«Hogyan döntötte el az anyós, hogy mivel a feleségnek van öröksége és pénze, kötelessége lakást venni a férj húgának – de válaszul csak egy becsukott ajtót kapott az orra előtt»
Kszénia idegesen gyűrögette a szalvéta szélét, miközben az anyósa tágas konyhájában ült az asztalnál. A vasárnapi ebéd a végéhez közeledett, és a két nő kettesben maradt. Jegor kiment az apjához a garázsba az autóval bíbelődni.
— Kszjusa, drágám — nyújtotta el a szót Galina Pavlovna, miközben teát töltött magának. — Hogy megy a munka? Meg vagy elégedve a fizetéseddel?
— Minden rendben van — felelte óvatosan Kszénia. — Nem panaszkodom.
Az anyós közelebb húzódott, szeme kíváncsian felcsillant. A szája körüli ráncok mélyebbre húzódtak az ismerős, ravasz mosolyban.
— És pontosan mennyit keresel? Ha nem titok, persze.
Kszénia megmerevedett a csészével a kezében. A kérdés nyíltsága váratlanul érte. Galina Pavlovna általában sokkal körmönfontabban szokta felhozni a dolgokat.
— Olyan százhúszezer körül — mondta lassan.
— Nahát! — csapta össze a tenyerét az anyós. — Micsoda ügyes lány vagy! Szép fizetés a te korodban.
Kszénia a tervezettnél élesebben tette vissza a csészét az asztalra. A porcelán csengése végigfutott a konyhán.
— Már huszonnyolc vagyok, Galina Pavlovna.
— Hát persze, napocskám — legyintett az anyós. — Ilyen fizetéssel a lakáshitelt is simán bírnád.
Kszénia gyomra összerándult. Valami rossz előérzet kúszott belé, de megpróbálta elhessegetni a nyugtalanító gondolatokat.
— Nem fizetek semmilyen hitelt — vágta rá röviden.
— Hogyhogy? — hajolt előre Galina Pavlovna, állát a kezére támasztva. — Hát a lakás honnan van?
— Örököltem — fészkelődött Kszénia a széken.
A konyha levegője besűrűsödött. Az anyós többször is pislogott, mintha nem hinné el, amit hallott.
— Örökölted? — ismételte lassan. — Kitől?
— A nagymamámtól — bólintott Kszénia, és azonnal megbánta, hogy kimondta.
— De hát… — az anyós hangja elhalkult. — Jegor azt mondta, hogy ez a ti közös lakásotok…
Kszénia felállt, és az ablakhoz lépett. Az udvaron férje alakja hajolt az autó motorháza fölé. A keze remegett, de ökölbe szorította.
— Nem vettem lakást — mondta, hátra sem nézve. — Örököltem, még a házasság előtt.
— De hát Jegor…
— Jegornak ehhez nincs köze — fordult élesen vissza Kszénia. — Ez az én lakásom. Az én örökségem. Semmilyen hitel. De most már Jegor otthona is.
Az anyós arca elsápadt. Ujjaival idegesen dobolt az asztallapon.
— Vagyis ti a te lakásodban éltek? — kérdezte halkan.
— Igen — felelte tömören Kszénia.
— És Jegor tudja?
— Pontosan mire gondol?
— Hogy a lakás neked jutott örökségül. Hogy nem fizettél érte egy fillért sem.
Kszénia visszaült az asztalhoz, és anyósával szemben helyezkedett el. A szíve hevesen vert, de a hangja egyenletes maradt.
— Természetesen tudja. Hiszen család vagyunk.
— Értem — húzta el a szót Galina Pavlovna. — És mióta van a birtokodban?
— Öt éve már. Még mielőtt megismerkedtünk, én már ott laktam.
— Vagyis te egyáltalán nem fizetsz lakhatásért? — az anyós hangjában furcsa árnyalat csengett.
— Csak a rezsit — erősítette meg Kszénia.
Csend telepedett a konyhára. Galina Pavlovna lassan kiitta a teáját, és egy pillanatra sem vette le a szemét a menyéről. Kszénia igyekezett nyugodtnak látszani, de fejében zaklatott gondolatok zsongtak. Miért kellett anyósának mindezt kifürkészni? Miért pont most ennyi kérdés?
Az ajtó nyikordult, és Jegor lépett be a konyhába, törölgetve a kezét a konyharuhába.
— Na, hát hogy vannak az én lánykáim? — mosolygott. — Miről beszélgettetek?
Kszénia találkozott anyósa tekintetével. Galina Pavlovna szemében valami kellemetlen villant.
