Iván úgy vette feleségül Galját, „lélek nélkül”, ahogy nálunk a falvakban mondani szokták. Elment a nővéréhez, Maricskához, és azt mondja:
— Úgy meg úgy, a lány állapotos, azt mondja, tőlem van.
— Igen? És volt köztetek valami? — kérdezi Maricska.
— Hát, volt. Párszor.
— A te gyereked?
— Úgy tűnik, az enyém.
— Jaj, Ivánkó, hát miért vagy te ilyen ügyefogyott? És most mit csinálsz?
— Megházasodom — vont vállat —, nem illik, hogy a gyerek apa nélkül nőjön fel. Tudom én, milyen az…
Korán maradtak szülők nélkül: Iván tízéves volt, a nővére húsz. A nővére nem adta sehova, pedig már férjnél volt: a férjével, Péterrel magukhoz vették, felnevelték, szerették…
— Már igazán nem panaszkodhatsz — mondja neki Maricska kissé sértődötten.
— Nem is erről van szó, Maricska, te meg Péter a második szüleim lettetek, hát mit gondolsz… Csak amikor belegondolok: mi lennék én? Én majd fánkot eszem, a gyerek meg árvakönnyeket nyel? Nem, Iván Kuleba nem ilyen.
— Derék dolog, persze. Csakhogy még nagyon fiatal vagy. Nem fogod később megbánni…
— Nem fogom.
— De szereted őt?
Megint vállat vont.
— Ugyan — nyugtatja Maricskát Péter —, húszéves már a legény, felnőtt… Mi is fiatalabban házasodtunk, és mégis egyetértésben, szeretetben élünk.
— Nem ég a szeme, Péter, és ez nem jó…
— Hát… ha most nem ég, majd később fellobban. Ne aggódj.
Nem véletlenül aggódott Maricska a testvéréért. A menye nem tetszett neki: afféle elkényeztetett, sápadt, erőtlen teremtés volt.
— Mintha éretlen lenne, isten bizony — sóhajt Maricska.
— Na, most már mindegy, kérjük meg, készülünk az esküvőre.
Az esküvőt vidáman, nagy felhajtással ülték meg, az egész környék zengett tőle. Maricska és Péter igazán kitettek magukért!
„Ej, de derék legény az én öcsém — gondolja Maricska, ahogy nézi —, hát tökéletes! Szeme, mint a csillag, úgy ragyog, fekete haja kunkorodik a selymes szemöldök fölött, bőre, akár egy lányé, ajka, mint a cseresznye… Miért fiúnak születtél? Minek egy legénynek ekkora szépség?”
Galja viszont sápadtan és kimerülten ült, a szemét fel sem emelte az asztalról.
„Érthető — sajnálja a menyét Maricska —, amikor az első Misát várta, nemhogy mulatságra nem volt ereje, még feküdni is alig tudott. Mindentől hányingere volt, állandóan aludni akart…”
Talán mégis megszereti Iván — gondolja —, hiszen rendesen, jóindulattal beszél vele.
Nem szerette meg. Nem bántotta, de szerelem sem volt benne.
Galjáig Iván nem ismerte igazán a lányokat. Eggyel úgy, kézen fogva sétáltak, aztán a lány máshoz ment… Megviselte. Később a fiúkkal a szomszéd faluba jártak táncolni, egyszer, kétszer. Aztán hívták őket egy asszonyhoz — elvált, pálinkát főz, üljünk össze. Elment. És ott volt Galja. Korábban is látta már, a lány le sem vette róla a szemét, de ott… Először ivott, rosszul lett, kiment az udvarra, és ott volt ő is, egy vödör vízzel. Megitatta, megmosta az arcát. Aztán újra találkoztak, megint. Egy mulatságon együtt voltak… és elsodorta őket. Párszor úgy volt, mint a felnőtteknél — és lám, minden úgy is lett, mint a felnőtteknél. Szerelem.
Galja anyja egy igazi hárpia volt, inni nagyon szerettek. Az esküvőn is ivott, felmászott az asztalra táncolni. Az apja összeverekedett a bérelt zenésszel, el akarta venni a harmonikát, aztán leült a sarokba és elsírta magát.
