— Elnézést, de a következő hónapra nem hosszabbítok, — mondta Éva, majd letette a telefont.
Egy szobában ült, amely tele volt mindenféle méretű dobozokkal. Éva harminckét éves volt, és bizsuk készítésével foglalkozott. Nagyon szerette a munkáját, olyannyira, hogy még a beszerzési menedzseri állását is otthagyta egy kereskedelmi cégnél miatta.
Éva az ékszereit az interneten és egy bevásárlóközpontban árulta. Az utóbbi időben azonban gyengék voltak az eladások, ezért kénytelen volt lemondani az üzlethelyiség bérléséről. Újévig már csak egy hét volt hátra. A lány elment a bevásárlóközpontba, hogy összeszedje az árut. Egyáltalán nem volt ünnepi hangulatban, ráadásul nemrég szakított a barátjával is.
Éva belépett a kis üzletébe, és nehéz sóhajt eresztett meg. Sajnálta, hogy az eladásokhoz fűzött reményei nem váltak valóra. A megmaradt árut nagy dobozokba pakolta, amikor egy ismerős hangot hallott.
— Éva, te vagy az? Szia! — kiáltotta egy lány.
— Szia, — felelte kelletlenül Éva, miközben előbújt a pult alól.
Mása Éva volt osztálytársa volt. Rövid nercbundát és bőrszoknyát viselt. Évának kellemetlen volt, hogy pont ebben a pillanatban futott össze vele.
— Te itt eladóként dolgozol? — kérdezte képmutató mosollyal.
— Nem. Ez az én üzletem, — válaszolta Éva.
— Ne mondd! Vettél az Alin kínai apróságokat, és azokat árulod? Ügyes vagy! Ja igen, el is váltál, valahogy meg kell oldani…
— Nem, ezek kézzel készített ékszerek. Én csinálom őket, — háborodott fel Éva.
— Bocsánat, nem tudtam. Száz éve nem láttuk egymást…
Bárcsak még száz évig ne láttalak volna, te hiéna — gondolta Éva.
— Mit állunk itt és csevegünk? Menjünk be egy kávézóba! Ne aggódj, én fizetek.
— Nem aggódom. Azt hiszed, nincs pénzem? — vágta oda Éva, vörös fejjel a dühtől.
Bezárta az üzletet, és elindultak a közeli kávézóba, amely az első emeleten volt. Leültek egy asztalhoz.
Mása szavai nagyon megbántották Évát, és szerette volna megmutatni, hogy anyagilag minden rendben van vele.
— Mit kérsz? — kérdezte Mása.
— Én sajttortát.
— Én gyümölcssalátát. Formában tartom magam, újévre bele akarok férni a ruhába! Dima egy gyönyörű ruhát ajándékozott nekem. Te egyébként hogy ünnepelsz?
— Én… — Éva egy pillanatra elgondolkodott. — Törökországba repülök. Egy hétre.
— Hm, de klassz! Mi pedig a saját éttermünkben. Nem mondtam? Dimával megnyitottuk a saját éttermünket.
Éva hallgatott, és forgatta a szemét.
— Bocsánat, mennem kell, — Éva kifizette a számlát, és kilépett a kávézóból. Visszatért az üzletbe, és elsírta magát. Borzasztóan megsajnálta önmagát.
Összepakolta a megmaradt árut, bepakolta az autóba, és hazament. Amikor belépett a lakásba, még magányosabbnak és feleslegesnek érezte magát. Hallotta, ahogy a fal túloldalán a szomszédok vidáman beszélgetnek az ünnepek előtti izgalomban — szerelmesek és családok gyerekekkel.
A lány elhatározta, hogy tart magának egy kis szabadságot. Nagyon vágyott arra, hogy egyedül legyen, távol az emberektől, kikapcsolja a telefonját, és megfeledkezzen minden kudarcáról. Éva úgy döntött, elmegy a nyaralóba. Útközben megállt egy szupermarketnél, hogy bevásároljon az ünnepi asztalhoz, és vegyen egy kis pezsgőt is.
— Szergej, hogy tetszik a ruhám? — kérdezte Mila, miközben a tükör előtt forgott.
— A ruha lenyűgöző, de te bármiben gyönyörű vagy, — mondta Szergej, és átölelte Milát.
— Pfuj! — mondta hangosan Timofej, és kiment a szobából.
Szergej harminckilenc éves volt. Egy nagy kiadó tulajdonosa volt. Szomorúan nézett fia után, majd bosszúsan megvakarta a feje búbját.
— Ugyan már, Szergej. Még biztosan összebarátkozunk.
— Egyszerűen elviselhetetlen. Borzalmasan viselkedik. Mindent megadok neki: játékokat, kütyüket, ruhákat, a legjobb gimnáziumot…
— Szergej, te tökéletes apa vagy. Csak túlságosan elkényezteted.
Timofej bement a szobájába, és becsukta az ajtót. A fiú tízéves volt. Az édesanyja, Natalja, három évvel korábban rákban halt meg. Timofej ki nem állhatta apja új barátnőjét, Milát.
