Marina első házassága sikertelen volt. Egy év sem telt el, és a férjével elváltak. A válást azonban nagyon nehezen viselte. Különösen azután, hogy megtudta: a férje egy másik nő miatt hagyta el. Napokon át csak ült a szobában, és könnyekben tört ki.
Nem tudta nyugodtan élvezni az életet, hiszen a házban minden egyes tárgy a férjére és a házasságára emlékeztette, azokra a napokra, amikor boldog volt, amikor azt hitte, soha nem volt még ilyen boldog. Ebből a nyugtalan állapotból a barátnői próbálták kirángatni: berontottak hozzá, zajongtak, szinte kilökték az utcára, és azt tanácsolták, hogy az emlékek és a lelki fájdalom elől a legjobb egy másik városba menekülni, ahol minden idegen. Marina úgy kapaszkodott ebbe a tanácsba, mint az utolsó szalmaszálba. Már aznap este elkezdte összepakolni a bőröndjét.
– Hová mész? – csodálkoztak a szülei.
– A bátyámhoz megyek, Zsitomirba. Már régóta hívott, hogy látogassam meg.
És valóban, a bátyjával, aki melegen és őszintén fogadta, Marina lassan újra életre kelt. Örömmel főzött, finomságokat készített, eljárt megnézni a környék nevezetességeit, esténként pedig egy csésze illatos tea mellett beszélgettek az életről. A lakásban bőven volt hely, elég tágas volt.
Egyik este, miközben családi fényképeket nézegettek és a gyerekkori képeken nevettek, váratlanul kopogtak az ajtón. A küszöbön egy fiatal lány állt, karjában egy csecsemővel. Könnyes arccal, könnyeit nyelve… szállást kért éjszakára.
– Elnézést… nincs hová mennem. Elzavartak, és már éjszaka van – a lány nem beszélt, inkább a kimerültségtől suttogott.
– Vannak rokonai? Talán adhatnánk egy kis pénzt? – kérdezősködtek. Hiszen manapság senki sem kér csak úgy szállást éjszakára. Ráadásul minden városkában vannak szállodák is. A lány azonban minden kérdésre tagadóan rázta a fejét: azt mondta, nincsenek hozzátartozói, és pénze sincs egy fillér sem…
Valamiért hittek neki. Megsajnálták a szerencsétlent, és beengedték a házba. Marina teát készített, és az esti vendéget az asztalhoz hívta. Nadija – így mutatkozott be – elmesélte szomorú történetét:
– A férjem még a kislányunk, Vlada születése előtt meghalt. A szülei (akiket ő már jóval azelőtt magához vett, hogy megismert engem) első pillanattól kezdve nem kedveltek. Nem tudom, kit képzeltek el menyüknek, de biztosan nem engem – egy szegény árvát, aki gyermekotthonban nőtt fel, és varrással kereste a kenyerét.
Az egyetlen, ráadásul meglehetősen sikeres fiuk akaratával nem szálltak szembe. Hiszen ő tartotta el őket! Aztán történt a baleset, amely elvette az életem szerelmét. Számomra a világ elsötétült. A szülei pedig, különösen az anyósa, egyáltalán nem hagytak élni. Állandóan csak azt hajtogatták:
– A nyakunkra ültél.
– A nyakunkra ült a fattyával együtt, lógatja a lábát, ő meg dolgozni sem akar.
Hát hová is mehetnék dolgozni, amikor a kislányom még egyéves sincs? Csendben tűrtem mindent, még arra is igyekeztem, hogy ki se lépjek a szobámból. Ma viszont muszáj volt elmennem a rendelőintézetbe. Amikor visszatértem, a ház ajtaján már kicserélték a zárat, az anyósom pedig az ablakon keresztül kiabált rám, hogy többé nem vagyok senki számukra, és semmi keresnivalóm nincs náluk.
– Hová mész majd, szegénykém? – kérdezte együttérzően Marina. – Tényleg nincs senkid ezen a széles világon?
– Van egy barátnőm az árvaházból. Meg egy harmadfokú unokatestvérem is, de vele még az iskolás éveim óta nem találkoztam – felelte szomorúan az éjszakai vendég.
Reggelre azonban, mire mindenki felébredt, Nadja a gyermekével együtt már eltűnt. Csak egy cetli maradt utána, amelyben megköszönte a menedéket és a gondoskodást. Bocsánatot is kért a kellemetlenségért, amelyet éjszakai látogatásával okozott.
Néhány hónap telt el. Marina gyakran gondolt Nadyára, aggódott érte. Vajon hogy van, mit csinál, hol él? Egy nap azonban, amikor a boltból tartott hazafelé, hirtelen összefutott vele! A lányok örömükben meg is ölelték egymást.
Nadyán már alig lehetett felismerni azt az összetört, gyásztól sújtott éjszakai vendéget. Mintha kivirágzott volna. Sietett a kislányához, akit egyedül hagyott otthon, közben pedig már írta is le az új címét.
– És most hol laksz? Sikerült rendezni a viszonyodat a férjed szüleivel? – Marina majd szétvetette a kíváncsiság.
– Ó, nem hiába mondják, hogy a világ tele van jó emberekkel – ezt most már biztosan tudom. Akkor végül megtaláltam a bátyámat. Most nála élek. De a részleteket majd este mesélem el, mindenképpen gyere el! – csiripelte vidáman.
…Az ajtót egy fiatal férfi nyitotta ki. Elmosolyodott, huncutul kacsintott egyet, majd bekiáltott a lakásba:
– Nadja, vendéged jött.
– Ismerkedj meg, ő a bátyám, Makszim – mutatta be őket Nadja, majd ünnepi asztalhoz invitálta a vendéget.
Az este végén, a nagyon vidám és pozitív hangulatú találkozó után Makszim kísérte haza Marinát. Azonnal megtetszettek egymásnak, nem véletlenül tréfálkozott Nadja végig, és nézett rájuk cinkos mosollyal.
A szerelem gyorsan fellángolt közöttük, így nemsokára Makszim és Marina is a boldogság útjára léptek.
Kilenc év telt el azóta. Marina és Makszim jól éltek együtt, csak gyermekük nem született. Annál jobban szerették azonban Nadja lányát, Vladát, aki iskola után mindig beugrott hozzájuk egy teára meg egy kis édességre. Szerencsére szomszédok voltak.
– Hogy van mostanában anyukád? Még mindig fáj a feje? – kérdezte Marina Vladától, tudva, hogy Nadja az utóbbi időben gyakran panaszkodott rosszullétre.
– Fáj – sóhajtott a kislány.
A diagnózis rettenetes ítéletként hangzott: Nadjánál rákot állapítottak meg. Akárhogyan kezelték, hiába. Napról napra egyre rosszabbul lett, és nemsokára a nő elhunyt.
A temetés után Makszim és Marina magukhoz vették Vladát. Később hivatalosan is örökbe fogadták. A kislány most tizenegy éves. És bár még nem szólítja őket anyának és apának, szerető, teljes családban élnek együtt.
💬 Barátaink, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez ad erőt és inspirációt, hogy tovább írjunk!