„Szép rokonságot talált magának Iván” — gondolja Maricska.
Iván sosem tudott jó viszonyt kialakítani az apósával és az anyósával. Ők szerettek inni, Ivánék Galjával egyáltalán nem. Megszületett a fiuk. Galja szülei nem lelkesedtek — gyerek az gyerek. Vaszilkónak nevezték el. A nővér elhalmozta ajándékokkal — az első és egyetlen unokaöccs volt.
Egyszer Iván hazajött a munkából, a felesége sírt, másodszor, harmadszor is.
— Mi történt már megint, mondd el.
— Szégyellem — és újra sír.
Nagy nehezen kibökte. Az anyja jár hozzájuk, pénzt követel: etettünk, neveltünk, most tartozol eltartani minket. Ami kevés pénze Galjának volt, mindet elhordta az anyósa. Amikor elfogyott a pénz, fenyegetőzni kezdett: majd megmondja Ivánnak, hogy Vaszilkó nem is az övé, hogy ő maga látta, hogyan hurcolták Galját…
— Hurcolták?
— Tudod jól, hogy nem igaz.
— A fiam az enyém?
— A tiéd, Ivánkó, ahogy van, a tiéd. Senki más nem volt, mit beszélsz…
— Rendben…
Fogta a baltát és elment. Nem messzire, alig három kilométerre. Az ajtó egy zsanéren lógott, a házban bűz, hideg, a kutya az ágyon, mellette rongyokban hever valaki. Amióta Galja elment, teljesen lezüllöttek, belepte őket a kosz.
— Vejecske — vigyorog az anyósa —, elszaladjunk egy kupicáért? Na, adj egy kis aprót…
Iván a baltát az asztalba vágta, és azt mondta: a következő fej az anyósé lesz, ha még egyszer átlépi a háza küszöbét és bántja a feleségét. Ha pedig a fiára csak egyszer is rossz szót mond, akkor mindennek vége. Az csak bólogatott, csattogtatta a fogát. És mintha elvágták volna: azóta józanul lopakodik át egy percre, hogy a veje ne lássa, ha pedig iszik, messziről elkerüli a házat.
Éltek tovább, de… nem szerette. Vaszilkó nőtt. Hogy kire hasonlít, nem lehet tudni. Mintha sötét hajú lenne, de mégsem Iván fajtájából való. Iván hallgatott… Maricska szerette az unokaöccsét. Galja az évek során meghízott, arca lapos lett, mint egy palacsinta, szemöldöke világos, a szempillája is. Nem volt szép, de a természete tiszta arany. Iván nővérével összebarátkozott, a ház rendben volt, finom ételek készültek, minden a kezében égett, jó gazdasszony volt. A fia tiszta, ő maga ápolt és jól tartott. És mégsem szerette…
A munkahelyén volt egy fekete szemöldökű nő, valahogy a lelkébe fészkelte magát. Vaszi már nagy, hamarosan maga is nősül, Iván meg mintha ködben járna… A lelke hozzá húzott, a fekete szemöldökűhöz. A falu persze megtudta. Valaki látta, valaki hallotta. Maga a fekete szemöldökű is dicsekedett: Iván elhagyja a „savanyú” feleségét, és hozzám jön. Jaj, hogy fogunk élni, jaj, mennyire szeretem majd, gyerekeket szülök neki — igaziakat, sajátokat…
A szóbeszéd akkor is végigfutott a falun, amit Galja anyja annak idején terjesztett. Meg hát a fiú sem hasonlít Ivánra, mintha… Galja megtudta a fekete szemöldökűt, éjjel-nappal sírt, de hallgatott, nem vetett szemrehányást. A nővér is megtudta, odarohant, szidta, jajgatott…
Ő meg csak egyet hajtogatott: hogy szereti őt, és kész…
— Szereted? — haragudott fel a nővére. — Akkor menj… Abban, ami rajtad van, úgy menj el a szerelmedhez. Mindent, amit együtt szereztetek, hagyd a feleségednek és a fiadnak… Indulj a kedvesedhez meztelenül, mint a sólyom. Majd meglátjuk… Mit mond, befogad-e?
