Froszja, a nyolcéves cica, kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc helyén – a meleg kemencén. Ez volt a legotthonosabb zug az egész házban: télen a forró téglák ontották a meleget, nyáron pedig egyszerűen csak kellemes és nyugodt volt itt.
Erről a magaslatról mindent szemmel tudott tartani, ami a házban történt. Senki nem lépett rá törékeny testére, senki nem ijesztette meg. Tágas volt itt, csendes és biztonságos. Csak este, mikor minden elcsendesedett, mászott fel hozzá a kemencére Vaszja – a házigazdák hatéves fia. Átölelte Froszját, gyengéden magához szorította, és hamarosan álomba merült, egy igazi, békés gyerekalomba…
Froszja, ahogy Vaszjára gondolt, önkéntelenül dorombolni kezdett, lehunyta szemét. Számára ő olyan volt, mint egy saját kölyök – a legnagyobb, akit valaha is felnevelt, akiről gondoskodott. Már csecsemőkorától fogva mellette volt, együtt feküdtek a kiságyban, Froszja megvigasztalta őt, és lenyalogatta arcáról a könnyeket. Az első lépéseit is úgy tette meg Vaszja, hogy a cica farkába kapaszkodott – és a mai napig nem tudott elaludni anélkül, hogy magához ne ölelje.
A család felnőtt tagjai nem különösebben kedvelték Froszját – élt ott a macska, hát éljen. Nyáron maga vadászott magának eledelt, télen meg néha egy kis tejet löttyintettek a táljába, némi kenyeret morzsolva bele – ő pedig ezért is hálás volt. Simogatás vagy kedves szó alig jutott neki. Többször inkább rendreutasítás: hogy láb alatt van, hogy elfoglalta a széket, vagy csak úgy – hogy tudja, hol a helye.
De Vaszja egészen más volt. Melegszívű, kedves, törődő kisfiú. Mindig megsimogatta Froszját, eldugott neki egy kis finomságot, sőt, néha még a saját falatját is megosztotta vele. Beszélgettek is egymással, és úgy tűnt, szavak nélkül is tökéletesen megértették egymást.
Télen, amikor Froszja kiszaladt az udvarra a dolgára, a háziasszony a sok teendő között gyakran megfeledkezett róla. De Vaszja – ő soha. Felvette az óriási anyai nemezcsizmákat, vállára dobta a meleg kabátkáját, és kiállt a tornácra, hívta őt, még mindig nem tudva kimondani az „r” betűt:
– Foszja, Foszjinka!
És amint Froszja meghallotta a hangját, azonnal válaszolt:
– Jövök, jövök! – és leugrott a padlásról, ahol már épp arra készült, hogy ott töltse a hideg éjszakát.
Amikor a kisfiú megbetegedett, Froszja egy pillanatra sem mozdult mellőle. Macskamódra melegítette, ápolta őt olyan odaadással, amire még az édesanyja vagy a falu orvosa sem lett volna képes. Együtt győzték le a betegséget – elválaszthatatlanul, mint egy igazi család.
Nyáron vidámabb volt az élet. Vaszja megtanult apró halakat fogni – ezzel nagy örömet szerzett a kedvencének. Együtt mentek a kertbe, és a közeli erdőbe is mindig kettesben…
De ma a fiú egyedül ment el. Idősebb fiúk hívták – hogy menjenek fel a dombra, megnézni, hol érik a bogyó. „Hát menjen csak, hadd játsszon egy kicsit” – gondolta Froszja. De este lett, és Vaszja még mindig nem tért vissza. Rossz érzés szorította össze a macska szívét – egyértelműen érezte: valami történt. A domb mögötti tajga sűrű és kegyetlen. Még a felnőttek is, akik egész életüket itt élték, néha eltévedtek benne. Hát még a gyerekek…
A dombról ugyan az egész falu belátható, de elég egy kicsit mélyebbre menni – és máris az erdő vesz körül. Elég, ha fújni kezd a szél, megzörrennek a fák – és az emberi kiáltás úgy vész el a lombok között, mintha soha nem is létezett volna…
Pontosan ez történt – lihegve berohant egy fiú, azok közül való, akik együtt voltak Vaszjával. Valamit suttogott ijedten a háziasszonynak. Az mintha fejbe kólintották volna – kapkodott, nem tudta, merre rohanjon, pánikszerűen kiabált. De a kiabálás mit sem segít ilyenkor. Kiszaladt a házból, futva indult a domb felé, arcát elöntötték a könnyek.
Az a fiú – úgy tűnik – okosabb volt: rohant, hogy segítséget hívjon a faluból. Egy gyerek tűnt el – itt mindenki kell!
Froszja pontosan tudta: az ő kisfiúja bajban van. Keresni kell. Nem siránkozni, nem várni – cselekedni. Ügyesen leugrott a kemencéről, kiugrott az utcára a hűvös esti szellő által félig nyitva hagyott ablakon át, és megállt, hallgatva a belső hangjára.
Az emberek fejvesztve indultak a domb felé, úgy gondolták, onnan kell kezdeni a keresést – de Froszja mást érzett. A szíve határozottan súgta – a folyóhoz kell menni. Ott lehet Vaszja…
Vaszja apja – ahogy a legtöbb férfi ebben az eldugott faluban – télen vadászni járt, nyáron pedig halászartellel indult el a szibériai folyókra halat fogni. Nagyon szerette a fiát, és amikor hazatért, igyekezett minél több időt tölteni vele. Büszke volt rá: jólelkű, értelmes és makacs gyerek nő belőle. „Ha megfelelő tudást és irányt kap – gondolta –, maga is utat tör majd az életben, és talán másokat is vezetni fog.”
