Larissza a konyhaasztalnál ült, kezében a telefont szorongatta. A másik vonal végén elhangzott hír annyira váratlan volt, hogy egy pillanatra megszűnt körülötte a világ. Gondolatai összevissza cikáztak, de egyik sem állt össze világos cselekvési tervvé.
Mit tegyek? Ez a kérdés zakatolt benne újra meg újra, de válasz nem érkezett. Nem akarta megosztani senkivel a fájdalmát — rég megtanulta, hogy az emberek ritkán örülnek őszintén más boldogságának, és még ritkábban éreznek valódi együttérzést a bajban. A szavak csak szavak — mi van mögöttük, azt senki sem tudja igazán.
Régen bármit elmondhatott volna a szüleinek. Ők voltak az ő biztos támaszai. De már nincsenek, és Larisszának jobban hiányoztak, mint valaha. A férje? Valaha megbízott benne, de az utóbbi időben azt vette észre, hogy megváltozott, elhidegült tőle. Egyre gyakrabban tett kétértelmű megjegyzéseket a korára, célozgatott arra, hogy az élet ősze túl korán érkezett meg. Hol egy cikket idézett az internetről, miszerint a nők gyorsabban öregszenek, mint a férfiak, hol burkoltan szemrehányást tett, hogy Larissza már nem törődik magával úgy, mint régen.
Larissza azonban nem értette, mi változott. Ugyanúgy járt fodrászhoz, a manikűrt maga csinálta egy balsikerű szalonlátogatás után, amikor egy hónapig kezelt egy begyulladt ujjat. Divatos ruhákat vett, és még mindig hordott magassarkút. Természetesen az évek nyomot hagytak a külsején, de a férje sem lett fiatalabb. Más, hasonló korú párok kézen fogva sétáltak esténként, beszélgettek, nevettek, tervezgettek. Larissza viszont egyre gyakrabban maradt egyedül — a férje gyakran „túlórázott”, és ő pontosan tudta, mit jelent ez a kifogás.
Nem akarta a kételyeit a gyermekeivel megosztani. A lánya nemrég ment férjhez, épp anyaságra készült, a fia pedig másik városban tanult. Larissza nem akarta őket terhelni. De egy dologban biztos volt: beszélnie kell a férjével. Hogy végre kiderüljön, maradt-e még valami abból az emberből, akibe egykor beleszeretett.
Este komoly arccal várta haza Olegot a munkából.
— Történt valami? — kérdezte a férfi meglepődve, amikor meglátta a tekintetét.
— Igen — Larissza mély levegőt vett, igyekezett megfogalmazni a mondandóját. — Nem túl jó hírt kaptam az orvostól. Mondd meg őszintén: ha segítségre lenne szükségem, mellettem maradnál?
Oleg ideges lett.
— Miféle diagnózis ez?
— Nem ez a fontos — felelte Larissza. — Az számít, hogy maradnál-e velem, ha nehézre fordulna az életem?
A férfi felsóhajtott, végighúzta kezét az arcán, majd leült a fotelbe.
— Nézd, Larissza… igazából te adtál most lehetőséget, hogy végre kimondjam. Régóta készülök rá, de mindig halogattam. Szóval… elmegyek. Túl korán kezdtél öregedni, és most még beteg is lettél… Ne haragudj, de nem akarok betegápoló lenni. Előttem még ott az élet, nem akarok problémákba fulladni. És… van már valaki más. Te mindig erős voltál, mindennel megbirkóztál — ezzel is meg fogsz.
Gyorsan felállt, bement a hálószobába, és elkezdte a holmiját egy táskába pakolni.
— A többi cuccért majd később visszajövök. Gyógyulj meg. Ne haragudj rám.
Becsukta maga mögött az ajtót, és Larissza egyedül maradt. Nem sírt. Csak fáradtan elmosolyodott: „Pontosan erre számítottam.”
Eltelt néhány nap. Larissza az ablaknál ült, azon gondolkodva, hogyan tovább. Megcsörrent a telefon. A képernyőn fia, Artyom száma villogott.
— Anya, otthon vagy? — kérdezte vidáman a fiú.