Szergej és Mila azt tervezték, hogy az újévet egy vidéki házban ünneplik, kollégák és barátok társaságában. Timofej ránézett az ágya fölött lógó fényképre. A képen hatéves volt, a szülei pedig mosolyogtak.
December harmincadikán Szergej és Mila már pakolni kezdtek.
— Mila, hát hova viszel ennyi holmit? Egy hétre megyünk!
— Egy hétig minden nap fel kell valamibe öltöznöm! Nem nézhetek ki rosszabbul mások feleségeinél.
— Jó, rendben — egyezett bele.
Szergej elment felébreszteni Timofejet. Meghúzta a kilincset, de az ajtó zárva volt.
— Timofej, ébredj fel! — kiáltotta.
A fiú nem válaszolt. Szergej ijedten kezdett dörömbölni az ajtón.
— Nyisd ki, Timofej!
Betörte az ajtót, és látta, hogy a fia szobájában már senki sincs.
Késő este a fiú kiugrott az ablakon, és felszállt az elővárosi vonatra.
Éva a havas országúton vezetett, és a rádiót hallgatta. A hó nagy pelyhekben csapódott a szélvédőhöz. A nyaralót Éva az apai nagymamájától örökölte. Egy kicsi, hangulatos faház volt egy üdülőtelepen, harminc kilométerre a várostól.
Utoljára akkor ünnepelte itt az újévet, amikor még gyerek volt. Az ünnep egyszerűen varázslatosnak tűnt — talán gyerekkorunkban minden varázslatosabb. Éva mosolyogva emlékezett vissza arra a gyönyörű időszakra, amikor még kicsi volt, a szülei fiatalok voltak, a nagymamája pedig élt. A házban igazi fenyő és mandarin illata terjengett. Arról álmodott, hogy ha felnő, neki is ilyen szép családja lesz.
Éva megérkezett a házhoz. A hó térdig ért, alig tudott kiszállni az autóból. Kivette a csomagtartóból az élelmiszeres szatyrokat, és a ház felé indult. Kinyitotta az ajtót. Odabent hideg és nyirkos volt, ezért azonnal begyújtott a kályhába.
Ekkor hirtelen üzenet érkezett a telefonjára. A volt férje írt.
— Szia, Éva! Boldog közelgő újévet kívánok. Remélem, nem haragszol rám. Légy boldog!
— Barom! — mondta sértődötten Éva, és kikapcsolta a telefont.
Elhatározta, hogy semmi sem fogja megakadályozni abban, hogy rendesen megünnepelje az ünnepet, és a régi kapcsolatokat a múltban hagyja. Felvette a kabátját és a nemezcsizmáját, majd kiment az erdőbe fenyőfáért.
Timofej észrevétlenül mászott be Éva házába a hátsó bejáraton. A fiú tudta, hogy a telepen sok az elhagyatott ház, illetve olyan is akad, ahová télen senki sem jön. Az ő házuk volt az utca utolsója. Szergej a felesége halála után eladta. Timofej nem számított rá, hogy valamelyik tulajdonos visszatér.
A fiú több órát töltött a padláson. Látta, ahogy egy lány belép a házba. Amikor megéhezett, végül úgy döntött, lemegy: elvett az asztalról két virslit, majd visszamenekült a padlásra.
Éva ráérősen sétált az erdőben, beszívta a fenyőillatú levegőt. Két óra múlva tért haza, egy dús fenyőfával.
— Na, valahol itt kell lenniük a díszeknek — mondta, és keresgélni kezdett a szekrényekben.
A régi ruhákon és edényeken kívül semmi mást nem talált. Éva elővett egy üveg bort a fiókból, és belekortyolt.
— Hah! Hiszen tele van a csomagtartóm ékszerekkel!
A lány kiment a házból, és kivett a csomagtartóból egy nagy dobozt.
— Úgysem tudom eladni ezt a kacatot, legalább valamire jó lesz — mondta magának.
Éva elkezdte feldíszíteni a fát, közben pedig kiürítette a borosüveget is. Észre sem vette, mikor elaludt a fotelben. Timofejnek rettenetesen megszomjazott, leosont, elvette az asztalról a bögrét, és fél szemmel az alvó háziasszonyt figyelve teát töltött magának. Éva felébredt, amikor lépéseket hallott. A fiú addigra már visszafutott a padlásra. Az első gondolata az volt, hogy betörők jártak a házban. Télen gyakran bemásztak a nyaralókba hajléktalanok, de neki nem volt mit elvinni.
Éva megragadta a piszkavasat, és óvatosan kiment a verandára.
— Ki van itt? Jöjjön elő! Mindjárt hívom a rendőrséget!
Hallotta, hogy fent valaki megmozdult, ezért felmászott a padlásra. A lány meglátott egy fiút: a sarokban ült, térdét átölelve.
— Ki vagy te? — kérdezte meglepetten.
