— Jura, ezek a macskák már azelőtt itt éltek, hogy egyáltalán megismerkedtünk volna. Miért kellene bárhová is vinnem őket? — mondta Anna hideg és határozott hangon. — Amit mondasz, az árulás.
Anna egy csendes, zöldbe burkolózó kisvárosban élt, ahol az ágyások tavasztól egészen őszig virágoztak. A környezet elmélyülésre és lelki békére ösztönzött.
Anna kislánykorában elveszítette az édesanyját. Egy unokatestvér nagynénje, Nyina Szergejevna nevelte fel. Nyina élete nem alakult szerencsésen, egyedül maradt, de minden szeretetét és gondoskodását a kis unokahúgára fordította. Anna számára ő volt az édesanya.
— Nyina mama, itthon vagyok! — csengett vidáman a kislány hangja már egészen kis korától.
— Milyen napod volt, kislányom? — válaszolta mindig melegséggel a nagynéni.
Nyina sokat olvasott neki állatokról és a természetről, így nem is lepődött meg, amikor Anna tizenkét évesen egy lesoványodott kiscicával állított haza.
— Teljesen egyedül van, Nyina mama… — hüppögött Anna.
— Akkor velünk marad, — mondta a nagynéni, és magához ölelte a kislányt.
Így került a házba Manya. Később Nyina maga hozott haza egy másik cicát is, aki egy utcára tett dobozból maradt meg. Így lett a család tagja Knopa. A két macska jól kijött egymással, és az évek során a házat melegség és gondoskodás töltötte be.
Anna gondoskodott a nagynénjéről, segített a ház körül, ismerte az összes orvosát és gyógyszerét. Ők valódi családot alkottak. Később Anna megismerkedett Jurával. A nagynéni elfogadta a férfit, bár a lelke mélyén nyugtalanságot érzett. De számára unokahúga boldogsága fontosabb volt mindennél.
Anna Jurasz költözött, de rendszeresen látogatta a nagynénjét. Jura nem akart vele menni:
— Ott vannak azok a macskák… szőr mindenütt, a szag… hogy tudtál egyáltalán abban a lakásban élni?
Anna nevetett, és próbált mindent tréfára venni:
— Olyan édesek! Ha tudnád, hogy dorombolnak, amikor rád fekszenek…
Jura csak legyintett, és inkább valami finomat kért vacsorára.
Amikor Nyina állapota rosszabbodott, Anna naponta bejárt hozzá. Jura nem akart a nagynénihez költözni, így Anna két világ között őrlődött: a családja és a szeretett férfi között. Egyre több lett a teher, a betegség szaga belengte a lakást. Anna érezte, hogy közeleg a vég.
Nyina hajnalban hunyt el. Előző este sokáig beszélgettek. Aztán Anna felolvasott neki egy könyvből, égve hagyta az éjjeli lámpát, és aludni ment. Madarak csicsergésére ébredt. Amikor belépett a szobába…
— Nyina mama… anyukám…
Felhívta Jurát:
— Mama meghalt…
A temetés után Anna teljesen kiüresedettnek érezte magát. Egy levél hozott számára vigaszt, amit Nyina hagyott hátra. A borítékban végrendelet volt, és néhány sor:
„Drága kicsi Annácskám! Tudom, milyen nehéz most neked. Most már senki sem mondja majd neked: ‘Kislányom’. De tudd, én mindig veled vagyok. A lakás a tiéd. És csak egyet kérek tőled — gondoskodj Manyecskáról és Knopáról. Ők veled maradtak. És légy boldog. Szeretlek.”
A könnyek végigfolytak Anna arcán. Simogatta a macskákat, magához szorította őket, és újra meg újra szeretetteljes szavakat ismételgetett. Úgy döntött, visszaköltözik a régi lakásba. Rendbe hozta, gondosan ápolta a macskákat, és elkezdte új életét berendezni.
Jura nem akart vele költözni:
— Apu, lakjunk inkább külön egy darabig. Ott van az a szag, meg hát a macskák is…
Anna nem tudta tisztán látni a helyzetet — a gyász minden mást elnyomott. Az idő telt, és lassan könnyebb lett neki. Jurával szinte egyáltalán nem találkoztak.
Aztán egyszer csak csengettek.
— Jura? Gyere be. — Anna mosolyogva nyitott ajtót.
— Hiányoztál. Olyan otthonos itt nálad! És nincs is macskaszag! Megszabadultál tőlük?