— Persze. Mikor jössz?
— Na, pont ez a meglepetés! Hozzánk helyeztek gyakorlatra! Képzeld el!
Larissza nevetett.
— Ez igazán csodás hír!
Hosszú idő után először megkönnyebbültnek érezte magát.
Egy hét múlva Artyom már otthon volt. Még aznap este Larissza úgy döntött, beszél vele.
— Tema, valami fontosat kell mondanom… — kezdte. — Nemrég hívott a közjegyző. Képzeld, kiderült, hogy nem is voltam a szüleim vér szerinti gyermeke. Az igazi anyám még csecsemőként elhagyott, és egy gazdag férfival külföldre költözött. Nemrég megözvegyült, és magánnyomozót fogadott, hogy megtaláljon… De már nem volt ideje — egy repülőgép-balesetben életét vesztette. Most azt akarják, hogy elfogadjam az örökségét.
Artyom füttyentett.
— Ez aztán a fordulat! És te hezitálsz?
— Igen. Nem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez. Ő lemondott rólam… most meg vegyem át az örökségét?
— Anya, ha te nem fogadod el, akkor ki tudja, kinek jut. Így viszont te biztonságban lennél.
— Igazad van. De azt sem tudom, hol kezdjem. Nem beszélem a nyelvet, nincs útlevelem…
— Majd én mindent elintézek — mondta határozottan Artyom. — Keresek egy ügyvédet, aki segít.
Pár nappal később Larissza egy idegen országban állt a repülőgép lépcsőjénél. Mellette kísérője, Vlagyimir, a tapasztalt jogász, aki minden részletet ismert az ügyről. Nemcsak szakembernek bizonyult, hanem kellemes társaságnak is.
— Tudja, Larissza, eleinte nem akartam elvállalni ezt az ügyet — vallotta be mosolyogva. — De valami azt súgta, hogy ez a találkozás fontos lesz.
Larissza elmosolyodott.
Minden papírmunkát elintéztek, de az ingatlan eladása időbe telt. Vladimir megmutatta neki a várost, elvitte a nevezetességekhez. Lassan Larissza ráébredt, hogy hosszú évek óta először érzi magát… boldognak.
Amikor minden ügy elrendeződött, Vladimir kikísérte őt a repülőtérre.
— Larissza, őszintén szólva, szomorú leszek, hogy elutazol. Régóta nem találkoztam olyan emberrel, akivel ilyen könnyű volt — vallotta be.
— Akkor látogass meg minket, — mondta lágyan Larissza.
— Mindenképp, — mosolygott Vladimir.
Hazatérve Larissza becsületesen elosztotta a pénzt: vett egy lakást a fiának, a lányának számlát nyitott, a maradékot pedig lekötötte.
A férjére nem gondolt. De egy nap megszólalt a csengő. Az ajtóban Oleg állt. Részeg volt, ápolatlan.
— Lara… Fogadj vissza, — motyogta.
— Menj el.
— Kinek kellesz rajtam kívül? — gúnyolódott.
Ebben a pillanatban kilépett a liftből Vladimir.
— Jó estét, Larissza, — köszönt, és egy csokrot nyújtott át.
Oleg elsápadt.
— Menj el, — ismételte Larissza. — Nincs miről beszélnünk.
Becsukta az ajtót.
Eltelt két év. Larissza nagymama lett. Vladimir megkérte a kezét, és ő igent mondott.
Egy nap azonban hívást kapott a kórházból: Oleg agyvérzést kapott, és azt kérte, látogassák meg.
Larissza összeszedte magát, és a gyerekekkel elindult.
— Anya, én nem mennék, — morogta Artem.
— Fiam, az ember attól ember, ha meg tud bocsátani.
Elmentek.
A kórteremben egy megöregedett, megtört Oleg feküdt.
— Bocsássatok meg… — suttogta.
Larissza megrázta a fejét.
— Segítek egy ápolót találni, de többet ne várj.
Este a kertben ült. Vladimir megfogta a kezét.
— Bánod?
— Nem. Ha ő nincs, sosem tudtam volna meg, mit jelent az igazi boldogság.
Ránézett és elmosolyodott.