— Ó, csak úgy… — nyújtotta el az anyós. — A munkáról beszélgettünk. Meg a fizetésekről.
Jegor bólintott, és a hűtőszekrény felé indult. Kszénia tekintetével követte, próbálva elcsitítani a mellkasában feltörő nyugtalanságot. A Galina Pavlovnával folytatott beszélgetés nyomasztó utóízt hagyott maga után.
Eltelt két hónap. Kszénia hosszú évek óta először élvezte a szabadságot. Teljesen visszafizette a hitelt, amit a lakás berendezésének felújítására vett fel. A számláján jóval több pénz maradt. Úrrá lett rajta a pénzügyi stabilitás érzése.
— Kszjus, — szólalt meg egy este Jegor, miközben a telefonján híreket böngészett. — Nem ártana, ha vennénk egy autót.
Kszénia felemelte tekintetét a könyvből. A férje a fotelben ült, kinyújtott lábakkal. Elégedettnek látszott az élettel.
— Autót? — kérdezte óvatosan.
— Hát persze — pillantott fel Jegor. — A családnak nem ártana. Könnyebb lenne munkába járni, vidékre utazni.
Kszénia letette a könyvet és elgondolkodott. Az ötlet logikus volt. A tömegközlekedés rengeteg időt vett el, főleg a téli hónapokban.
— Ha összeadjuk a fizetésünket, — mondta lassan bólintva, — elég gyorsan tudnánk spórolni.
— Pontosan erre gondoltam én is, — örvendezett Jegor. — Gyorsan összejönne a pénz egy tisztességes kocsira.
Kszénia elmosolyodott. A jövőbeli tervek mindig lelkesítették, főleg ha a családjukat érintették. A saját autó gondolata melegséggel töltötte el a szívét.
Egy hét múlva Galina Pavlovna jött ebédre. Eleinte minden a megszokott módon zajlott. Az anyós dicsérte Kszénia új fogását, érdeklődött Jegor munkája felől.
— Egyébként, — szólalt meg hirtelen, miközben letette a villát. — Léna megint elköltözött.
Kszénia felvonta a szemöldökét. Léna, Jegor húga, folyton változtatta az albérleteit. Huszonnégy évesen még mindig nem talált biztos otthont.
— Megint? — lepődött meg Jegor. — Mi történt most?
— Az albérletek megbízhatatlanok, — sóhajtott Galina Pavlovna. — A tulajdonosok állandóan változtatnak a feltételeken. Vagy a bérleti díj nő, vagy felújítást követelnek.
Kszénia együttérzően bólintott. Az albérlettel kapcsolatos problémák sok fiatalnak ismerősek. A bérlemények állandó bizonytalansága valóban kimerítő.
— Szegény Lenyecska, — csóválta a fejét Jegor. — Segíteni kell neki, hogy találjon valami állandót.
— Persze, fiam, — egyezett bele az anya. — Csakhogy mostanában nem könnyű jó lakást találni.
A beszélgetés lassan más témákra terelődött. Kszénia szinte el is felejtette sógornője gondjait.
Három nap múlva azonban az anyós újra megjelent. Jegor nem volt otthon — a munkahelyén késett. Galina Pavlovna belépett az előszobába, és már az ajtóból egy vastag paksaméta papírt nyomott Kszénia kezébe.
— Mi ez? — kérdezte értetlenül Kszénia, miközben belelapozott az iratokba.
A szeme sorra siklott végig az egyszobás lakások eladási hirdetésein. Ár, cím, jellemzők — minden összekeveredett a fejében.
— Ez Lenának van, — magyarázta Galina Pavlovna, miközben levette a kabátját. — Egész nap információt gyűjtöttem.
Kszénia a nappaliba ment, még mindig a papírokat szorongatva. Az anyós követte, szemében eltökélt fény villogott.
— Galina Pavlovna, nem értem, — mondta lassan Kszénia. — Miért hozta mindezt nekem?
— Hogyhogy miért? — csodálkozott az anyós. — Neked már van lakásod! Most segíts a lányomnak a hitellel!
A szoba levegője hirtelen sűrűvé vált. Kszénia megmerevedett, képtelen volt elhinni, amit hall. A papírok kicsúsztak a kezéből, és szanaszét hullottak a padlón.
— Mégis miért kellene segítenem Lenának a hitellel? — kérdezte lassan Kszénia, a szétszórt lapokra meredve.
