Aztán véletlenül meghallotta, mire becsüli a lánya az anyai szeretetét…
A nap kegyetlenül sütött, beleégetve sugarait a fáradt hátba, de Tamara Leontyijevna számára ez a munka sosem teher volt, hanem a szeretet kifejezése.
Hitte: minden egyes kigyomlált ágyás, minden fazék főtt borscs az ő láthatatlan ölelése a legkedvesebbek számára.
Úgy tűnt neki, hogy a gondoskodását szó nélkül is értékelik.
Egészen addig a fülledt nyári reggelig, amíg néhány véletlenül elkapott szó szét nem zúzta ezeket az illúziókat apró, éles szilánkokra, amelyek fájdalmasan fúródtak az anyai szívbe.
— Anya, hát te úgyis nyugdíjas vagy, minek ülnél dologtalanul! — hangzott fel a lánya hangja a telek fölött csengően és gondtalanul.
Tamara Leontyijevna nehezen felsóhajtott, letette a kapát a laza földbe, és lassan kiegyenesedett, érezve, hogy sajog a dereka.
Olja a dázsaház árnyékos verandáján állt.
Az egyik kezében megszokott módon okostelefont tartott, a másikban pedig egy nagy pohár hűs cseresznyekompótot, amit Tamara még hajnalban gondosan megfőzött.
Még csak fél tizenkettő volt, de a három unoka már két órája a udvaron szaladgált, magára hagyva.
— Nem ülök, Olja. A krumplit töltögetem fel — válaszolta halkan az anya, miközben letörölte a izzadságot a homlokáról.
— Hát én is ezt mondom! Hasznos dologgal foglalkozol. Meg te egyáltalán elképzeled, milyenek most a dajkabérek tarifái? Hát ez őrület!
Olja ezt kitűnően elképzelte.
Mindent, ami az idegen és a saját pénzügyeit illette, képes volt fillérre pontosan kiszámolni.
Tamara hagyta a szerszámot, és a kerti mosdó felé indult.
A tető alatt, a nagy asztalon még ott maradtak a piszkos tányérok a pazar omlett maradékaival, amit reggel hétkor készített, ügyelve arra, hogy ne csapjon zajt, amíg a család aludhat.
Vitalij, a veje, ugyancsak ott ült, mélyen belemerülve egy fonott fotelbe.
A tekintete mereven a táblagép képernyőjére szegeződött, ahol lelkesen olvasott valamilyen horgászfórumot.
Az anyósára rá sem nézett.
— Apa, apa! Hát hol kell gilisztát ásni a horgászathoz?! — kiáltott fel hirtelen az udvar másik feléből a kisebbik unoka, Artem.
— Kérdezd a nagymamát — válaszolta lusta módon, a képernyőtől el sem szakadva Vitalij.
«Nagymama». Hát persze.
Ebben a házban a nagymama univerzális lexikon és szó nélkül szolgálatot teljesítő cseléd volt.
Ő tudta, hol a giliszta, hol rejtőzik a sebtapasz, mikor lesz kész az ebéd, és hol veszett el az alapvető lelkiismeret.
Bár az utóbbit ezekben a falakban, úgy látszik, már nagyon régóta nem látták.
Tamara némán letörölte a meggyötört kezét egy konyharuhával, és nekilátott a burgonyapucolásnak.
Hét adag: négy felnőttre és három gyerekre.
És így ment ez nap mint nap. Hetedik éve már.
Ezt a dázsát még a megbízott férjével vették a távoli kilencvennyolcadikban.
Tizenöt hold termékeny föld, meghitt ház, egy kis banya.
Akkor a férje ragaszkodott ahhoz, hogy mindent a nevére írjanak: «Tomocska, legyenek csak nálad a papírok, az élet kiszámíthatatlan, bármi történhet».
És a «bármi» megtörtént.
Kétezer-tizenhétben özvegy maradt.
A dázsa meg azóta észrevétlenül átalakult a lány családja számára egy ingyenes szanatóriumi fiókteleppé, ahol Tamara séfként, kertészként, animátorként és takarítóként dolgozott egy személyben.