Szerelem
Hát… a fekete szemöldökű felhúzta az ajkát: miféle dolog ez, hogy nincstelenül költözne hozzá? Hogyhogy mindent ott hagy… Aztán sarkon fordult már a kapuban.
Nem azonnal hullott le Iván szeméről a szerelem fátyla. Sokat gyötrődött, de végül összeszedte magát. Bocsánatot kért Galjától és a fiától, megígérte, hogy ilyen többé nem lesz, soha.
Így is lett, de… Galját nem szerette meg. Tisztelte — az igaz… de szerelem nem volt benne, soha nem is volt.
Vaszjával viszont Iván jól bánt, mindent a fiának adott, a legjobbat, amije csak volt, mindenre megtanította, amit ő maga tudott. A fiú ragaszkodott az apjához… Még azt az átkozott motorrollert is neki vette meg legelőször… És ő, az a világos tekintetű, mindig mosolygós gyerek, Vaszja… mindenkinek köszönt, tele volt barátokkal, a tanárok is szerették…
A púpos asszony, a pletykás szomszéd, lihegve rohant át. Suttogott, alig kapott levegőt…
— Ott… ott… a ti Vaszjátok… azon a motorrolleren… ott… vér van.
Hogyan futott Iván, arra nem emlékszik. Galja nem is hallotta, bent volt a házban. Futott, elesett, és csak egyet kért: hogy éljen, csak éljen. Nem ért oda időben. Vaszja feküdt… és mosolygott…
Minden, mint egy álomban… Nem is akar visszaemlékezni. Galja mintha maga sem lett volna élő. Iván is… többnyire hallgattak. Csak pár szót váltottak.
Eltelt negyven nap, aztán fél év… Elbúcsúztatták azokat is, akik még Vaszját jöttek elsiratni.
Ültek. Galja szólalt meg, fél év után először beszélt összefüggően:
— Elmegyek, Ványu.
— Hová mennél?
— A szüleimhez… Te meg… hozz magadhoz egy fiatal nőt, lesznek gyerekeitek…
— Teljesen megőrültél?
— Nehéz nekem, Ivánkó… Még mindig beszélnek mindenfélét, hogy nem tudtam több gyereket szülni neked. Azt mondják, Vaszja sem a tiéd volt… Gazemberek… Azt is mondják, hogy te nem is lehetsz apa, én meg „összeszedtem” Vaszját, és rád fogtam… Te pedig… te mindenkinek bebizonyítod — térdre rogyott, a szemébe nézett, forrón suttogva —, ha egy fiatal asszony gyermeket szül neked, mindenkinek bebizonyítod, hogy Vaszja… a tiéd volt…
— Állj fel, Galja… Verd ki ezeket az ostoba gondolatokat a fejedből. Értetted? Ha te elmész, akkor én is megyek — csak kilépsz a küszöbön, én meg megyek Vaszja után. Hallottad? Nincs nekem élet nélkületek… nélküled, Galja… Mit találtál ki?
Fiatalok vagyunk, Galja, még negyven sincs egyikünk sem. Eljön az idő, és… még lesznek gyerekeink. Igen, Vaszja nincs, és nem is lesz többé, de mi… mi még szülők leszünk, higgy nekem.
Sírtak, egymást átölelve ültek, együtt viselték keserű fájdalmukat…
Iván maga sem értette, mikor szerette meg Galját… De úgy szerette meg, hogy szorult tőle a szíve a mellkasában! Nézi a feleségét, és az mintha kivirágzott volna. Van, aki fiatalkorában szépül, Galja meg így… Nagyon lefogyott, előtűntek a vonásai, kirajzolódott az alakja… Iván szeme lángolt, ha a feleségére gondolt…
Egyszer elutazott a városba, ügyeket intézett — szomorúan tért vissza.
— Mi baj, Galjuskám?
— Jaj, Ványu — sírt Galja —, örömet akartam szerezni neked. Azt hittem, késik… Vizsgálatokra mentem. Az én hibám miatt több gyerekünk nem lesz… Fiatalon egyszer nagyon megfáztam, emlékszel? Hónapokig feküdtem, Vaszja még kicsi volt.