Anna hátralépett:
— Mit jelent az, hogy „megszabadultam”?
— Hát… az öreg néni macskái. A szőr, az etetőtálak… Még mindig itt vannak?
A macskák békésen feküdtek a kanapén. Jura elkomorodott:
— Anna, hát te is tudod. A lakást rendbe kell hozni. Felújítás, új bútorok, és a macskák… hát, el kellene őket ajándékozni valahová.
— Jura, ők már előtted is itt voltak. Miért kellene kidobnom őket?
— Ez nem kidobás. Ez józan ész. Még pénzt is adok, hogy menhelyen gondoskodjanak róluk!
— Nem érted. Ők az én családom.
— Anna, gondold át. A család én vagyok… vagy a macskák. Én nem fogok velük együtt élni.
Anna hosszasan és nyugodtan nézett rá:
— Amit te javasolsz, az árulás. Én pedig nem fogok árulni.
Jura teljesen biztos volt benne, hogy győzött. Még csak nem is kételkedett abban, hogy Anna azonnal beleegyezik majd az együttélésről és a gyerekekről szóló beszélgetésbe. De a hallgatása megfeszítette őt. Sem öröm, sem mosoly nem volt az arcán. Csak hideg csend. Zavartan nézett rá, nem értve, mi történik. Számára ezek a macskák semmik voltak — öreg, haszontalan állatok. De Annának ezek jelentették a múltjával, Nína mamával, a gyerekkorával való kapcsot. És ez nem csak ragaszkodás volt — ez szent dolog volt.
Hirtelen Anna ráébredt: nem tud élni állandó viták és félreértések között. A köztük kialakult feszültség erősebb volt az érzéseinél. Hogyan lehet családot alapítani, gyereket vállalni egy olyan emberrel, aki meg akar szabadulni az élőlényektől, akik a múltjának és szeretetének szimbólumai lettek?
— Jura, hallgass meg… Kérlek, menj el. Szükségem van arra, hogy magamhoz térjek. Még mindig nem dolgoztam fel Nína mama halálát, te meg most ilyen követelésekkel állsz elő… Kérlek, menj el.
— Elmegyek! Persze, hogy elmegyek! De jegyezd meg: jól gondold meg! Nem fogok utánad futni, értetted? Te úgyis… nem az a fajta vagy, akinek futnak után!
Hirtelen megfordult, és olyan erősen csapta be az ajtót, hogy a szekrényben megremegett a kristály. A macskák megijedve ugrottak fel a kanapén, Anna pedig úgy érezte, mintha belül minden elszakadt volna. Egyszerre hullámzott benne a megkönnyebbülés és a fájdalom. Magához ölelte bolyhos lányait, az egész testével hozzábújt, arcát puhán szőrükbe temette, és könnyek között suttogta:
— Drága, kedves, szeretett lánykák… Soha nem adlak el senkinek! Ti vagytok a családom! Nína mama, hallasz engem? Nem adom őket el. Senkinek. Soha.
Eltelt néhány nap. Hazafelé tartva Anna észrevette Jurát a lépcsőház előtt. A padnál állt, és az ő lakásának ablakait fürkészte. Amikor meglátta Annát, lépett felé, de ő csak felemelte a tenyerét, mintegy megállítva őt, majd határozott tartással elment mellette:
— Nem, Jura. Én a macskákkal maradok.
A lépcsőház ajtaja becsapódott, vastagon pontot téve a kapcsolatukra. Egy nagy szívű lány, és egy fiú, aki sosem tudta megérteni, mit jelent az igazi család.
A macskák Anna mellett élték le az életüket. Minden mozdulatuk, minden pillantásuk, minden gyengéd érintésük emlékeztette őt Nína mamára, a gondtalan gyerekkorra, azokra az estékre, amikor minden tele volt jósággal és melegséggel.
A család nem csupán vér szerinti rokonság. Az lelki közelség, kölcsönös gondoskodás és támogatás. Olyan szeretet, amelyben nincsenek feltételek és elvárások. Ez az árulás elutasítása és a másik teljes elfogadása.
Ott tiszta, ahol nem hagynak cserben. Ott meleg, ahol szavakkal, tekintettel és gyengédséggel melegítenek. És különösen meleg lesz akkor, amikor melletted összegömbölyödik egy bolyhos szeretetgenerátor. Olyan, mint Manya és Knopa.