— Timofej vagyok — válaszolta a fiú, és felszippantotta az orrát.
— Miért másztál be ide, Timofej?
— Elnézést… egyszerűen nincs hová mennem.
— Hogyhogy? Hol vannak a szüleid?
— Anyu meghalt.
— Akkor te állami gondozásban vagy?
— Nem, apuval élek… de neki teljesen mindegy, mi van velem.
— Miért? Biztosan keres téged.
— Nem, nem keres. Ő… — a fiú elgondolkodott — iszik.
— Szegény gyerek. Mióta ülsz itt?
— Reggel óta.
— Gyere le, teljesen átfagytál.
Timofej lemászott Évával együtt. A lány megetette a fiút, és adott neki egy takarót.
— És maga miért van itt egyedül? Hol a családja?
— Nincs családom. Elváltam.
— Ezért ül itt egyedül, bort iszik és sír?
— Nem ezért! — válaszolta durván Éva. — Csak egyedül akarok lenni, a természetben…
— Értem — mondta a fiú, és tovább kanalazta a levest.
— És az apád? Mindig iszik?
— Aha, mindig — bólintott Timofej, majd a nagyobb meggyőzés kedvéért hozzátette: — És meg is ver. Nézze — mutatta Évának a karján lévő kék foltot. A foltot akkor szerezte, amikor leugrott a padlásról.
— A francba, micsoda barom. Akarod, hogy hívjam a rendőrséget?
— Nem, nem! Ne!
— Jó, rendben. Ha akarod, maradhatsz egyelőre itt. Még egy hétig itt leszek.
— Szuper! Köszönöm! — mondta Timofej boldogan.
A fiú Éva nyaralójában maradt. Laptopon filmeket néztek, beszélgettek.
Másnap Éva egy autót látott meg a ház előtt. Két férfi és egy kutya szállt ki belőle.
— Jó napot! Nem láttak egy fiút? — kérdezte az egyik férfi, és egy kinyomtatott hirdetést mutatott.
Éva átvette a lapot, és meglátta rajta Timofej fényképét.
— Láttam — felelte Éva. — És maga kicsoda?
— Én vagyok az apja.
A kutya gyanakodva kezdte szaglászni az ösvényt.
— Gerda felvette a szagot — mondta a másik férfi.
— Itt van? — kérdezte az apa, és a ház felé rohant.
— Várjon! — kiáltott utána Éva. — Nem engedtem meg, hogy bemenjen!
— Timofej! Fiam, itt vagy?
A kutya vadul ugatott a bejárati ajtónál.
— Maga rejtegeti a fiamat? Nyissa ki! — ordította dühösen Szergej.
Éva kinyitotta az ajtót, a férfiak berontottak a házba. Szergej meglátta a fiát a kanapén ülve. A fiú elégedetlenül nézett az apjára.
— Fiam, hogy kerültél ide? Minden rendben veled? Halálra rémítettél! — kérdezte ijedten, miközben puszit nyomott a fia arcára.
— Minden rendben — válaszolta a fiú.
— Maga kicsoda? Mit akar a fiamtól? — Szergej meglátta a földön a borosüveget.
— Ez az én nyaralóm. Csak az ünnepekre jöttem ide. A fia egyedül jött ide az elővárosi vonattal, majd felmászott a padlásomra.
— Ez igaz, Timofej?
— Igaz. Apa, Évának ehhez semmi köze.
— Miért szöktél el?
— Jó apától nem szökik el az ember! Persze hogy elszökik egy alkoholista apától, aki még meg is veri!
— Ki, én?! Én egyáltalán nem iszom, és soha egy ujjal sem értem hozzá! Timofej, öltözz fel, és azonnal a kocsiba!
— Sehova sem megyek. Évával maradok.
— Miért?
— Mert neked teljesen mindegy vagyok. Csak a felmosórongyoddal törődsz!
— Timoska, Milával összevesztünk. Megígérem, hogy többé nem fogunk együtt élni.
— Akkor is itt akarok maradni, Évával.
Évának nagyon jól esett a gyerek ilyen hozzáállása. Szergej ránézett. Most, hogy lehiggadt és magához tért, Éva egészen csinos, kedves lánynak tűnt a szemében.
— És én mit csináljak?
— Maradj velünk — mondta Timofej.
— Maradjon — mondta nyugodtan Éva. — Nekem épp nem volt kedvem egyedül köszönteni az újévet.
Szergej, Éva és Timofej együtt mentek el a boltba, hogy megvegyék az ünnepi asztalhoz szükséges élelmiszereket.
Éva külsőre nagyon megtetszett Szergejnek, és az is lenyűgözte, ahogyan a fiához viszonyult. Együtt ünnepelték meg az újévet. Az egész szünetet együtt töltötték. Éva rájött, hogy pontosan ilyen családról álmodott.
Szergej már el sem tudta képzelni, hogy kettesben térjenek vissza a lakásukba. Megkérte Éva kezét, és ő igent mondott.