Akkor nem hallgattam Maricskára… Nem mentem kórházba… Ivánkó… talán van valahol neked egy gyermeked, mi? Ványuska… Én úgy szeretném, mintha a sajátom lenne…
— Ugyan már, mit beszélsz, drágám? Egyszer botlottam meg akkor, és kész… Galinkám… Élünk, ahogy élünk… egymásnak. Mit tehetnénk mást.
Attól kezdve Galja még többet szomorkodott, mint addig…
Eltelt egy-két év. Egy téli napon Iván belép a házba…
— Asszony… van-e valami ennivalónk? Nézd csak… valami nyulakat fogtam.
És mögötte… két kisgyerek bújik meg, egészen kicsik.
— Édes jó istenem… Ivánkó, kik ezek? Honnan szedted őket?
— Galja, majdnem megőszültem ijedtemben! Beleállítottam a vasvillát a szénába, és ott valami mocorgott. Hajszálon múlt, hogy nem szúrtam fel őket… A szénában bújtak meg… piszkosak voltak, félmeztelenek, éhesek.
— Honnan jöttetek, lelkeim? — kérdezi Galja, miután megetette és felmelegítette a gyerekeket.
Kiderült, hogy a nagymamájukhoz indultak — egyedül. Az anyjuk három napja nem ment haza, éhesek voltak, fáztak. Eltévedtek, bebújtak a szénába… A szomszéd faluból valók voltak, onnan, ahonnan Galja is származott… A nagymamájuk pedig már nem élt… A gyerekek erről még semmit sem tudtak.
Iván elhozta az anyjukat.
Az esküdözött, fogadkozott, hogy többé nem fordul elő ilyesmi… De egy hét múlva, mint két kóbor kiscica, megint ott álltak Iván és Galja ajtajában: Lila és Miska. A kisebbik egy kislány volt. Megjegyezték a kicsik, hol volt nekik jó.
A harmadik alkalom után Galja nem bírta tovább:
— Menj, Ványu, menj… a körzetihez, a tanácselnökhöz, nincs több erőm… Nem adom vissza a gyerekeket annak az asszonynak… Vegyük magunkhoz őket.
Iván nem is vitatkozott. Elment… Eleinte csak vállat vontak: hát hogy is lehetne ezt? A gyerekeket el kell vinni az árvaházba, és csak azután, ha senki nem jelentkezik értük…
De Maricska, Iván nővére, mindenkit talpra állított! Az egész falu a gyerekek védelmére kelt — mindkét falu! Megígérték, hogy az adminisztrációhoz is írnak: nézzék csak meg ott fenn, miféle dolog ez manapság…
Az egész közösség összefogott, hogy Iván és Galja megtarthassa a gyerekeket. Az anyjuk aláírta a lemondó nyilatkozatot, és elment messzi vidékekre. Még csak rájuk sem nézett búcsúzáskor. Azóta sem hallott róla senki semmit.
A gyerekek pedig szülőkre találtak — igaziakra, szerető családra, nagyra és összetartóra!
Az a néni, aki az egyetlen unokaöccsét gyászolta, úgy megszerette a kicsiket… Még Galja anyja és apja is abbahagyták az ivást… Az unokákról kezdtek gondoskodni… A fiúk és a lányok tudták, hogy volt egy Vaszenyka… testvérüknek hívták, az idősebbnek…
Szép gyerekeket nevelt Galja és Iván. A gyerekek már maguk is nagyszülők lettek, de a szüleiket mindmáig tisztelik. A szülők megérték a nagyon öregkort. A gyerekeket egész életükben csak úgy hívták: „a gyerekeink”.
A gyerekek mindenkinek mesélik, milyen szerelem volt anyjuk és apjuk között: kézen fogva mentek végig az egész életen… Iván nem tudott Galja nélkül élni… Ő is elment már erről a világról, de hosszú életet éltek, majdnem kilencvenévesek voltak mindketten…
A dédunokájuk mesélte el ezt a történetet.
És ti hisztek abban, hogy az igazi szerelem megszülethet később is — sok-sok év együttélés után, nem csak első pillantásra?
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több ilyen történetet, írjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez ad erőt nekünk ahhoz, hogy tovább írjunk!
