– Anyucikám, két hónapra kiküldenek üzleti útra. Maradsz Olezskával? – a lánya hangja túl zaklatottnak tűnt Irina Nyikolajevna számára.
– Persze hogy maradok – válaszolta. – Mi a gond, Katyusa? Hiszen már nem csecsemő.
– Hát épp ez az, hogy nem csecsemő. Egy kisbabával könnyebb: ahová leteszed, ott is találod. De így… El sem tudom képzelni, hogyan boldogulsz majd vele.
– Mit kell ezen boldogulni? – csodálkozott az anya. – Ne aggódj: enni kap, felügyelve lesz. Téged is valahogy felneveltelek…
– Az evés, felügyelet világos. De a lecke? Az hogy lesz? Hiszen negyedikes, te meg biztos már mindent elfelejtettél.
– Mit felejtettem volna el?
– Az iskolai tananyagot, mi mást?
– Ugyan már, ki felejti el az alsó tagozatos tananyagot? Te most viccelsz?
– Ma már minden másképp van. Ha tudnád, mennyi időt töltünk Olezskával a házi feladatokkal! Ki sem lehet igazodni rajta!
– Ugyan már – mosolygott Irina –, majd csak eligazodunk valahogy. Mikor hozod át Olegot? (Ugyanabban a lakónegyedben laktak.)
– Holnap este.
– Szuper! Akkor megyek is készülni. Sütök egy csomó pirogot, mindenféle töltelékkel – Olezska annyira szereti őket…
– Mama, várj már a pirogokkal, még nem beszéltünk mindent át – Katerina valóban nagyon ideges volt. – Holnap nem lesz időnk mindent megbeszélni.
– Katyus, nem értem, mit akarsz még megbeszélni. Menni kell az útra? Akkor menj. Mi itt majd boldogulunk. A fiad csak negyedikes. Nem végzős, nem egyetemre készül. Miért aggódsz ennyire a tanulmányai miatt? Már mondtam neked, és most is elmondom: az iskola fontos, de nem a legfontosabb dolog az életben.
– Mama, ne kezd el megint. Csak ígérd meg, hogy alaposan figyelemmel kíséred, hogyan készíti el a leckéket. Még az hiányzik, hogy visszaessen a tanulásban, amíg nem vagyok itthon… Mit kezdek akkor? Hogy fogom bepótolni? A tanító néni így is állandóan az idegeimre megy.
– A tanító néni? Neked? – csodálkozott Irina. – Miért is?
– Egyszer a füzetet hagyta otthon, egyszer nem írta fel a házit, így nem is csinálta meg, máskor végig a telefonját nyomkodta az órán, meg mindenkit megnevettetett, vagy csak ásítozott. Szinte minden másnap panaszkodik. Már félek felvenni a telefont, ha látom, hogy ő hív.
– Na ne már… Te most komolyan? Nem tudod helyre tenni őt?
– Hogy érted?
– Egyszerűen. Majd ha hazajössz, beszélünk erről. Most pedig – nyugodj meg, és pakolj össze. Értettem: minden nap együtt tanulunk majd Olezskával.
– Komolyan? Megígéred?
– Megígérem – mosolygott Irina…
Miután kikísérte a lányát, a nagymama megölelte az unokáját:
– Na, örömöm, készen állsz egy új életre?
– Milyen új életre, nagyi? – csodálkozott a fiú.
– Hát hogyne? Teljes két hónapig csak ketten leszünk! Nagyon örülök!
– Á-á-á… – felelte Oleg, majd megkérdezte: – És hova költöztetsz engem?
– Hát anyukád szobájába, természetesen. Helyezd el magad. Itt a szekrény, ide rakhatod a ruháidat. Ez pedig az íróasztal – ide jönnek a könyvek és a füzetek.
Oleg kiborította a táskák tartalmát az ágyra. Pár másodpercig nézegette, majd kiment a konyhába:
– Nagyi, hol vannak a pirogok? Anya mondta, hogy sokat sütöttél…
– Sütöttem is, drágám… De te már elpakoltál?
– Á, majd később…
– Később? Na nem, kisbarátom, ez így nem megy. Előbb a munka, aztán jöhet minden más.
