A picike kiscica az utcán kóborolt, halkan szipogva. Nem tudta, merre menjen, csak ment előre — amerre a szeme vitte. Időnként a járókelők lába alá került, akik olykor ráléptek a mancsára vagy a farkára. Panaszosan nyávogott, de senki sem állt meg.
Pedig alig egy hónapja úgy érezte, végre igazán elkezdődött az élete — amikor elhozták a menhelyről, és otthont adtak neki.
Ez volt élete első igazi otthona, hiszen az utcán született.
Mostanra viszont semmije sem maradt.
Sem a szeretett meleg kuckó, sem a finom falatok, sem a simogató kezek, sem az a nő és a kislány, akikhez egész szívével ragaszkodott.
Újra csak egy átlagos utcai kiscica lett, amilyenből ebben a városban minden udvarban akad bőven.
Miért dobták ki? Nem értette. Senki nem mondott neki semmit. Egyszerűen csak kivitték, és ott hagyták egy idegen kerület kukái mellett. Mit csinált rosszul?
Eltört néhány virágcserepet? Igen, az megesett.
De hát milyen jó móka volt nézni, ahogy a cserepek lezuhannak és darabokra törnek!
A többihez hozzá sem nyúlt — még rengeteg cserép megmaradt.
Tényleg ezért rúgták ki?
Vagy talán azért, mert megkarmolta a kislányt?
De hát csak játszott! Nem akarta bántani, csak kicsit rosszul mérte fel az erejét.
Később még bocsánatot is kért — sírt vele együtt, őszintén.
Megpróbálta lenyalogatni a sebet is, hogy enyhítse a fájdalmat, de nem engedték neki.
Vagy talán az a takaró volt a baj? Az a nagy, meleg, puha takaró, ami a franciaágyon volt?
Boldogan futkározott rajta, ugrált, dorombolt.
Aztán történt egy kis baleset — túl nagy lett az öröm, és nem tudta visszatartani. De hát ez csak véletlen volt!
Ráadásul a gazdi az ágy másik végében aludt, a tócsa gyorsan felszáradt, és az illata sem volt annyira szörnyű… legalábbis jobb volt, mint a mandarin héjának szaga az ablakpárkányon.
Nem tett semmi szörnyűt. Akkor hát miért?
A kiscica lépdelt, hüppögött, és újra meg újra lejátszotta magában mindazt, ami történt. Mindez már a múlté.
Mi jön ezután — azt nem tudta.
De azt biztosan tudta: nem akar az utcán élni.
— Vigyetek vissza… — nyávogta alig hallhatóan, a járókelőkhöz fordulva.
De senki nem állt meg. Senkit sem érdekelt.
Aztán valaki felemelte.
Olyan gyorsan történt, hogy észre sem vette, ki volt az.
Óvatosan, de határozottan betették a hordozóba.
„Talán a gazdi? Talán meggondolta magát? Megbocsátott nekem?” — gondolta reménykedve a kiscica.
Megint hosszú út következett, aztán kivették, és egy újabb ketrecbe helyezték — más, hozzá hasonló gazdátlan kölykök mellé.
A rácshoz simult, és figyelmesen nézte a mellette álló nőt.
De a nő nem nézett rá.
Éppen telefonált:
— Máska, hoztam még egyet. Hogy érted azt, hogy elfogyott a gyógyszer? Miért nem szóltál korábban?
Aztán felemelte az öklét, majd elmosolyodott:
— Ugyan már, ne hisztériázz. Most elmegyek, veszek, kifizetem a saját pénzemből, aztán majd visszaadod a kasszából, rendben? Szuper.
És te… — pillantott a kiscicára — viselkedj rendesen, különben külön ketrecbe teszlek.
Minden nap jöttek emberek a kennelekhez.
Nézelődtek, válogattak.
A ketrectársait már tegnap elvitték. Ő maradt egyedül.
Ő csak mosolygott rájuk cicamódra, kinyújtotta kis mancsát, próbált kedvesnek tűnni.
De a tekintetek elsiklottak felette.
És továbbmentek.
Este egy felnőtt kandúrt hoztak be.
— Máska, hova tegyem? Hogyhogy nincs hely? Na, ez csodás…
A nő körülnézett, majd az új jövevényt Kuzima ketrecébe ültette:
— Csak ne bántsd a kicsit, értve vagy? — mondta szigorúan, és felemelte figyelmeztetően az ujját.
Így találkozott Kuzya azzal, aki hamarosan megváltoztatja az életét. Bár ezt ő még nem sejtette.
— Jó napot — nyávogta Kuzya.
— Szia, kölyök — válaszolta a kandúr.