— Nagyi, és mikor lesz már ebéd? — dugta be türelmetlenül a fejét a tető alá a nagyobbik unoka, a tízéves Krisztina.
— Mindjárt, úgy egy óra múlva, napsugaram.
— Milyen hosszú! — húzta el a száját csalódottan a kislány.
Hát persze, hogy hosszú. Hiszen a krumplihegyek nem maguktól pucolódtak meg.
Ebéd közben Olja ki sem engedte a kezéből a telefont, miközben gépiesen rágta az ételt. Vitalij, miközben a hideg levest lapátolta be, rászánta magát az egyetlen bókokra, amit egyáltalán ki tudott nyögni:
— Anyósom, hát neked egyszerűen arany kezed van! — dünnyögte teli szájjal.
Ezt a bizonyos „arany kezet” a múlt hétvégén nagyon is „családiasan” arra kérte, hogy gyomlálja ki az elitszedres ágyását, amelyet tavasszal saját maga ültetett ki nagy pompával. Eközben Tamara mosógépe, amely már egy éve csak minden másodszor működött, és borzasztóan zúgott, továbbra is romokban hevert, mert a javítás „túl drága”. Cserébe Vitalij nemrég vásárolt magának egy vadonatúj pergető horgászbotot tizennyolc ezer hrivnyáért. Úgy is állt a bejáratnál, egyszer sem tekerték le.
— Anyu, ugye ebéd után vigyázol a kicsikre? Mi Vitalijjal át akarunk ugrani a városba, szétnézni a plázában — vetette oda Olja, miközben a hírfolyamot görgette.
— Még nincsenek megöntözve a ágyások…
— Jaj, hát azok az ágyások estére sem szaladnak el. A butikok meg nyolcig nyitva vannak!
Tamara lassan letette a merőkanalat az asztalra.
— Hát én?
— Mi lenne veled? — Olja végül felemelte a csodálkozó tekintetét.
— Én is talán a városba akarok menni.
Olja elnevette magát. Olyan könnyedén, csengően és őszintén, mintha a világ legviccesebb viccét hallotta volna.
— Anyuskám, mégis mi ütött beléd? Hatvankét éves vagy, miféle vásárlás meg plázák? Neked itt a természetben is csodás!
Vitalij egyetértően dörmögött, miközben kenyérrel tunkolta ki a leves maradékát.
Tamara egy szót sem szólt. Egyszerűen összegyűjtötte a koszos edényt, és a mosogatóhoz vitte. És pontosan ekkor, a háta mögött hallotta, amint Olja örömmel válaszol a harmadfokú unokatestvére, Zsanna – a család fő pletykafészkének – hívására.
— …Hát nem, Zsanna, luxus módon nyaralunk! — csicseregte a lánya. — Anya velünk van, mindent ő visz a hátán, úgy élünk itt, mint a pap a sajtban! Gondold csak el, ez az üdülés nekünk semmibe sem kerül!
Szünet. Zsanna valamit izgatottan kérdezett.
— Komolyan mondom neked! — folytatta Olja. — A dajka a városban most egy ezrest kér naponta, a szakács tönkretenné az embert, itt meg minden ingyen van. Hát miért is ne? Úgyis nyugdíjas, magának is unalmas, így meg legalább van dolga. A legfőbb előny, hogy külön nem is kell etetni, mindenkivel együtt ül le az asztalhoz. Tiszta tiszta haszon! Meg is mondom neki: ülj csak, anyu, úgyis ingyen vagy! Az övé a dácsa, ő veszi a kaját, vigyáz a gyerekekre… Havonta húszezer hrivnyát spórolunk ezen! Még a nyugdíjából is átutal nekünk egy részt.
Tamara elzárta a csapot. Halálos, csengő csend lett. Csak azt lehetett hallani, hogy egy nagy légy ütközik neki a régi veranda üvegének.
Fél nyugdíj. Húszezer megtakarítás. Külön nem kell etetni. Ingyen van.