– Munka?! – sértődött meg az unoka. – Ez csak egy rakás rongy, százszor elpakolom. Ha zavarnak, pakold el te! Mi ebben a gond?
– Semmi gond – mosolygott Irina –, majd én elpakolom.
– És a pirogok?
– Süssél magadnak – vetette oda a nagymama, és bement az unoka szobájába.
Olezska tátott szájjal nézett utána…
Aznap este nem is kapott pirogot…
Csak másnap reggelinél kóstolta meg őket.
Miután megitta a teáját, megkérdezte Irinától:
– Te miért nem öltözöl? Elkésünk.
– Mi? Úgy érted, hogy nekem kellene veled mennem az iskolába?
– Hát persze!
– Minek?
– Anya mindig elkísér.
– De hiszen csak tíz perc gyalog az iskola!
Olezska értetlenül nézett a nagymamára:
– Szóval nem jössz velem?
– Nem ismered az utat?
– De igen.
– Akkor talán elboldogulsz egyedül is?
– Elboldogulok egyedül.
– Na, ez már beszéd. Nem értem, anya miért kísér mindig iskolába. Hiszen már nagyfiú vagy!
– Nem tudom. Én is mondtam neki ugyanezt, de hallani sem akart róla. Várj csak… Te vissza sem jössz értem?
– Nem.
– Remek! – vidult fel Olezska. – Úgy megyek majd haza, mint minden normális ember!
– Csak ne késs el – kérte Irina. – Aggódnék…
Oleg úgy kettő óra körül érkezett haza.
– Milyen volt az iskola? – kérdezte a nagymama.
– Semmi különös – vonta meg a vállát a fiú.
– Na, ez nagyszerű. Ebédelsz?
– Mi az, hogy lehet nem ebédelni?
– Ha nem vagy éhes, ehetünk később is – lepődött meg Irina a kérdésen.
– Anya sosem kérdezi meg – mosolygott a fiú. – Egyszerűen csak rám parancsol, hogy egyek.
– Valószínűleg nincs ideje várni – tűnődött a nagymama. – Gondolom, az ebédszünetében hoz el, azért siet.
– Nem. Csak… egyszerűen nem érdekli, hogy mit akarok – morogta Oleg, és bement a szobájába.
Egy óra múlva Irina benézett hozzá. Oleg az ágyon feküdt az iskolai egyenruhájában, kezében a telefonnal.
– Mit csinálsz? – csodálkozott a nagymama. – Miért nem öltöztél át?
Oleg válaszként csak egy határozatlan kézmozdulatot tett, ami azt jelenthette: ne zavarj…
Nem ismerte jól a nagymamáját…
Irina odalépett, szó nélkül elvette a telefont, majd határozottan közölte:
– Na, figyelj. Átöltözés. Ebédelünk – remélem, már megéheztél. Aztán kimész az utcára…
– Az utcára? – kapta fel a fejét Olezska, aki már így is duzzogott a telefon miatt. – Minek?
– Hogyhogy minek? Sétálni, persze.
– Én nem szoktam sétálni. Tanulnom kell.
– A tanulás ráér – a nagymama hangja ellentmondást nem tűrt. – Előbb friss levegő és egy kis szellőztetés az agyadnak – mosolygott.
Oleg is elmosolyodott.
– És kivel fogok sétálni? Egyedül?
– Rengeteg gyerek van odakint. Majd megismerkedsz velük. Néhányukat biztosan ismered is – hiszen egy iskolába jártok…
Oleg mondani akart még valamit, de a nagymama már ki is ment a szobából:
– Mozgás! Megterítek.
Oleg átöltözött, kelletlenül megebédelt, és nem túl lelkesen kezdett készülődni az utcára.
– A telefont visszakapom? – kérdezte Irinától.
– Minek? Maradjon itthon.
– De akkor honnan tudod majd, hol vagyok? Hogyan hívsz be?
– Miért kéne behívni? Nézd az órádat. Állapodjunk meg: két órát kint vagy, aztán hazajössz. Egyszerű.
– És ha elfelejtem?
– Mit?
