A temetés után az apa gyerekei visszatértek a háromszobás lakásába a Lenin sugárúton. Ott régi könyvek, gyógyszerek és az a bizonyos „Chypre” kölnivíz illata érződött, amit az apjuk még a szovjet időkben vásárolt.
Valentina, a nagynéni, azonnal leült az ablak melletti fotelba. Ott mindig Péter Szemjonovics ült.
– A törvény szerint minden egyenlően oszlik meg – jelentette ki, miközben egy értékbecslő tekintetével végignézte a szobát. – Én, mint idősebb lány, ezt a szobát viszem a erkéllyel. Neked, Kolya – fordult a testvéréhez –, a hálószoba jut, Lidának pedig – Valentina a legfiatalabb húgára bökött –, a kis szoba a konyha mellett.

Kolya, az ötvenéves, élet sújtotta férfi, akinek állandóan az alkoholszag lengte be, felugrott a kanapén:
– Senki nem visz el semmit! Eladjuk a lakást, és a pénzt hárman egyenlően elosztjuk!
Lida, a legkisebb gyerek, a konyhaszék sarkában ült, és némán forgatta az apjuk „Zippo” öngyújtóját a kezében.
Nem reagált testvérei szavaira.
A feldagadt, könnyektől vörös szemek és remegő ajkak azt jelezték, hogy nem a lakás megosztásáért jöttek ide, hanem búcsúzni.
– És mi lesz az emlékkel? – kérdezte halkan. – Apa egész életét itt élte le… Ezeken a parkettákon tettük meg az első lépéseinket. Ebben a konyhában tanított meg palacsintát sütni…
– Az emlékek az albumokban vannak – vágott rá élesen Valentina, miközben igazgatta a drága sálját. – Ez meg a négyzetméterek a város közepén. Ne légy gyerek, Lida. Bár… Ha ilyen koldus vagy, add csak át nekem a szobádat. Nem fogok visszautasítani.
– Miért neked?! – robbant ki Kolya. – Nekem két gyerekem van! Lida, inkább nekem add a szobádat! Gondolj az unokatesókra! Valyának úgyis mindene megvan!
Valentina elhalványodott a felháborodástól. Felugrott, ökölbe szorította a kezét, és már éppen rendet akart tenni a szemtelen testvérrel, amikor megszólalt a csengő.
Senki sem akart idegeneket látni, ezért a jelenlévők mintha megegyeztek volna, nem mentek ajtót nyitni.
A csengő megismételte a hangját. Éles, átható volt.
Valentina, Lida és Kolya egymásra néztek, de helyükön maradtak.
És akkor…
Valaki a saját kulcsával kinyitotta az ajtót…
Léptek hallatszottak a előszobában. A szobának, ahol a testvérek ültek, az ajtaja kitárult.
Az ajtóban egy harmincöt éves nő és egy tíz év körüli fiú állt.
A nő kopott télikabátban volt, a fiú sportdzsekiben.
A vendégek óvatosan, de határozottan beléptek a szobába, és maguk után hagyták az őszi bakancsok nyomát.
– Jó napot – mondta a nő, és elővett egy piros mappát a táskájából. – Én Vera vagyok, a szomszéd házból. A nagyapa… vagyis Péter Szemjonovics – elhallgatott, mintha erőt gyűjtene –, nekem ajándékozta ezt a lakást.
Sűrű csend telepedett a levegőre…
– Mit tett?! – tört ki Kolya, úgy felugorva, hogy a kanapéról lecsúszott a régi kötött takaró. – Ki a franc vagy te egyáltalán?!
– Itt vannak a papírok – Vera remegő kézzel előhúzta a mappából a hitelesített iratot. – Több mint egy éve intézték…
Péter Szemjonovics és Vera egy boltban ismerkedtek meg.
A férfi bevásárolni indult, és rosszul lett.
Senki sem ment oda az idős emberhez, aki a falnak dőlt. Furcsán nézett ki: ingadozott, üres tekintettel bámult maga elé.
Nyilvánvalóan az emberek azt gondolták, hogy a nyugdíjas túl sokat ivott.
Vera éppen arra ment, és szakmájából adódóan (ápolónőként dolgozott) azonnal felismerte, hogy a férfinak segítségre van szüksége.