Minden egyes szó úgy hullott a lelkére, mint az izzó ólom.
Az asszony alaposan letörölte a kezét egy konyharuhával, és határozott léptekkel a ház felé indult. Kinyitotta a régi ládát. Ott, a gondosan összehajtogatott törölközők alatt egy irattartó kartonmappa lapult. Előhúzta, és visszatért a verandára.
Olja már befejezte a hívást, és megint a képernyőt nyomkodta. Vitalij lusta módon egy fogpiszkálóval turkált a fogai között.
Tamara a lánya elé tette a papírlapot. Ez volt a kertséget igazoló szerződés, valamint a villany-, a szemétszállítási és a vízdíj friss csekkei. Felülre rátétként rákerült az Állami Nyilvántartás kivonata. A tulajdonos egyetlen egy — ő maga.
— Ez meg micsoda ócskaság? — Olja elégedetlenül félrenézett.
— Ez a számla azért, ami nektek „ingyen” van — Tamara hangja halkan szólt, de úgy vágott, mint a jéghideg üveg.
— Anyu, mégis mit kezdesz itt? — Villany — ezer hrivnya havonta, mert bekapcsoljátok a bojlert és a klímát. Víz — ötszáz. Szemét — háromszáz. Az élelem hét emberre, tegnap átnéztem a blokkokat — legalább hatszáz hrivnya naponta. Csak idén júniusban tizennyolcezerért ettetek le. És minden egyes hrivnya az én nyugdíjkártyámról lett levonva.
— Hát de mi majd neked később… — kezdett el dadogni Olja.
— Mit adtok nekem „később”? — Tamara egyenesen a szemébe nézett. — Az elmúlt három évben egyetlen hrivnyát sem adtatok. Egyet sem. Ellenőriztem.
A gyufa Vitalij kezében megállt.
— Anyósom, ti ezt… miért húzzátok fel magatokat a semmin? — próbálta elsimítani a dolgot.
— Húszezer megtakarítás, Olja. Engem külön etetni sem kell. Mindent hallottam. Az első szótól az utolsóig.
Olja tátotta a száját, mint a partra vetett hal, aztán becsukta. A keze megremegett, a cseresznyekompótos pohár megdőlt, és a ragacsos vörös folyadék lassan ráfolyt a hófehér terítőre, egy véres foltra emlékeztetve. Olja üres tekintettel bámult rá, és még csak meg sem próbálta letörölni.
— Anyu, nem úgy értettem… úgy értem, hogy…
— Pontosan azt mondtad, amit gondolsz — vágta rá Tamara. — Az anya mint a dácsa ingyenes kiegészítője.
A kerítés mögül zörej hallatszott. Az Zsanna volt, aki megérezve a grandiózus botrány szagát, odarohant a szomszédos kerítéshez, és azt tette, mintha teljesen üres öntözőkannával locsolná a virágokat.
— Vitalij, hát mondj már neki valamit! — Olja pánikban rángatta a férje ujját.
Vitalij felállt. Nagyon, de nagyon lassan. Felkapott az asztalról egy doboz cigarettát.
— Én elmegyek… rágyújtok. A folyóhoz.
És elindult. Szinte futva az egész telken keresztül, a kíváncsi Zsanna mellett elhaladva, anélkül, hogy felnézett volna. A veje, aki még húsz perccel ezelőtt égre-földre dicsérte az anyósát, az első veszélyre azonnal megadta magát.
— Hová futsz el?! — visított fel Olja.
— Két óra múlva itt vagyok! Vagy legkésőbb vacsorára! — hallatszott a kiskapu mögül.
Tamara nyugodtan leült a székre. Nem sírt. Módszeresen, papírról papírra pakolta vissza a dokumentumait a mappába.
— Anyuskám, bocsáss meg, csak kikotyogtam egy hülyeséget, nem is gondoltam komolyan! — Olja gyorsan, könyörögve kezdett beszélni. — Hát csak úgy kicsúszott! Zsanna előtt akartam villogni. Tudod, hogy szeretlek, te vagy az egyetlen édesanyám…
— Igen, édesanya vagyok — bólintott hűvösen Tamara. — De többé nem a ti ingyenes szakácsotok és bébiszitteretek.
