Varvara, egy széles csontozatú, esetlen asszony ballagott az orvosnő mögött, és reménykedve nézett a szemébe.
– Ugyan már, asszonyom. A kislány koraszülött ugyan, de erős. Ne aggódjon, minden rendben lesz. A lányával is, meg az unokájával is.
– Adja Isten – mondta az asszony az épp távolodó doktornő után, aztán mikor az eltűnt a rendelő ajtajában, motyogva hozzátette: – Micsoda bánat…
A baj hat hónappal ezelőtt esett meg Varvara családjában, amikor egy beszédes és nem kevésbé kíváncsi szomszédasszony, aki csak úgy beugrott egy teára, miközben almás lekvárt kanalazott a csészéjébe, „véletlenül” elejtette:
– Mikorra várod a gyarapodást? Gondolom, már gyűjtögeted a pelenkákat, ugye?
– Miféle gyarapodást? Mit fecsegsz te itt összevissza? – hökkent meg Varvara.
– Hát mifélét? Klavkádat a múlt héten kétszer is megcsavarta a gyomra az istállóban. Saját szememmel láttam, ahogy befogta a száját a kötényével és kirohant a borjúktól.
– Talán evett valami rosszat – próbálta védeni az állásait Varvara.
– Ugyan már, mintha te nem lettél volna még terhes, hogy ne tudnád, mi a dörgés. Vagy tán nem is vagyok asszony, és nem értek hozzá?
Este aztán Varvara néni kérdőre vonta Klavgyiját, majd sokáig sírt – szidta a világ összes szavával a szerencsétlen lányát, a meg nem született gyereket, a lebarnult napszámost, akinek már nyoma sem volt, és vele együtt az egész férfinemet is.
A kis hangos Zinka érkezése nem hozott örömöt – csak gondot, sértettséget és égető szégyent. Klavgyija nem tanúsított különösebb gyengédséget a gyerek iránt: kézbe vette, ha etetni kellett vagy ha ordított, de nem többet. Varvara néni is közömbösen pillantgatott az unokára, szeretetet ő sem mutatott. Hát igen, már a negyedik unoka – minek is örülni. Ráadásul a lánya hajadonként szült, abban sincs sok jó. Így hát Zinka szeretet nélkül jött erre a világra, és szeretet nélkül is kezdte bizonytalan lépteit az életben.
Egy év múlva Klavgyija a munkástelep felé vette az irányt, hogy megkeresse a maga asszonyi boldogságát. Zinka Varvara néninél maradt – mégiscsak az igazi nagymama, nem holmi idegen. A kislány nem igényelt különösebb törődést: azt ette, amit adtak, időben lefeküdt, nem betegeskedett. Az orvosnő nem hazudott, Zinka tényleg erős volt – és sajnos továbbra is szeretetlen.
Zinka a nagymamánál élt hét éves koráig. Ezalatt Klavgyija kitanulta a festő szakmát, férjhez ment, és megszülte Kolkát. Akkor aztán Klavgyija eszébe jutott Zinka – hisz a kislány már nagy, jó lesz anyjának segíteni. El is jött érte a faluba, de Zinka, aki évente kétszer látta az anyját, nem mutatott különösebb örömöt a találkozáskor. Klavgyija rosszallóan nézett rá:
– Uuuuh, Zinka, olyan vagy, mintha nem is a sajátom lennél. Más gyerek örülne, hozzábújna az anyjához, te meg csak itt állsz, mint egy idegen…
Amikor búcsúzott a kislánytól, Varvara néni még egy kicsit meg is könnyezte, pár napig hiányzott neki, de a következő szombaton megérkezett hozzá a két legkedvesebb unokája, Lenyocska és Okszanocska, a legidősebb fia gyerekei. És Varvara néni a sok gond és tennivaló közepette hamar elfeledkezett Zinkáról. A nem szeretett Zinka nem sokat bánkódott a nagymamája után, de a nemrég kikelt kis sárga csibéktől való búcsú könnyzáporokat fakasztott.
A munkástelepen Zinkának nem igazán tetszett, de nem volt választása. Idővel megszokta, lettek barátnői, iskolába kezdett járni. Iskola után leckét írt, leszaladt kenyérért és tejért, krumplit hámozott, hogy mire anyja hazaér, minden készen álljon. Később már az óvodából is elhozta Kolkát, és anyját utánozva így szólt a nagy fejű kisfiúhoz:
– Nézz a lábad elé, te átokfajzat. Elfogyott veled minden erőm! Az utolsó idegeimen táncolsz, magamat emésztem, de tőletek bezzeg semmi segítség!
Szerető szavakat Kolja nem hallott a nővérétől – nem is csoda, hiszen Zinka maga sem hallott soha ilyet senkitől. És igazából nem is várta. Ő az a gyerek volt, akit nem szerettek. A lányka alig szenvedett emiatt – nem tudta, hogy lehetne másképp is.