A falusi gyerekek már hatévesen önállóak voltak. Cumit már rég senki sem használt – aki mégis, azt kinevették volna. A szülők fokozatosan szoktatták őket a házimunkához: nem erőszakosan, de következetesen. A gyerekek annyit segítettek, amennyit erejük engedett, de természetesen inkább játszani, csintalankodni akartak – különösen a nagyobbakkal lenni, bebizonyítani, hogy ők már nem kicsik. És a legjobb érzés az volt, amikor a nagyobbak el is ismerték őket – még ha ritkán hallgattak is rájuk.
Aznap a gyereksereg úgy döntött, hogy felmennek a dombra – körülbelül egy kilométerre a falutól. Vaszja is csatlakozott. Az anyja útravaló tanácsokat adott neki, és megkérte az idősebb fiút, hogy vigyázzon rá. Az ürügy a bogyós mezők felderítése volt – de az igazi cél az volt, hogy az egész napot felnőttek nélkül töltsék. Kiabálni, csintalankodni, káromkodni, mint a nagyok. Néhányan még cigarettával is próbálkoztak. A dombon hihetetlen hangzavar volt: nevetés, kiabálás, játék.
Vaszja hirtelen észrevett egy mókust egy tuskó mögül kikandikálni. A kis vad jószágnak félnie kellett volna ettől a zajtól – de nem! Csak állt ott, nézett, kíváncsian. A fiú úgy döntött, megkerüli hátulról. De a csíkos kis tolvaj, amint mozgást észlelt, sebesen eltűnt a fa mögött, mintha csak incselkedne: „Na, úgyse kapsz el!”
– Áhá, te kis csibész! – nevetett Vaszja, és bevetette magát utána a sűrűbe.
Úgy szaladgált a mókus után, míg az végleg el nem tűnt. Ekkor megállt, körülnézett – és nem ismert rá a tájra. Mindenütt sűrű fenyves, az eget is eltakarták a koronák. A szél zörgette a lombot, és még a saját hangját sem hallotta. Rossz érzés fogta el – úgy tűnt, eltévedt. Többször is elfordult korábban, most már egyáltalán nem tudta, hol van. De ökölbe szorította a kezét, és emlékeztette magát: a legfontosabb, hogy ne essen pánikba. Az apja tanította: ha eltévedsz, keress egy patakot – az mindig elvezet a folyóhoz. És ahol folyó van, ott előbb-utóbb emberek is.
Tényleg talált egy kis patakot egy mélyedésben. Átvágott a bozótoson és a kidőlt fákat kerülgetve elindult a víz mentén. Csak estére ért ki a folyóhoz – kimerülten, éhesen. Amint meglátta a parton egy vastag fenyő gyökerét, leült rá, és azonnal elszunnyadt. A szél, amely ringatta a fákat, mintha védőként borította volna be a szúnyogok és csípős legyek elől…
Vaszja hajnalban ébredt fel. Háttal egy fatörzsnek dőlt, kezeiben pedig valami meleg, puha dolgot tartott. Froszja volt az! Összegömbölyödve feküdt az ölében, és csendesen szuszogott. A fiú arcán mosoly jelent meg:
– Froszja… édes kicsim… – suttogta, és az arcát a cica bundájába fúrta.
A macska dorombolt kedvesen, de finoman meglegyintette mancsával – mintha csak azt mondaná: „Na, te kis csirkefogó! Az egész falut felforgattad! Gyerünk haza, anyád még el is náspángolhat!”
Hazafelé haladtak – egészen délig. Froszja, fáradtan, de elégedetten haladt elöl, büszkén magasra emelve a farkát. Mögötte lépkedett Vaszja – kimerülten, éhesen, de boldogan.
Otthon az anyja könnyek között borult a nyakába – ölelte, csókolta, s közben szidta is. A kapunál összegyűlt szomszédok tisztelettel néztek Froszjára – nélküle másként is végződhetett volna ez az egész.
Eltelt körülbelül két hónap. Egy fiatal szomszédasszony, aki nemrég szült kislányt, betért hozzájuk. Miközben elbeszélgetett a háziasszonnyal, rápillantott Froszjára, aki kényelmesen elnyújtózva hevert az ágyon. Mióta megmentette Vaszját, mindenki megbecsülte őt a házban.
– Úgy hallottam, a ti Froszjátok nemsokára kiscicákat hoz a világra? Hagyjatok meg nekem egyet! Nézd, hoztam is neki ajándékot – egy üveg tejfölt. Hadd nőjenek együtt a kislányommal – jobb dadát nem is kívánhatnék. Játszik vele, megvédi, ha kell…
– De hát honnan lenne annyi? – tárta szét a kezét a háziasszony. – A falu fele már sorban áll, ajándékokkal elhalmoztak – mindenki Froszja kölykét akarja. Hát hadd válasszon ő maga – Vaszjával. Ők most már egy lépést sem tesznek egymás nélkül.
Froszja rápillantott az asszonyokra és halkan dorombolt:
– Persze hogy kell egy kisgyereknek cica. Vidámabb vele az élet, biztonságosabb, nyugodtabb. Csak szeressétek őt – és ő százszorosan viszonozza.
