!”
A bolt ajtaja nyitva volt, de a villanyt már lekapcsolták.
– Elnézést… újra én vagyok. Tudna segíteni?
– Már majdnem bezártam! Csak nem a csokorért jött vissza?
– Nem. Egy kartondoboz kellene.
Galina felkapcsolta a villanyt, és meglepődve nézett Iljára, aki a mellkasához szorított két vizes kis gombócot.
– Hol találtad őket?
– Leszedtem egy fáról. A nagymama megkért.
– Értem. Milyen furcsa emberek vannak!
Galina hozott egy dobozt, és lyukakat vágott rajta, hogy a cicák kapjanak levegőt.
– Köszönöm! És még egyszer boldog nőnapot!
Ahogy Ilja távozott, Galina utána szólt:
– Várjon! Hogy hívják?
– Ilja.
– A virágokat itt felejtette.
„Nem, nem kell…”
– Nem értett meg – nem kell pénz. Vigye el a csokrot.
Galina átnyújtotta Iljának a lila-fehér, rojtos szirmú tulipánokat.
– Nem tudom elfogadni így. Van nálam ezer rubel, a többit holnap behozom, rendben?
– Én viszont így adom. És semmi „rendben”. Nem kell se most fizetni, se holnap behozni. Ez a feleségének van. Mondja meg neki, hogy nagyon szerencsés a férjével.
– Köszönöm!
Ilja végre hazafelé indult. Galina pedig sokáig nézett utána – erre a jószívű fiatalemberre, aki egy csokor tulipánnal és egy doboznyi boldogsággal távozott.
Ilja nem hívta fel Janát, inkább csendben kinyitotta az ajtót a kulcsával. Jana meghallotta, és rögtön kiszaladt az előszobába.
– Drágám, boldog születésnapot és boldog nőnapot! Végre itthon vagyok.
– Köszönöm, Iljusa! Milyen gyönyörű! Ilyen színű tulipánt még sosem láttam. Az egész várost bejártad értük?
– Kerestem a virágot… de találtam egy doboznyi boldogságot is.
Letette a kartondobozt a puffra, leszedte róla a ragasztószalagot, és kinyitotta. Az egyik sarokból négy kékeslilán csillogó szempár nézett fel rájuk – két összebújó kiscica.
– Jaj, ti kis vizes gombócok! Na jó, először Ilja megy a fürdőbe, aztán ti következtek!
Egy teljes műszak után, a várost bejárva és egy forró fürdőt véve Ilját teljesen elnyomta a fáradtság.
– Jana, csak egy órácskát ledőlök.
– Persze, pihenj egy kicsit. Ha felébredsz, akkor megünnepeljük az estét.
– Megbírsz velük egyedül?
– Hát hogyne! Nézd, milyen nyugodtak.
A kiscicák csendben ültek az előszobában, pont ott, ahol a dobozból kivette őket. Jana nem akarta siettetni őket – hagyta, hogy lassan ismerkedjenek az új otthonukkal. Ők viszont mintha még mindig nem hitték volna el, hogy ez most már az ő helyük.
Miközben Ilja aludt, Jana megfürdette a kiscicákat samponnal, majd óvatosan megtörölgette őket egy törülközővel. Ekkor megcsörrent a telefonja. A nővére, Lera hívta.
– Na, hogy vagytok, hugi? Ünnepeltek?
– Még nem. Iljának nehéz műszakja volt. Ha felébred, akkor kezdjük.
– Szóval unatkozol?
– Nem, egyáltalán nem unatkozom! A férjem egy doboznyi boldogsággal lepett meg.
– Miféle boldogsággal?
– Holnap este gyertek át, és meglátjátok.
– Na, Ilja mindig tud meglepetést okozni!
– Ő a legjobb!
Már késő este volt, de Jana és Ilja még mindig az asztalnál ültek, és pezsgőt kortyolgattak. Ez volt a családi hagyományuk – március nyolcadikát kettesben ünnepelték, másnap pedig meghívták a rokonokat és barátokat.
Figyelték, ahogy az új családtagok egyre bátrabban fedezik fel a lakást. A kicsi, jóllakott, immár illatos és bolyhos kiscicák magabiztosan lépdeltek a szobában.
A város másik végén két középkorú, de magányos nő is pezsgőt kortyolgatott egy ünnepi asztalnál. Mindketten sikeres vállalkozók voltak, és épp azt mondták: „Igyunk magunkra, szépségünkre és a sikeres üzletre!”
De egyikük mégis máson jártatta a gondolatait. Leginkább arra vágyott, hogy valaki egy szakadó esőben keresztül-kasul bejárja érte a várost, hogy tulipánokat szerezzen neki… és ajándékba adjon egy doboznyi boldogságot.