— Kuzya vagyok. Otthon így hívtak. Mielőtt kidobtak.
— Értem.
— És maga kicsoda?
— Arszényij.
Az öreg kandúr befészkelte magát a sarokba, becsukta a szemét — egyértelműen aludni készült.
Kuzya is odagömbölyödött mellé, próbálta ugyanazt a testhelyzetet felvenni. Valahogy megnyugtató volt a közelsége.
Késő éjjel sokáig beszélgettek. Kuzya panaszkodott, hogy nem fogadják el olyannak, amilyen. Arszényij pedig úgy döntött, ideje elmondani neki valami fontosat.
— Akarsz igazi házimacska lenni? — kezdte Arszényij. — Akkor ismerned kell a tíz parancsolatot. És szigorúan be kell tartanod őket. Érted?
— Még nem nagyon… — vallotta be Kuzya.
— Sebaj. Elmondom. Csak figyelj jól. Nem szeretek ismételni.
Kuzya közelebb húzódott, hegyezte a fülét.
— Első parancsolat: ne szökj meg! Egy házimacskának otthon a helye. Ha a gazdák kivisznek — az más. De ha magadtól szöksz meg, lehet, hogy soha nem jutsz vissza. Ablak, erkély, ajtó — ha nem hívnak, maradj távol.
— Nem fogok megszökni, esküszöm. Az utca félelmetes. Az otthon sokkal jobb.
— Okos fiú. De jegyezd meg: ha madarat látsz, ne ugorj. Ő elrepül, te nem. És te újra az utcán végzed.
— Megjegyeztem. És utána?
— Második szabály: ne hagyj nyomot. Az alomtálca a te vécéd. Mindig. Nem a szőnyeg, nem az ágy, nem a virágcserép. Csak az alomtálca. Ha nem akarsz újra az utcán kikötni — célozz pontosan.
Kuzya zavartan gondolta: „Szóval mégis a takaró miatt…”
— A gazdák lehet, hogy elfelejtik kitakarítani, de te ne felejtsd el: csak az alomba végzed a dolgod. Megértetted?
— Meg.
— Harmadik parancsolat: ne harapj. Az emberek nem zsákmány. Még játék közben is légy óvatos. Ők mások, mint mi — könnyen megijednek vagy megsértődnek. Inkább harapd meg a saját mancsodat, mintsem a gazdát.
— De hát az fáj! — háborodott fel Kuzya, emlékezve egy esetre, amikor meg is próbálta…
— Persze, hogy fáj — bólintott Arszényij nyugodtan. — Épp ezért, ha megmarod az embert, nem felejti el. És a sértődés után már csak egy lépés a harag. Tartsd kordában magad, Kuzma. Ha méltósággal viselkedsz, nem lesz okuk megszabadulni tőled. Megértetted?
— Megértettem — bólintott a kiscica.
— Akkor figyelj tovább. Negyedik parancsolat: ne ess le! Se polcról, se párkányról, se szekrényről — különösen ne emberek fejére.
— Mi az, ezért is kidobnak? — kérdezte meglepetten Kuzya. Hiszen ő gyakran ugrott a párkányról az ágyra, igaz, csak akkor, amikor senki sem volt otthon.
— Néha ez is elég ok. Az emberek nagyon megijedhetnek. És a félelem rossz tanácsadó. Egyetlen ugrás — és már az utcán is vagy, mint én.
— Tehát maga… leesett?
— Sajnos — válaszolta Arszényij elgondolkodva. — Egyszer nosztalgiázni támadt kedvem. Az idős hölgy, akivel éltem, megijedt, és megkérte a szomszédját, hogy szabaduljon meg tőlem.
— Ez nagyon igazságtalan…
— Az élet ritkán igazságos, Kuzma. De ha betartod a parancsolatokat, nagyobb esélyed van a boldogságra.
— Mi a következő?
— Az ötödik: ne lopj! Ne nyúlj semmihez az asztalon, ne mássz bele lábasokba vagy tálakba. Az étel szent dolog. Az emberek nem szeretik, ha a macska engedély nélkül elcsen valamit. Sokan kerültek már az utcára emiatt.
— Megjegyeztem — mondta komolyan Kuzya.
— Hatodik parancsolat: ne tépj! Felejtsd el a tapétát, a foteleket, a függönyöket és a papucsokat. Az emberek képesek egy vagyont költeni bútorokra és ruhákra, de azt nem bírják nézni, ahogy mindezt tönkreteszed. Ha kaparófát kapsz — örülj neki. Az a te lehetőséged arra, hogy következmények nélkül élezhesd a karmaidat.
— És ha nem adnak?
