Mása a fagyos hidegben rohant, át a hóvihar sűrűjén, nem is figyelve, merre tart. A hátán elszakadt estélyi ruha lobogott a szélben, a könnyei pedig elhomályosították a látását. Remegő kezeiben egy apró kiscica bújt hozzá, mintha maga is menedéket keresne.
— Semmirekellő… Micsoda semmirekellő vagyok… — zokogta a lány, miközben átvágott a jeges éjszakán.
Pedig ennek a napnak különlegesnek kellett volna lennie. Mása, a végzős diáklány, már régóta várt arra, hogy osztálytársa, Kirill, meghívja a születésnapjára. Az első iskolai naptól kezdve szerelmes volt belé. Magas volt, magabiztos, átható gesztenyebarna szemekkel — minden lány őt nézte. De Másának különleges hely jutott: a sors úgy hozta, hogy egy padban ültek. Igaz, maga Kirill mintha észre sem vette volna őt. Teljesen elmerült a saját világában: torna, úszás, gitár. Barátaival, Ljósával és Vológyával együtt mindig külön álltak, nem foglalkoztak az osztálytársnőkkel.
Aztán egyszer csak új fiú érkezett az osztályba: Szása. Soványka, félénk, nagy szemüvegben – Kirill teljes ellentéte volt. Okos, művelt fiú volt, aki mindig magabiztosan válaszolt az órákon. Éppen ezért gyorsan a gúnyolódás célpontjává vált. «Strébernek» nevezték, és amikor kiderült, hogy szerelmes Másába, hozzáadták: «a szemüveges vőlegény».
— Szása, ne nézz így rám — mondta neki egyszer Mása tanítás után. — Téged kinevetnek, és ez nekem kellemetlen. Nem akarok veled barátkozni, és soha nem is fogok.
Szása elsápadt, az ajkai remegni kezdtek.
— Rendben… — suttogta halkan, lehajtva a fejét.
Onnantól kezdve sosem nézett többet rá.
Évek teltek el. Közeledtek az érettségik, a búcsú az iskolától. Az élet mindenkit másfelé sodor majd. Kirill a Műszaki Egyetemre készült, és amikor Mása ezt megtudta, azonnal beiratkozott az előkészítő tanfolyamra. Még mindig egy padban ültek, néha váltottak pár szót, de Kirill továbbra sem látott benne semmi különöset.
Aztán egyszer csak – meghívás a születésnapra! Mása szíve megdobbant az örömtől. Ez volt az ő esélye. Most ragyognia kellett!
Eljött a várva várt szombat. Egész éjjel hajcsavaróval aludt, hogy tökéletes loknikat kapjon. Egyik ruhát próbálta a másik után, de egyik sem tűnt megfelelőnek. Végül, anyja szava ellenére, levette a polcról azt a gyönyörű, érettségire félretett ruhát. Ma este Kirill biztosan észreveszi!
Az ünnepelt lakásában vidám hangulat uralkodott. Majdnem az egész osztály ott volt az ünnepi asztal körül, Kirill szülei pedig előrelátóan elutaztak a nyaralójukba. A levegőben zene, nevetés és tréfák szálltak.
— Ó, madám, ön káprázatos! — hajolt meg színpadiasan Kirill, amikor találkoztak.
Mása elpirult, de ez még csak a kezdet volt. Úgy hitte, innen már minden úgy alakul majd, mint a regényekben.
De Kirill azonnal megfeledkezett róla. A barátaival nevetett, más lányokkal táncolt – de vele nem. Rá sem pillantott.
Mindenki meglepetésére a vendégek közt Szása is ott volt. Kirill nem önszántából hívta meg, hanem a szülei nyomására. Szása apja régen együtt szolgált az ő apjával, sőt, a főnöke is volt.
Szása végül összeszedte a bátorságát, hogy táncra kérje Mását, de amint a lány megsejtette a közeledését, hogy elkerülje a kellemetlenséget, a folyosói tükörhöz indult. Egyáltalán nem akart vele táncolni. Egész este csak arra várt, hogy Kirill hívja fel.
A fiúk, hogy férfiasabbnak tűnjenek, kijártak a lépcsőházba cigarettázni. A lakásban hangosan szólt a zene, de a folyosón, ahol Mása tartózkodott, a hangok elhalkultak. Ekkor panaszra emlékeztető, vékony hang ütötte meg a fülét az ajtón túlról. Egy halk, reszkető nyivákolás, ami elhallgatott, majd újult erővel ismétlődött. A lány megdermedt, majd gondolkodás nélkül feltépte az ajtót.