Pedig Zinka hallotta, hogy a barátnőit anyjuk becézgeti, és az ő anyja is hívogatta Kolenkát hol „napocskámnak”, hol „cicuskámnak”. Őt viszont csak Zinaidának, Zinkának vagy egyszerűen Zina néven szólították. Őszintén elhitte, hogy neki nem is jár a „napocska”, ő már nagy, nem olyan, mint Kolja.
Otthon Zinkát ugyan nem becézgették, de különösebben nem is bántották. Nem vágták a fejéhez a kenyeret, igaz, nem is öltöztették csinosan, és nem kényeztették finomságokkal, de rongyos és éhező sem volt. Ő egyszerűen csak nem volt szeretve.
Tizenöt évesen Zina elhagyta a hideg otthont, amely nyolc év alatt sem vált azzá számára. A városban jelentkezett egy szakiskolába, cukrász akart lenni. Volt egy álma: hogy egyszer végre degeszre eheti magát süteményekből. A város tetszett neki, az otthonban három másik lánnyal lakott egy szobában, órák után maga volt az úr.
És amikor találkozott Vologykával, az élete hirtelen színesebb lett. Bár mély, nyirkos november volt, a napfény sosem ragyogott olyan melegen Zinkára. A szobatárs lányok mindent értettek, ilyenkor elvonultak egy órácskára tévézni a közös helyiségbe. Vologyka nem volt félénk, szép szavakat mondott, amitől Zinkának szinte elállt a lélegzete, és szédült a boldogságtól.
– Te vagy a szerelmem – suttogta, és Zinka, aki hozzászokott a szeretetlenséghez, elolvadt a gyönyörtől.
Hamarosan azonban reggeli rosszullétek gyötörték. Ostobán nem ment orvoshoz időben, és így elmulasztotta a lehetőséget. Még nem volt tizennyolc, így orvosi igazolással, Vologykával karöltve, aki hirtelen nagyon komorrá vált, elindultak az anyakönyvi hivatalba.
Elkezdődött hát Zinka családi élete – és egyben véget is ért rövid szerelme. Az ifjú pár a fiú családjához költözött. Vologyka anyja és nagyanyja nem mutattak különösebb szeretetet Zina iránt, de bejelentették a saját házukba. Nem volt mit tenni – nem ő volt az első, és nem is az utolsó, majd csak meglesznek valahogy. Talán minden jobbra fordul, ha megszületik a gyerek, Vovka majd lenyugszik.
Zinka régi barátnője a telepről irigykedett:
– Milyen szerencsés vagy, városban fogsz élni, igazi városi nő leszel!
Zinka nem próbálta meggyőzni. Nem fogja mindenkinek elmesélni, hogy az ő „városi élete” csak nevében az. A ház a külvárosban van, a komfort olyan, mint a falun, a vízért a telek végére kell menni, a kútoszlophoz. De Zina nem panaszkodott – hozzá volt szokva. Egy vödör ide, egy vödör oda, szépen elindult. A víz loccsant a vödörben, hidegen csapott a lábára.
És így, a jeges vízzel együtt, kiöntötte a még meg sem született kisgyermekét is. Az anyósa szidta őt, de hát – vajon Zinka direkt tette?
Úgy tűnt, Vovka talán még sajnálta is Zinaidát – bár nem sokáig, csak egy-két napig. Hamarosan újra elkezdett csavarogni, kocsmázni a haverjaival. Az anyja meg a nagyanyja nem zavarták el Zinkát a házból – hadd lakjon ott, segítsen a ház körül. Talán még összejön valami köztük. De nem jött össze. Rövid idő múlva Vovka új nőt hozott haza, és közölte, hogy nem szereti Zinkát, sőt, soha nem is szerette.
Zinaida elsírta magát a barátnőinek, de nem sokáig gyászolta a történteket. Ugyan miért fájt volna annyira, ha nem szeretik? Hiszen ehhez volt szokva – egész életében nem szerették. Összepakolta kis holmiját, némán végighallgatta az anyósa szavait, aki azzal küldte el, hogy menjen, amerre lát, aztán becsapódott mögötte az idegen ház ajtaja.
Zinaida beköltözött a gyári munkásszállóra. Nem volt ez olyan rossz – az étkezde a gyár területén, az albérlet közel a főbejárathoz, a gyári klub is a közelben. Mintha málnaillatú lenne az élet – csak élni és örülni kellene. Hát Zinaida örült is: nem üldözték, nem alázták – már ez is valami. A munkatársnőkkel együtt ment dolgozni és jött haza, együtt jártak klubba, moziba.
Ritkán látogatta meg az anyját, a mostohaapját meg az öccsét. Ők sem várták különösebben – hát ő sem erőltette. Nagynénje, Varvara, akkor halt meg, amikor Zina huszonegy éves volt. Elment a temetésre, végignézett az egykor ismerős helyeken.
Varvara nagynéni a házát a kedvenc unokáinak, Lénácskának és Oksánácskának hagyta. Zinka nem haragudott rá – ők voltak a kedvencek, a nagyi kis bogyócskái. Ő maga, Zina, csak afféle levágott darab volt – a nem szeretett unoka.