— Akkor keress olyan helyet, ahol nem kapsz büntetést. Vagy még jobb, ha inkább megállod. Tompa karmok nem katasztrófa. Tompával, de otthon élni sokkal jobb, mint éles karmokkal a pince hidegében.
Kuzya elkomorodott. „Hogyhogy ne élezzem a karmaimat? Akkor minek vannak egyáltalán…”
— És ha teljesen eltompulnak? Az jó lenne? — nem bírta ki kérdés nélkül.
— Inkább legyenek tompák, de élj melegben, mint hogy élesek legyenek, miközben éhesen kóborolsz az udvaron. Emlékezz rá.
— Jó…
— Hetedik parancsolat: ne rongálj! Hasonlít az előzőhöz, de tágabb értelemben. Ne nyúlj olyan dolgokhoz, amelyek az embereknek fontosak: frizurákhoz, virágokhoz, műszaki cuccokhoz, telefonhoz, manikűrhöz. Az emberek megsértődnek, ha belezavarsz a rendjükbe.
Kuzya bűnbánóan lekonyította a füleit. Imádta lelökni a cserepeket az ablakpárkányról — főleg amikor azok nagy robajjal törtek darabokra.
— Nyolcadik: ne ordíts! Nyávogni lehet — sőt, néha kell is, főleg ha szeretnél beszélgetni. De visítani, különösen éjszaka vagy kora tavasszal — azt semmiképp.
— Tavasszal? Mi van tavasszal? — csodálkozott Kuzya.
— Majd megtudod. De jegyezd meg: még ha rá is jössz, miről van szó — hallgass. A nyugalom az alapja a bizalomnak.
— Világos… mármint még nem világos, de értem.
— Kilencedik: ne ébressz fel! Az emberek álomszerető lények. Aludniuk kell. Még ha épp késésben vannak is. Hétvégén meg főleg. Ne keltsd fel csak azért, mert unatkozol.
— Én mindig felébresztettem a kislányomat, hogy ne késsen el az iskolából — jelentette ki büszkén Kuzya.
— És most hol vagy? — nézett rá szigorúan Arszényij.
— Hát… világos — motyogta zavarodottan a kiscica.
— A tizedik parancsolat a legfontosabb: ne hagyd abba a szeretetet. Az embereket mindig szeretni kell. Akkor is, ha megbántottak, kidobtak, vagy nem értettek meg. Mert előbb-utóbb jön valaki, aki nem játékszert lát benned, hanem társat. És ha addigra már megkeményedik a szíved — lehet, hogy nem ismered fel.
— Tehát… még lehet otthonom?
— Talán nem ugyanaz, mint volt, de egy másik — egészen biztosan. A lényeg, hogy ne veszítsd el a hited az emberekben. Mi, macskák, gyakran csalódunk bennük. De próbálj meg nem olyanná válni, aki már egyáltalán nem hisz. Ez a legfontosabb.
— Megértettem, Arszényij. Köszönöm.
Másnap reggel Arszényijt átköltöztették egy másik ketrecbe, a felnőtt macskák közé. Kuzya megint egyedül maradt.
De nem sokáig.
Már másnap anya és lánya érkezett a menhelyre. A kislány izgatottan mutatott rá:
— Anya, lehet őt? Ő olyan kedves…
A sors még egy esélyt adott neki. És Kuzya biztos volt benne — most minden másképp lesz. Már tudta, mit kell tennie.
Csakhogy… az öröm sokszor erősebb volt az emlékezetnél. És nem mindig tartotta be a parancsolatokat. Túl nehéz volt mindent „szabály szerint” csinálni. Néha a mancsa magától nyúlt az asztalon hagyott finomság után. Néha pedig lelökött egy cserepet az ablakból. Egyszerűen csak azért, mert jó móka volt.
De vajon ezért kidobták?
Nem.
Miért?
Mert az anya és a lánya megértették — tökéletes macska nem létezik. Ahogyan tökéletes ember sem.
A macskák sem szűnnek meg szeretni az embereket csak azért, mert azok néha makacsok, önfejűek vagy feledékenyek. Akkor az emberek miért adják fel olyan gyorsan az állataikat, ha azok hibáznak?
Erre a kérdésre Kuzya sosem találta meg a választ. És talán nincs is rá.
Mert az emberek különbözőek.
És ebben rejlik egyszerre a bajuk… és a reményük is.
Mert minden kidobott kiscica egyszer biztosan találkozik azzal az emberrel. Azzal, aki nem a hibát látja benne — hanem azt a meleget, amit képes adni.
Szóval talán… nem is a parancsolatok számítanak igazán.
Talán minden a jóságról szól.