Odafutott, a szájába adott egy nitroglicerintablettát (amit mindig magánál hordott), segített leülni a padra, és természetesen leült mellé.
A gyógyszer gyorsan hatott.
– Köszönöm, lányom – mondta a férfi.
– Messze laksz? – kérdezte Vera. – Talán hívjunk taxit?
– Nem, nem messze, kb. kétszáz méter ide. Majd valahogy elcsoszogok.
– Kísérlek…
– Még egyszer köszönöm – állt fel a férfi –, egyébként Péter Szemjonovics a nevem, és téged, megmentőm?
– Vera vagyok…
Péter Szemjonovics a házuk bejáratánál teljesen magához tért, és meghívta Verát egy csésze teára.
Ő eleinte visszautasította, de amikor meghallotta:
– Gyere, kedvesem, tudod, milyen lekvárom van? Málnás! Igazi. Örülj meg az öregnek… – akkor elfogadta a meghívást.
Így kezdődött a barátságuk.
Vera gyakori vendég lett Péter Szemjonovics otthonában. Segített a házimunkában, bevásárlásnál, csak úgy beugrott, hogy beszélgessenek.
Egyszer elhozta a fiát is – Misát…
Péter Szemjonovics már tudta, hogy Vera egyedül neveli őt. Hogy az exférje egyáltalán nem segít neki, mert erősen iszik. És hogy Misának nagyon nehezen megy a tanulás.
– Csináljuk meg együtt a házi feladatot – ajánlotta Péter Szemjonovics, miközben teát töltött a fiúnak, és odébb tolta a lekváros tálkát. – Neked is könnyebb lesz, és nekem is eszembe jut, amit rég elfelejtettem.
Misa persze elfogadta az ajánlatot.
Minél többet volt a nagyapával, annál jobban megkedvelte őt.
Hamarosan az öreg és a fiú olyan jó barátok lettek, hogy Misa már meg is szállt náluk néha éjszakára.
Vera eleinte tiltakozott, aztán legyintett. Ráadásul ez nagy segítség volt neki.
A nő két munkahelyen dolgozott, hogy valahogy eltartsa magát és a fiát. Ehhez még hozzá jött a bérleti díj egy egyszobás albérletért, mert a válás után otthon nélkül maradtak.
Azokon a napokon, amikor az anya dolgozott, Misa gyakran egyedül maradt. Verának nem mindig sikerült elvinni az iskolába, nemhogy érte menni…

Végül ezt a feladatot Péter Szemjonovics vállalta magára.
Minden reggel elment Misaért, és elkísérte az iskolába. Este pedig érte ment. Amikor pedig együtt aludtak nála, a közös reggeli után azonnal indultak is az iskolába.
Vera nagyon hálás volt a segítségért, és viszonozta azt. Nagyon szerette volna, hogy ez a figyelmes, okos és kedves ember ne érezze magát magányosnak.
Bár Péter Szemjonovics soha nem panaszkodott a magányra, Vera látta, hogy szenved.
Szenvedett, és várta, mikor emlékeznek meg róla a felnőtt gyermekei: Valentina, Kolja és Lídia, mikor jönnek majd látogatóba…
– Hívjuk csak fel őket – javasolta egyszer Vera –, talán valami történt náluk?
– Természetesen történt – válaszolta keserűen Péter Szemjonovics –, elvesztették a lelkiismeretüket, ennyi az egész. Én pedig nem fogom őket hívni. Amíg neveltem, etettem, tanítottam őket, kellettem, de most… elfelejtettek. Jó, hogy a feleségem már nem él… Ha nekik nincs apjuk, akkor nekem sincsenek gyerekeim. Milyen gyerekek azok? A legkisebb is majd negyven…
Több hasonló beszélgetést Vera nem kezdeményezett.
Főleg, mert Péter Szemjonovics hamarosan megbetegedett. Sokáig kezelték.
Amikor hazajött a kórházból, Vera vállalta az idős férfi teljes gondozását. Misa is segített, amennyire tudott.
Nagyon hamar Péter Szemjonovics meggyógyult, még sétálni is elkezdett!
Egyszer megkérte Verát, hogy menjen vele a közjegyzőhöz.
– Rendben, elmegyünk – egyezett bele Vera, anélkül, hogy megkérdezte volna, miért van erre szükség.