Zinaida nem igényelte az örökséget, de a többi rokon csúnyán összeveszett azon az ötparcellás házon. A leginkább Zina anyja, Klaudia kiabált és átkozódott, panaszkodott, hogy az ő drága Kolenykájának még egy hajlott kanalat sem hagyott a nagyanyja. Hát nem volt ő is unoka? Miben volt ő rosszabb, mint Lénácska meg Oksánácska? A sopánkodás és jajveszékelés közben Klaudia egy szóra sem méltatta az idősebb lányát. Zinának még egy hajlott kanál sem járt.
Zinaida megpróbálta néhányszor rendbe tenni az életét, de nem járt sikerrel. Volt, hogy együtt lakott férfiakkal, de egyik kapcsolat sem tartott sokáig. A házasságkötő hivatalba egyik udvarló sem vitte el, de őt sem vonzotta különösebben a ZAGS. Egyszer már járt ott, elég volt.
Zinaida magánélete mindkét alkalommal hasonló okok miatt futott zátonyra. Az egyik férfi ivott és nőzött, a másik ivott és ütött. Döntse el maga az ember, melyik a rosszabb. Zinka örült is, hogy nem házasodott újra – különben nem úszta volna meg balhé nélkül. Így csak bedobálta holmiját a műbőr bőröndbe, és visszaköltözött az állami vaságyra, szeretett barátnői mellé.
Zinaida estefelé már nem sietett vissza a kollégiumba – több mint tíz éve lakott különböző szállásokon, már elege volt az idegen ágyakból. Nem is csoda: majdnem harminc éves volt, s ilyen korban már minden nő vágyik egy saját sarokra, ahol a saját kis fazeka ott áll a saját polcán. Csakhogy az egyedülállók a sor végén álltak, először a családosokat juttatták lakáshoz.
Néha betért Zinaida a gyári takarítónőhöz, Asya nénikéhez a raktárhelyiségbe, hogy kiöntse a lelkét. Három-négy hónapnyi ilyen beszélgetés után Asya néni komolyabb hangvételű beszédet kezdeményezett:
– Zina, tavaly meghalt a húgom szülés közben, hátramaradt utána egy kislány meg a férje. Már régóta figyellek téged, rendes, dolgos asszony vagy. A húgom férje, Matvej is derék ember. Gondold meg, lehet, hogy összeillenétek. Nem fog bántani, nyugodt ember. Csak ünnepekkor iszik, és akkor is mértékkel. Lehet, hogy nem egy szépség, és szép szavakat sem tud, de Sura húgomat szerette – és mit kívánhat többet egy asszony? Gondold meg, Zina. A kislány még nagyon pici, anyunak fog hívni…
Zina gondolkodott, és beköltözött Matvejhoz. A májusi ünnepekre kimeszelte a szobát, vett egy kis pamutvásznat – fehér alapon zöld virágosból függönyt varrt, sárgából és világoskékből pedig a kislánynak két kis ruhácskát. A kislány, Szonyecska, hamarosan beszélni kezdett, és anyának kezdte szólítani Zinaidát.
Matvej valóban nyugodt ember volt, nem bántotta a feleségét, a fizetését hazaadta, durva szót nem ejtett. Igaz, szerelmes szavakat sem mondott – de Zinaida nem is volt hozzászokva ilyesmihez. Minek is, ha egyszer gyerekkora óta nem szerették? Már régen beletörődött.
A szerelmes szavakat Zinaida három év házasság után hallotta – de nem a férjétől. Egy nap Szonyecska szaladt be az udvarról, apró sárga pitypangokat szorongatva a kis öklében, megölelte Zinát, megpuszilta cukortól ragacsos ajkaival az arcát, és ezt suttogta:
– Anya, szeretlek. Mindenkinél jobban szeretlek. Jobban, mint apát, jobban, mint Asya nénit, jobban, mint a Juliska babámat.
Zinaida magához szorította a kislányt, egyszerre nevetett és sírt – végre őt is szerették.
Egy év múlva megszületett Iljuska. Matvej vigyázott a feleségére, éjjel ő is felkelt a babához, teregetett, segített lehozni a babakocsit a lépcsőn. Hamarosan lakást kaptak a gyártól – tágas, világos, igazi öröm ott élni. Zinaida boldog volt – volt miért.
Felnövelték együtt Matvejjal a gyerekeket, unokákat is megértek. Az ősz hajú Zinaida a telken kompótokat rak el, körülötte pedig gyerekzsivaj:
– Nagyi, szeretlek! – kiáltja Olja.
– Nagyi, én is szeretlek! – visszhangozza Denisz.
– Baba, be be lyulyu! – gügyögi a legkisebb, Másenka.
– Mindannyian szeretjük a nagyit – mondja Matvej, szürke bajsza alatt mosolyogva.
Zinaida észrevétlenül letöröl egy legördülő könnycseppet. Sok évvel ezelőtt még csak nem is remélte, hogy a sors, amely gyermekkorától nem szerette, ennyi szeretettel fogja megajándékozni.