— Anya, ugyan hagyd már abba!
— Máától kezdve magatoknak főztök. A fáért magatok mentek el. A gyerekek teljes egészében rátok tartoznak. Én meg holnap reggel elutazom a mirgorodi egyetemi barátnőmhöz, Lídiához. Három hétre. A jegyet már meg is vettem.
Ez csak blöff volt. Még egyetlen jegyet sem vett meg. De a telefonja ott lapult a zsebében, és három kattintás maradt a vásárlásig.
— Hogyhogy elutazol?! Hát mi?! Mi lesz a gyerekekkel?! — Olja ijedten ugrott fel a helyéről. — Ki fog vigyázni rájuk?!
— Egy dajka — válaszolta nyugodtan az anyja. — Ezer hrivnyáért naponta. Csak nagyon jól ismered a tarifákat.
A veranda ajtajában a kis Krisztina állt. Végighallgatta a beszélgetést. A kislány csendben, mint egy kisegér, odalépett a nagymamájához, és némán a vállára hajtotta a fejét. Egyedül ő értette meg ebben a nagy asztalnál, hogy milyen szeretettel volt tele a reggeli kakaója. Tamara gyengéden átölelte az unokáját az egyik kezével. A másikban szorosan tartotta az irattartó mappát — a visszanyert méltóságának a szimbólumát.
Valóban elutazott Mirgorodba. Életében először hét hosszú év után Tamara Leontyijevna valami olyasmit tett, ami kizárólag róla szólt. Sétált a zöld partokon, friss levegőt szívott, ásványvizet ivott. Az első napokban a szíve még sajgott a nyugtalanságtól: vajon nem éhesek-e az unokák, elzárták-e a gázt? De aztán megérkezett a várva várt, mély nyugalom.
A dácsa frontjáról ismerősök révén érkeztek a hírek. Olja és Vitalij pontosan öt nap önellátó létet bírtak ki. A hatodik napon a veje halálos módon szétégette a zománcos fazekat a hajdinával, a gyerekek lázadást rendeztek, „normális nagymamai levest” követelve, a gyomok a szedren pedig végleg győzedelmeskedtek. A család megadta magát, bezárta a dácsát, és elmenekült a városba. A drága pergető bot meg ott maradt porosodni a sarokban.
Amikor Tamara visszatért, teljes csend fogadta. Az ágyások kissé elvadultak, de nem száradtak ki — egy jó szomszédasszony segített a locsolásban. Munkából akadt bőven, de most ez a munka már csak örömöt hozott. Senki sem követelt háromfogásos ebédet, senki sem hagyott hátra piszkos poharakat, senki sem becsülte le az életét.
Egy meleg augusztusi estén, amikor Tamara a verandán ült, élvezve a naplementét, a kapu előtt megállt egy taxi. Az autóból, óvatosan a kezében tartva egy nagy, csillogó termosz, Krisztina szállt ki. Egyedül jött.
A kislány odarohant a verandához, a szeme tiszta örömtől ragyogott.
— Nagyi! Hát megjöttem hozzád! Nem bírtam tovább a városban, annyira hiányoztál! — szorosan átölelte Tamarat, odabújva a meleg mellkasához. — Nézd csak… Hoztam nekünk kakaót. Magam tanultam meg főzni. Pontosan úgy, mint te!
Tamara Leontyijevna érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. De ezek a tiszta boldogság könnyei voltak. Belekortyolt a kis csészéből. A kakaó kissé túl édes volt, és habos, de abban a pillanatban semmi sem létezett finomabb a világon számára.
Megértette a legfőbb igazságot: az igazi szeretet sosem jelent ingyenes cselédséget. A szeretet kölcsönös. És minden sérelem ellenére sikerült elültetnie ezt a magot az unokája szívében. Így hát egyetlen nap sem volt hiábavaló, amit ezen a földön töltött.