Amikor megtudta, megijedt:
– Ugyan, Péter Szemjonovics, minek ez? Én nem ezért vagyok itt! Egyszerűen… Ön nekem olyan, mint a családom…
– Miért „mint”? – tréfálkozott a férfi, aztán komolyan hozzáfűzte: – Te meg Misa vagytok a legközelebbi és legkedvesebb emberek most nekem. Ezért döntöttem úgy, hogy gondoskodom rólatok, mielőtt a hollók rárepülnének…
Néhány hónappal később Péter Szemjonovics ismét kórházba került. Ezúttal Vera fekve hozta haza.
Majdnem egy évig ápolta őt.
Szerette volna a gyerekeknek szólni, de Péter Szemjonovics megkérte, hogy ne tegye:
– Minek? Egészségesen sem kellettem nekik, betegként meg pláne nem – legördült egy könnycsepp az arcán…
Amikor eljött Péter Szemjonovics ideje, Vera felhívta a távoli rokonát (ő volt az egyetlen, akinek megvolt a száma), aki aztán értesítette a gyerekeket…
Valentina odarohant Verához, kikapta a mappát a kezéből.
Átfutotta a dokumentumot, majd… összetépte.
– Ennyi? Vége a ajándékoknak?! – kiáltotta gúnyosan. – Takarodjatok innen!
Vera nem mozdult.
– Feleslegesen fáradoztatok – mondta nyugodtan. – Ez csak másolat volt. Az eredeti a közjegyzőnél van.
– Csaló! – ugrott fel Kolya Verához. – Mindenre gondoltál?
– Nem, magamtól nem jutott volna eszembe – válaszolta Vera –, Péter Szemjonovics segített ebben. Jól ismert titeket, amint látom.
– Kit ismert ő? Rég megőrült már! – kiabált Valentina. – És ezt a papírt sem volt eszénél, amikor kiállította! Nem fogsz semmit sem kapni!
– Ezzel kapcsolatban is biztosra ment Péter Szemjonovics – beszélt Vera nyugodtan, gúny nélkül – a dokumentumok között ott van az orvosi igazolás is az ügylet napjáról. Szóval ne aggódjatok feleslegesen. Csak azért jöttem be, mert láttam, hogy ti itt vagytok. Azt akarom mondani, hogy elvihettek a lakásból bármit, amit csak akartok. Én szeretnék mielőbb kiköltözni.
– Kiköltözni?! – tágra nyílt Kolya szeme.
Úgy tűnt, kezdte felfogni, hogy az apjától örökölt lakásra nem számíthat.
– De ez igazságtalan! Nem is vagytok a rokonaink! Hogy tehette ezt?!
Vera enyhén elsápadt:
– És ti hogy tehettétek meg, hogy egy idős apát a sorsára hagytatok? Hogy több éven át még csak meg sem érdeklődtetek, hogyan él? Hogy élhettetek nyugodtan, tudva, hogy teljesen egyedül van?!
– Nem is volt egyedül, mint kiderült – lépett Vera elé a legkisebb húg, Lida, és élesen a szemébe nézett. – És ezért köszönettel tartozunk önnek…
Megfordult, és szó nélkül elindult az ajtó felé. Az ajtónál megállt, visszanézett:
– Valya, Kolya – kacsintott a testvérére és nővérére –, és én még örülök is, hogy így alakult…
Amint az ajtó becsukódott Lida után, Vera odavetette:
– Örül neki… Meg is találta, minek örüljön… Ilyen nagy pénzek…
Kolya nem szólt semmit. Elővette a zsebéből a flakont, és egy húzásra kiitta.
Egy perc múlva Vera felé fordult:

– Neked könnyű ítélkezni. Nem éltél vele… És nem futottál el száz kilométerekre otthonról, hogy ne kelljen látnod…
– Senkit sem ítélek el – Vera meglepődött a saját nyugalmán és bátorságán –, kérdeztetek, válaszoltam. Remélem, elég lesz nektek egy hét, hogy kiürítsétek a lakást… És igen, az apánk emlékművével és sírjával sem kell foglalkoznotok. Van, aki gondoskodik róla.
– Foglalkozni?! – kiáltott fel Valentina, miközben felállt az apjuk karosszékéből, – engem nem érdekel, mi lesz ott! Pláne most már…