– Hogy letelik a két óra…
– Akkor ne felejtsd el. Hiszen nagyfiú vagy.
– És ha…
– Nincs „ha” – vágott közbe Irina. – Ma az első napod itt velem. Látnom kell, hogy lehet-e rád számítani. Ez lesz a második próba: képes vagy-e rá?
– A második?! – kapta fel a fejét Oleg. – És az első mi volt?
– Az elsőt kiválóan teljesítetted: egyedül mentél iskolába! Kísérő nélkül! El sem tévedtél!
– Most már értem – csatlakozott a fiú a játékhoz. – Pontosan két óra múlva jövök vissza!
– Próbáld meg! – mosolygott a nagymama.
És valóban: percre pontosan ért haza.
– Ügyes vagy! – dicsérte Irina. – Igazi férfi vagy! Amit megígértél, megtartottad!
A fiú büszkén felragyogott…
– Találtál valakit, akivel sétálni lehet?
– Találtam! Olyan jó volt, hogy el sem akartam jönni! Meg is beszéltük, hogy holnap újra találkozunk! – áradozott a fiú. – Nagyi, izé… ehetnénk még egyszer? Megéheztem…
– Moss kezet – indult Irina a konyhába…
– Na és most jön a lecke? – kérdezte fél óra múlva.
– Aha – morogta Oleg. – Utálok házit csinálni…
– Miért? – Irina naiv arccal nézett rá.
– Annyit adnak fel – borzasztó!
– Tényleg? A mi időnkben csak annyit kaptunk, amennyit egy óra alatt meg lehetett csinálni.
– Mikor volt az?! – kiáltott fel a fiú. – A múlt században!
– Pontosan. De aligha változott bármi is – vélekedett a nagymama. – Talán csak te nem boldogulsz?
– Én?!
– Te bizony. Anyád mondta, hogy együtt kell tanulnunk. Meg is ígértem neki. De Olezska, drágám, szabadíts meg engem ettől. Én már réges-régen mindent elfelejtettem.
– És ha rosszul csinálom meg?
– Na és? Hiszen azért tanulsz. Bárki tévedhet.
– Na jó, megpróbálom – mondta bizonytalanul a fiú. – De ha valamit nem tudok, megkérdezlek.
– Hát persze, édesem. Csak igyekezz gyorsan végezni…
– Minek? Anya mindig azt mondja, nem szabad sietni…
– Nem kell sietni. Csak ne kalandozz el közben. Akkor gyorsabban megleszel. Sőt: mit szólnál, ha egy óra alatt megcsinálnád a leckét? – hunyorgott rá Irina huncutul.
– Egy óra alatt?! – hőkölt vissza Olezska. – Az lehetetlen!
– Ugyan már – nevetett a nagymama. – Próbáld meg. Aztán nézhetünk valami filmet…
– Filmet? – csodálkozott a fiú. – Én a te filmjeidet nem szeretem…
– Nem is az enyémeket nézzük, hanem a tieidet. Ha csak el nem húzod az időt a leckével…
– Indítsd az órát! – parancsolta az unoka, és nekiállt a munkának…
Egy óra alatt nem végzett, de másfél óra alatt igen!
– Ügyes vagy! – lelkesedett Irina. – Te egy igazi hős vagy!
– Miféle hős? – a fiú hangjában csalódottság csengett. – Nem sikerült egy óra alatt.
– Kezdetnek nem rossz! – borzolta meg a haját a nagymama. – Legközelebb sikerülni fog!
– Le fogod ellenőrizni? – kérdezte a fiú.
– Nem, nem fogom. Majd az a dolga a tanárnőnek. Nálunk most mozi jön…
Így, apránként, csendesen, Irina nagymama rendet tett az unoka életében – megtanította önállónak lenni. Olegnek tetszett ez, és könnyedén engedelmeskedett neki.
Amikor Irina felvetette, hogy be kellene iratkozni valamilyen sportfoglalkozásra, a fiú először megörült, aztán elkomorult:
– Anya majd hazajön, és megtiltja…
– Anyát majd én elintézem. Ne aggódj – Irina, akár egy kamasz, vállon veregette a fiút. – Te csak a tanulásban ne hagyj cserben…
– Nem foglak – ígérte meg az unoka…
Megígérte, aztán egy hét múlva így szólt:
– Nagyi, beidéztek téged az iskolába…
– Engem? – csodálkozott Irina.