Galina Pavlovna kiegyenesedett, teljes magasságában. Az arcára olyan parancsoló kifejezés ült ki, amit Kszénia ritkán látott, de mindig félt tőle.
— Hogyhogy miért? — háborodott fel az anyós. — Egyszerűen kötelességed segíteni a lányomnak!
Kszénia lehajolt, és elkezdte összeszedni a papírokat. A keze felháborodástól remegett. Galina Pavlovna arcátlansága minden határon túlment.
— Miért volna kötelességem? — kérdezte, fel sem pillantva. — Ő a maga lánya, nem az enyém.
— Azért, mert neked már van lakásod! Azt ingyen kaptad! — az anyós hangja egyre élesebbé vált. — Lenyecska meg albérleti sarkokban nyomorog!
Kszénia felállt, a papírokat szorongatva a kezében. A szíve a dühtől hevesen vert. Galina Pavlovna logikája abszurditásával egészen megdöbbentette.
— Én senkinek sem tartozom semmivel — mondta határozottan Kszénia.
— Hogyhogy nem tartozol? — csapta össze a kezét az anyós. — Hiszen család vagyunk! A családnak segítenie kell egymáson!
— Akkor segítsen a lányának maga — vágta oda Kszénia. — Vegye fel maga a hitelt.
Galina Pavlovna arca elvörösödött. A szeme dühösen villant.
Az anyós felkiáltott:
— Nekünk nincs annyi pénzünk! De neked van! Hiszen annyit keresel!
Kszénia ridegen, hideg hangon felelt:
— Az én pénzem az én dolgom. És eszem ágában sincs más szeszélyeire költeni.
Galina Pavlovna felsikoltott:
— Más szeszélyeire? Hogy merészelsz ilyet mondani! Léna a férjed húga!
Kszénia az ajtóhoz lépett, és kitárta azt. Többé nem volt hajlandó elviselni ezeket a támadásokat.
— Menjen el — mondta nyugodtan. — Most azonnal.
— Micsoda? — hökkent meg az anyós. — Ki akarsz dobni?
— Pontosan — bólintott Kszénia. — És ne is jöjjön többé ilyen ajánlatokkal.
Galina Pavlovna felkapta a kabátját, és az ajtó felé indult. A küszöbön megállt, fenyegetően visszafordult.
— Mindent elmondok Jegornak! — sziszegte a fogai között. — Majd meglátjuk, mit szól a viselkedésedhez!
— Mondja csak — felelte közönyösen Kszénia, és becsukta az ajtót.
Este Jegor hazajött. Arca komor volt, mozdulatai élesek. Kszénia felkészült a beszélgetésre, de nem számított rá, hogy a férje ilyen állapotban lesz.
Jegor levette a kabátját, majd fáradtan megszólalt:
— Anyám már mindent elmondott. Telefonon leordította a fejem.
Kszénia megfeszült. Tényleg úgy gondolja Jegor is, hogy a feleségének kötelessége segíteni a húgát?
— És te mit gondolsz? — kérdezte óvatosan.
— Azt gondolom, hogy anyám teljesen elszemtelenedett — vágta rá Jegor élesen. — Mindig is jobban törődött Lénával, mint velem.
A megkönnyebbülés hullámként öntötte el Kszéniát. A férje az igazság oldalán állt.
— Ezért is gondolta most, hogy követelhet ilyesmit, — folytatta Jegor. — De én mindent a szemére vetettem.
— Mit mondtál neki pontosan? — érdeklődött Kszénia.
— Hogy a mi családunk mi ketten vagyunk — mondta határozottan a férj. — Nem ő meg Léna.
Jegor odalépett, és átölelte a feleségét. Karjainak melege jobban megnyugtatta, mint bármilyen szó.
— Megígérem, hogy anya többé nem fog minket zaklatni — suttogta a hajába.
A következő napokban Galina Pavlovna többször is felhívta Kszéniát. Pénzt követelt, fenyegetőzött, próbálta manipulálni. Kszénia végül letiltotta az anyós számát.
De az anyós nem adta fel. Hosszú üzeneteket írt különböző számokról, megpróbált közös ismerősökön keresztül elérni. Minden üzenetben ugyanaz hangzott el — segítsen szegény Lénának lakáshoz jutni. Kszénia azonban mindet törölte, anélkül hogy végigolvasta volna. Az idegen manipulációk többé nem voltak hatással rá.
Hamarosan a házaspár megvette az autót. Együtt spóroltak rá, együtt választották ki, és együtt örültek a vásárlásnak. Többé senki nem tartott igényt a pénzükre és a boldogságukra.
