A terebélyes bokor alatt, a zuhogó esőben ült egy aprócska szürke kiscica, csontig ázva. Egész teste remegett, és amikor meglátta a férfit, megpróbált hangot adni – a szája kinyílt, de nem jött ki belőle egyetlen hang sem. Mintha minden megdermedt volna belül: hideg, kimerültség, éhség. A férfi mélyen felsóhajtott.
Hazafelé tartott. Mint mindig. Ugyanaz újra meg újra: lépésről lépésre – este, eső, gondolatok a befejezetlen munkáról. Aznap elfelejtette az esernyőjét, és egész úton szidta magát – ősszel esernyő nélkül sehova. Csuromvizes lett, csak azért imádkozott, hogy a laptopja megússza épségben a táskában.
Amikor a bejárathoz ért, megbotlott a küszöbben, és dühösen káromkodott. Ekkor – egy halk, szinte észrevehetetlen hang: „miau”. Először fel sem fogta, hogy ez egy hívás volt. Csak leporolta a táskáját, és bement.
Átöltözött, forró zuhanyt vett, majd leült a számítógép elé. Fontos blokkal kellett végeznie – egy másik országból érkezett nagy megrendelő számára készítettek alkalmazást. De nem ment a munka. Mintha valami nyugtalanította volna belülről – nem hagyta összpontosítani. Ekkor eszébe jutott: az a nyávogó, nedves szőrgombóc a bejáratnál.
Újra felöltözött és kiment. Az eső még mindig szakadt, az ég ólomszürke felhőkkel volt borítva. Esernyővel a kezében körbejárta az udvart, és szinte azonnal megtalálta. A kiscica még mindig a bokor alatt reszketett. A férfi lehajolt, óvatosan felemelte az apróságot, és a mellkasához szorította.
Amíg a liftben utazott felfelé, gondolatban hálát adott a sorsnak, hogy éjszaka is dolgozhat. De nem úgy alakult, ahogy tervezte. Otthon vizet kellett melegítenie, megfürdetni a kis jövevényt, megszárítani, megnyugtatni, megetetni. A kiscica közben folyton közeledett hozzá, de közben be akart bújni egy sarokba – tekintetét viszont le nem vette róla.
Egy régi dobozból és papírfecnikből készített neki egy „fészket”. De a kiscica nem tágított. Amikor a férfi visszaült a géphez, Szürkének – ahogy már gondolatban elnevezte – az ölébe ugrott és dorombolni kezdett. A férfi el akarta tolni, de egy belső hang megállította – túl sajnálatra méltónak tűnt a kicsi.
Végül felment az internetre, talált egy éjjel-nappali állatorvost, és felhívta.
— Elnézést, hogy ilyen későn… De itt van nálam egy kiscica, rekedt a hangja…
— Értem – válaszolt az orvos. – Kint volt az utcán?
— Esőben, egy bokor alatt…
— Világos. Így nem szabad kiengedni. Jöjjön be. A vizsgálat nem olcsó, előre szólok.
— A pénz nem gond – felelte a férfi, és elmosolyodott. – Most már tudom, miért dolgozom napi tizenkét órát.
— Szóval macskás ember? – csodálkozott az orvos. – Várom tizenöt percen belül.
— Hallottad? – fordult a kiscicához. – Macskabolondnak neveztek. Ez ám a dolog…
Hajnalban ért haza: kivörösödött szemekkel, egy zacskó gyógyszerrel és egy boldog Szürkével. Együtt ültek a konyhában – a programozó kávét töltött magának, a cica pedig figyelmesen hallgatta az életéről szóló történeteket.
Amikor készülődni kezdett a munkába, Szürke akadályozta – az ajtóhoz szaladt, a fejével nekidőlt, hangosan nyávogott. A férfi megsajnálta:
— Na jó, legyen, fene vigyen el. Bújj be a sporttáskába, csak maradj csöndben – sóhajtott, és elrejtette a cicát a táskában.
Az irodában ügyetlenül próbálta megmagyarázni a kollégáknak, miért hozott be egy állatot. De amikor kinyitotta a táskát, látta, hogy Szürke már otthon érzi magát – dorombol, a lábakhoz dörgölőzik, ismerkedik. A nők elolvadtak tőle, a férfiak húsgombóccal és kolbásszal kínálták. Az egyik vezető fejlesztő karjába vette:
— Ne vidd el. Inspirál – mosolygott. – Simogatom, és máris jönnek az új ötletek.
A férfi, igazat megvallva, nem bánta, de mégis érzett egy enyhe szúrást a szívében – féltékenységet.
