62 éves vagyok, ő pedig 49 — azt hajtogatta, hogy szeret, én meg csak etettem és foltozgattam… Amíg ki nem tettem a szűrét.
A válás óta sok év eltelt, de a lelkem lassan gyógyult.
Az első férjem nemcsak szerencsétlen volt — igazi vérszívó. Elszívta az erőmet, a pénzemet, az örömömet — mindent. Nem dolgozott, ivott, éjszakákra eltűnt, majd mint egy sakál, a holmikat is hordta haza. Én pedig tűrtem. A fiamért. Sanyáért. Csakis miatta.
Amikor a fiú tizenkét éves lett, odajött hozzám, a szemembe nézett, és azt mondta: — Anya, elég volt. Dobd ki!
Mintha akkor hullott volna le a hályog a szememről. Még azon az estén kidobtam a férjemet az utcára. Nem éreztem bánatot — csak könnyedséget. Végre szabadon lélegezhettem.
Később voltak férfiak. Egyik írt, a másik moziba hívott. De nem szerettem bele senkibe. Féltem. Rettegtem, hogy újra szolgává válok, nem pedig társsá.
Az utóbbi években teljesen egyedül maradtam. A fiam Kanadába költözött, ott telepedett le. Hívott magához, de én nem akartam menni. Negyven év köt ide — a gyökerek, az emlékek, a fájdalmak és az örömök mind itt vannak.
Aztán jött a járvány. Csend. Négy fal.
Egyszer a barátnőm azt mondta: — Találj már valakit! Legalább lenne kivel beszélgetni!
Csak megvontam a vállam: — Az én korombeli férfiak őszek, meggörnyedtek. Nekik nem nő kell, hanem ápoló. Én pedig nem akarok ápoló lenni.
— Akkor keress fiatalabbat! Még mindig tűz vagy!
Elnevettem magam, de a gondolat megmaradt bennem.
És aztán megláttam őt.
Minden nap a kutyájával sétált a parkban. Magas volt, sportos, fekete dzsekiben. Dmitrijnek hívták. 49 éves. Elvált, a felesége Spanyolországba szökött, a lánya felnőtt.
Beszélgetni kezdtünk. Aztán kávézás. Aztán virágok. Minden nap. És észre sem vettem, mikor kezdett nálam aludni, majd teljesen ide is költözött.
A szomszédasszonyok csak ámultak: — Nahát, Gálika! Micsoda szépfiút fogtál ki!
Jólestek a bókok. Főztem, vasaltam, mosolyogva vártam haza. Újra nőnek éreztem magam.
De egyszer azt mondta: — Mozgékonyabbnak kellene lenned. Ki tudnád vinni a kutyát sétálni?
— Nem mehetnénk együtt?
— Nem kellene túl gyakran együtt mutatkoznunk. Az emberek pletykálni kezdenének…
Ott értettem meg: szégyell. A koromat, a ráncaimat, az ősz hajamat — bármit.
Körülnéztem. Ő semmit nem csinált a ház körül — még a zokniját sem dobta a szennyesbe. És én? Főztem, takarítottam, mostam… Szolgáló voltam. Nem szeretett nő, hanem kiszolgáló.
Összeszedtem a bátorságom, és azt mondtam: — Dima, a házban mindennek fele-fele arányban kell lennie. Vasalj magadnak. A kutyát is vidd ki magad.
Ő elmosolyodott: — Fiatalat és szépet akartál? Akkor viselkedj is úgy. Örömet adj, kényeztess. Különben mire vagy jó nekem?
Úgy néztem rá, mintha most látnám először, és halkan mondtam: — Fél órád van. Pakolj össze.
— Mi van?! A lányom meg a barátja jöttek volna hozzám!
— Lakjanak a lányodnál. Sok boldogságot.
Kidobtam. Kiabálás nélkül. Becsuktam az ajtót, leültem, és sírni kezdtem.
Igen, fájt. Megalázó volt. Magányos. De nem törtem meg. Jól cselekedtem. Ha egy férfi csak vesz, az nem szeretet. Az élősködés.
62 éves vagyok. Vannak ráncaim, a lábaim fáradékonyak. De a lelkem él — és vágyik a melegségre. Hiszem, hogy még találkozom valakivel, aki nem kihasználni akar majd, hanem szeretni.
Nem kell, hogy fiatalabb vagy szebb legyen. Csak legyen őszinte. Tiszteljen.
Mert egy nő — még 62 évesen is — megérdemli, hogy ne árnyék legyen.