A lépcsőházban Kirill állt a legjobb barátaival, Vológyával és Ljósával. A levegőben dohány és égett szőr szaga terjengett. Az ünnepelt egy aprócska csíkos kiscicát tartott a tarkójánál fogva, kilógatva a harmadik emeleti lépcsőforduló fölé. Az aprócska lény tehetetlenül vergődött, próbált kiszabadulni, égett bajszai remegtek a félelemtől.
— Na, most már a bajszát is megigazítottuk! — jelentette be vidáman Kirill. — És most, hölgyeim és uraim, következik az est fénypontja: a dongó repülése!
Ami ezután történt, arra Mása csak homályosan emlékezett. Valami felrobbant benne, és önkívületben felkiáltott:
— Ne merd!!!
Előrerohant, és szó szerint kiragadta a remegő kiscicát Kirill kezéből. Az pillekönnyű volt, szinte súlytalan, és úgy tűnt, még ellenkezni sem tudott – csak dermedten rettegett. Mása kiáltására a többiek is megjelentek az ajtóban.
A lány le akart rohanni a lépcsőn, de Kirill, aki már ittas volt, nem akarta elengedni. Megragadta a karját, és éles reccsenéssel hasadt szét a ruha anyaga. A ruha, amit Mása az érettségire tartogatott, tönkrement.
— Add vissza, úgyis kóbor! — förmedt rá, káromkodva…
De abban a pillanatban erős ütés érte az arcát. Sándor volt az. Ökölbe szorított kézzel állt ott, nehezen lélegezve, szemüvege a földre esett. Kirill az orrához kapott, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Volódya és Lesa zavarodottan visszarángatták őt a lakásba. A vendégek elkezdtek elszivárogni. Senki sem köszönt el az est házigazdájától.
Mása pedig rohant az utcán, nem érezte sem a hideget, sem a szétszakadt ruhát, sem a csípős szelet. Erősen szorította magához a reszkető kiscicát, miközben könnyei patakokban folytak az arcán.
– Micsoda senkiházi vagy… – ismételgette zokogva.
Mögötte hirtelen megszólalt egy hang:
– Mása, várj meg!
Sándor utolérte őt, kabátot tartva a kezében. Arca fel volt dagadva, szemüvege teljesen eltört. Botladozott, alig tudott egyenesen menni.
Mása megcsúszott, és a cipősarka reccsent egyet. Sándor a vállára terítette a kabátot.
– Vedd fel, meg fogsz fagyni. Add ide, tartsam inkább én a cicát…
De Mása csak még jobban magához szorította.
– Sándor… Mi volt ez? Miért történt?
Ő nem válaszolt. Csak óvatosan átölelte, és végigsimított a hátán, mintha egy gyermeket akarna megnyugtatni.
Reggel, amikor az éjszakás műszakból hazaért, Mása édesanyja csendben belépett a lánya szobájába. Mása összegömbölyödve aludt, mellette a párnán békésen szuszogott a csíkos kiscica. A szék támláján ott lógott a tönkretett ruha – immár kimosva, ügyetlenül megvarrva.
Amikor felébredt, Mása mindent elmesélt anyjának. Úgy döntöttek, nem szólnak róla az apának, aki csak egy hét múlva tért volna haza a kiküldetésből. Ő ezt egyszerűen nem tűrte volna el.
Hétfőn Mása belépett az osztályba, és odament a padjához. Kirill már ott ült, felrepedt szemmel, de jelenléte már csak undort váltott ki belőle.
– Gyűlöllek – mondta hangosan, majd odament és leült Sándor mellé.
Az osztály felbolydult. A diákok suttogni kezdtek, sokan bólintottak elismerően. Még Volódya és Lesa sem akartak többé Kirillel szóba állni. Kiközösítették.
A kiscica viszont mindenkit érdekelt. Mindenki haza akarta vinni, de Mása csak megrázta a fejét.
– Ő már Kuzya. Az én kis boldogságom.
Így ért véget az első szerelem. Helyét valami más vette át – valódi érzés, egy csendes, megbízható, jószívű fiú iránt.
A ballagásra Kirill már el sem jött. Senki sem emlékezett rá többé, még az osztálytalálkozókon sem. Mintha soha nem is létezett volna.
Ellenben minden alkalommal mosolyogva kérdezték:
– Na, hogy van Kuzya?
És Mása meg Sándor büszkén mutatták a képeket a csíkos szépségről, aki már nemcsak háziállat volt, hanem igazi családtaggá vált.
Ki tudja, hogyan alakult volna a sorsuk, ha azon a téli estén az a kis kóbor cica nem téved be a meleg lépcsőházba… Talán megóvta őket olyan hibáktól, melyeket később megbántak volna. Vagy egyszerűen csak emlékeztette őket arra, hogy a kedvesség és az együttérzés az ember legértékesebb tulajdonságai közé tartozik.