– Hát igen. Azt mondták: a szülőket. És ha anya nincs itt, akkor…
– Értem – nézett a nagymama gyanakodva az unokára. – Valamit elkövettél?
– Nem tudom… talán… lehet…
…Amikor Irina belépett az osztályba, egy huszonöt év körüli fiatal tanárnőt látott maga előtt. Rögtön mindent megértett, és ellazult…
– Oleg nagymamája vagyok. Irina Nyikolajevna. Azt mondták, látni szeretne.
– És az édesanya? Miért nem ő jött el? – vonta össze szemöldökét a tanárnő.
Nem állt fel, és helyet sem kínált Irinának…
– Az édesanya kiküldetésen van. Már több mint egy hónapja. Oleg nálam lakik. Furcsa, hogy ezt ön nem tudja…
– Nem is kötelességem tudni…
– De valahogy mégiscsak kapcsolatban áll a gyerekekkel…
– Én tanítom őket. És látom, hogy Oleg az utóbbi időben rosszabbul tanul.
– Tényleg? Miben nyilvánul ez meg? Én csak jó jegyeket látok a naplójában.
– Rendetlenül ír. A házik tele van javításokkal. Nem lehetne ráfigyelni, hogy rendesen írjon?
– Ráfigyelni? Hogy érti?
A tanárnő értetlenül nézett Irinára:
– Le kell ülni mellé, figyelni, hogyan csinálja meg a feladatokat. Ezt ön nem tudja?
– Nem, nem tudtam. Én úgy gondoltam, a házi feladat azért van, hogy a gyerek önállóan oldja meg. Ön pedig majd látja, megértette-e az anyagot vagy sem. Nem így van?
– Dehogynem. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy a füzetnek úgy kell kinéznie, mint egy firkálónak.
– Ez már az ön dolga. Ön a tanár. Tanítsa meg, hogyan kell szépen írni. Nekem rengeteg más dolgom van.
– Jól van, hagyjuk ezt. Látom, úgysem értjük meg egymást… Még azt is szerettem volna mondani, hogy Oleg gyakran elkalandozik, fecseg a padtársával, néha játszik a telefonján óra közben. Beszéljen vele. Okos, értelmes fiú, de csak úgy tessék-lássék tanul. Most még elboldogul a képességeivel, de később ez kevés lesz.
– Várjunk csak, kedvesem – Irina elmosolyodott. – Maga hol van akkor, amikor Oleg mindezt csinálja?
– Én?
– Hát persze. Vagy maga nincs is jelen az órán?
– Dehogynem! De az ön unokáját nem érdekli, hogy ott vagyok. A saját dolgaival van elfoglalva! – mérgelődött a tanárnő.
– Akkor talán magánál kellene kezdeni – mondta Irina határozottan. – Ha a gyerekek a telefonjukat nyomogatják az órán, akkor nem a gyerekekkel van a baj, hanem a tanárral. Nem így gondolja?
– Nem. Ön egyszerűen nem érti, milyenek a mai gyerekek.
– Hát persze, honnan is érthetném – mosolygott Irina. – Na, én megyek is. Remélem, boldogul majd egyedül… Ja, és még valami! Ne hívogassa a lányomat minden apróság miatt. Különben kénytelenek leszünk megkérdőjelezni az alkalmasságát…
Ez volt hát a történet vége…
Amikor Katya három hónap, és nem kettő után végre hazatért, alig ismert rá a fiára: megnőtt, komolyabb lett, a tekintetében határozottság tükröződött. Megnézte a naplóját – minden rendben…
Aztán látta, hogy Oleg magától csinálja a háziját, nem kér segítséget. A tanárnő sem hívogat…
– Mama, hogy csináltad ezt? – kérdezte Katya Irinától.
– Egyszerűen, lányom – nevetett az anya. – Régi, jól bevált módszerekkel… Ha kell, szólj bátran…