Minden este hazavitte Szürkét, bár szinte mindenki az irodában felajánlotta, hogy szívesen befogadja, ha zavarná a munkát…
— Semmiképp! — vágta rá határozottan. — Egyáltalán nem zavar senkit. Ez az én macskám. Le a kezekkel. Rendben, napközben behozhatom, de estére — bocsánat — hazamegy. Egyébként is, van neki saját helye.
Hazafelé menet önkéntelenül elgondolkodott a sors furcsaságain. Szürke kényelmesen elhelyezkedett a mellette lévő ülésen, és elégedetten hunyorított.
Így kezdődött minden. Az esőben, bokor alól előkerült cica az iroda állandó „munkatársává” vált. A főnökség elől bujtatták, kényeztették, finomságokkal tömték, simogatták és dédelgették.
De egy hónap múlva váratlan dolog történt.
Hirtelen, mintha vezényszóra történt volna, az összes számítógép leállt. A kihívott technikusok napokig matatással töltötték az időt.
— Valaki szétrágta a kábeleket — közölte komoran az egyikük.
A második hasonló eset után, amikor újra leállt a rendszer, a gyanú nyíltan Szürkére terelődött. A csapat hozzáállása hirtelen megváltozott. Egy megbeszélésen a kollégák vonakodva, de egyhangúan kérték: ne hozza többé be a cicát.
A férfi dermedten ült. Egy percig sem kételkedett abban, hogy Szürke ártatlan. De hogyan bizonyítsa? És hogyan magyarázza el egy macskának, hogy többé nem várják?
Gondolatai összevissza kavarogtak, a munka nem haladt. A cigarettái után nyúlt a táskájában, hogy lemenjen, kiszellőztesse a fejét. De nem a dobozt találta meg, hanem valami puha dolgot…
Előhúzta a furcsa tárgyat, ránézett — és hangosan felkiáltott. Mind a tíz kollégája felugrott, székeket borítottak fel, és az asztalhoz rohantak.
Az asztalon egy hatalmas patkány feküdt. Óriási, vicsorgó, mintha egy horrorfilmből szökött volna ki. A földön, mellette, elégedetten ült Szürke, dorombolt, és módszeresen nyalogatta a mancsát.
— Istenem… — suttogta az egyik munkatársnő. — Ilyet csak rémfilmekben láttam.
A szobára csend borult. Mindenki Szürkét nézte.
— Mi meg őt vádoltuk… — mondta az egyik programozó.
— Igen — bólintott a másik. — Közben meg tőlünk védett meg ettől a szörnytől. És senki nem vette észre…
Azonnal kitört a mozgolódás. Valaki már vakargatta Szürke fülét, mások kolbászt és virslit húztak elő a dobozukból, bocsánatot kérve.
És csak egyvalaki figyelte némán a jelenetet — az igazgató. Az ajtóban állt, és komolyan követte az eseményeket.
— Nos — szólalt meg, közelebb lépve —, szóval egyedül maga gondolta úgy, hogy szükségünk van egy macskára? És a többiek? Hol volt az eszük, tisztelt kollégák?
Ezen a szenvedélyes beszéden felbuzdulva mindenki megrovást kapott — kivéve a férfit. Mert hát a főnöknek néha muszáj valakit megróni.
Attól a naptól kezdve Szürke hivatalos „pozíciót” kapott. Rendszeres juttatásban részesült, havonta vitték állatorvosi ellenőrzésre, és elismerték a környék legjobb vadászának. Sem egér, sem csótány, sőt, még véletlen patkány sem merészkedett többé az irodába.
Most már együtt jártak dolgozni. És együtt is tértek haza — de már egészen más érzéssel. Szürke már nem csak egy talált kiscica volt. A csapat igazi tagjává vált. Esténként pedig együtt vacsoráztak a konyhában.
— Tarts még ki, Szürke. Ahogy lezárjuk a projektet, szabadságra megyek — ígérte a férfi, ránézve. — Egy egész hónapra. Lemenjünk a tengerhez. Kibérelünk egy kis házat, fekszünk, bámuljuk a hullámokat, nem csinálunk semmit…
A macska, mintha értené, egyetértően biccentett, és halkan dorombolni kezdett. A férfi már nem hallotta — elaludt. Álmában homokos tengerpartot látott, meleg napfényt és Szürkét, ahogy vidáman fut mellette.
És ki tudja, talán tényleg el is mennek. Talán nem is ketten. Az irodában már több női kolléga is egészen másképp nézett a férfira. Attól a naptól kezdve, hogy ő — kissé hebegve — elmagyarázta, miért jött macskával dolgozni.
De van ám konkurencia. Minden még csak most kezdődik. Már csak egyvalamit kell találniuk: időt. És ne mondjátok, hogy az idő = pénz. Nem. Az idő maga az élet. A pénz?… A pénz, persze, fontos.
De egy macska — még annál is fontosabb.
