— Ó, vőm, hát mit is vegyek el tőled?
— Késő, Tomo, elvenni. Akkor kellett volna kérdezni, amikor Natáliát megkérni jöttél…
— Ugyan már, csak viccelek, nem hallottad a mondást a vőről…
Tamara nevetett, oldalba bökte a fiatalabb nővérét, közben a fehér ruhás lányára pillantott, aki zavartan lesütötte a szemét. A friss férj, Szása Cimbaluk érdeklődve hallgatta Tamara minden szavát — aki most már az anyósa volt.
— Na, és hol vannak azok a híres paradicsomaitok? — kérdezte a felvidult Tamara. Nem is lehetett tudni, kitől kérdezi. Valószínűleg saját magától.
— Hát izé, mindjárt megkérdezzük anyát — Szása kigombolta hófehér inge gallérját (a júniusi nap forrón sütött), és tekintetével az anyját kereste.
— Tomo, még nem értek be a paradicsomok — rántotta meg a blúza ujját a fiatalabb nővér, Tetjána.
— Én a savanyítottakról beszélek. Hallottam, hogy a Cimbalukéknál olyan paradicsomok vannak, hogy csak na — különleges az ízük, régóta dicsérik…
— Ugyan már, mit neked azok! Nyár van, milyen savanyúság? Nézd, az asztal roskadozik az ételtől — mondta Tetjána, miközben a párolt káposzta felé nyúlt.
A nászasszony, Galina Cimbaluk, táncolva lépett oda Tamarához, és őt meg a nővérét is bevonta a körbe.
A vendégek mulattak. A harmonika el nem hallgatott, nagy volt a zaj. Csak Szása és Natália figyelték mindezt kissé megszeppenve. Odakint már alkonyodott. A fiatalok többször is kimentek az udvarra, ahol a többi fiatallal lehetett táncolni, tréfálkozni, szabadnak érezni magukat. Mert az asztalnál úgy ültek, mintha odaláncolták volna őket, ráadásul mindenki őket nézte.
A felvidult vendégek sorra odaléptek, vállon veregették a vőlegényt, megcsókolták a menyasszonyt, „egy csomó gyereket” kívántak nekik, majd ügyesen lavírozva — nehogy belerúgjanak egy székbe vagy az asztalba — visszataláltak a helyükre. Hamarosan már minden vibrált a vendégek szeme előtt: ki jött, ki ment, ki ment ki táncolni az udvarra — már követhetetlen volt.
Az idősebbek lassan szétszéledtek, elfáradva az első lakodalmi naptól. A Mihajlov házaspár (a menyasszony apai ágon való nagynénje és nagybátyja), akik a városból érkeztek, behoztak egy állólámpát, és a sarokba állították.
— Hát hova teszitek azt? Hiszen holnap ajándékokat adunk! — szólt Tamara.
— És hova tegyük? Protekcióval szereztük a raktárból…
Végül az állólámpát mégis kivitték, különben valaki fellökte volna, és összetörik az ajándék.
A fáradt vendégek dalra fakadtak. Vaszilina nagymama, Szása édes nagyanyja, hallgatózott, ajkai meg-megmozdultak, de a gyenge hallása, amellyel az öregség „megajándékozta”, nem engedte, hogy bekapcsolódjon a közös többszólamú éneklésbe.
Nem sokkal később nem maradt más választása, mint felállni az asztaltól és hazamenni. Szerencsére a háza szinte a szomszédban volt — kis házikója Szása apjának, Ivánnak a portája mellett állt, aki ezen a napon megnősítette a fiát.
A fiatalok teljesen felhevültek, és amikor meghiúsult a „menyasszonyrablás” (a tanú túl ébernek bizonyult), valaki tréfásan megjegyezte:
— Akkor majd a vőlegényt raboljuk el!
A vőlegény és a menyasszony közben hol kimentek az udvarra, hol visszatértek a házba, mert vendégek mindenütt voltak. Odakint inkább a fiatalok gyűltek össze, és a magnó ordított, bent pedig „sírva” szólt a harmonika.
Később a menyasszony egyedül tért vissza, és mivel nem találta Szását, leült a helyére, türelmesen várakozva. Szása nem volt sehol. Újra kiment az udvarra. A nap már lemenőben volt, mindjárt eltűnik a horizont mögött. Körbenézett a vendégeken, de nem találta a férjét, ezért a tanút kezdte keresni.
Vityka, elégedetten a teljesített lakodalmi „küldetésével”, éppen arról mesélt a férfiaknak, hogyan fogott el apjával egy nyuszit legutóbb.
— Nem láttad Szását? — kérdezte halkan a menyasszony.
— Ááá… hát itt volt… aztán bement a házba…
A menyasszony megigazította a fátylát, felment a lépcsőn, még egyszer körbenézett, hátha megakad a szeme Sánykán.
A tanú szavai nem igazolódtak: a vőlegény nem volt a házban.
— Lányom, miért vagy egyedül? — kérdezte Tamara. — Hol a fiatal férjed?
Natália leült az anyja mellé.
— Nem tudom… nem találom.
— Nézd csak, nászasszony, nekem itt ül a lányom egyedül… hová lett Sányka?
Galina már fejben azt számolgatta, hogy hamarosan le kell szedni az asztalokat, mert a vendégek szétszélednek… amikor váratlanul szembesült vele: Szása nincs sehol.
— Iván, nem láttad Szását? — kérdezte a férjétől.
Iván, magas, kissé görnyedt férfi — talán szégyellte a termetét — körbenézett, kissé imbolyogva, de még tiszta fejjel, széttárta a karját:
— Hát fiatal dolog ez… a menyasszonyt, úgymond, a nyugvóhelyre…
Galina bosszúsan legyintett.
— Nem látod, hogy a menyasszony itt van?!
Natália újra kiszaladt az udvarra, és most már komolyan aggódott. A tanú is bekapcsolódott a keresésbe. Vityka tanácstalanul pislogott, nézelődött, törte a fejét, hová tűnhetett Alekszandr.
— Majd előkerül…
— Mikor? Már fél órája nincs sehol, talán még több is.
— Jól van, mindjárt megkeresem… talán a virágoskertben…
— Ott már voltam.
— A veteményesben? Vagy… hát érted… talán a vécére ment…
— Persze… ennyi időre…
A menyasszony és a vőlegény szülei is egyre idegesebbek lettek. A közeli rokonok azt javasolták, nézzenek be a kertbe, sőt még a pajtába is.
A fiatalokat alig tudták leállítani a táncról, hogy ők is segítsenek a keresésben.
— Talán Vaszilina nagymamánál van? — vetették fel a rokonok.
Többen azonnal átszaladtak a szomszéd udvarba, ahol a kis házban már leoltották a villanyt. Alig tudták felébreszteni a nagyothalló nagymamát, átkutatták a szobáit. Még a padlásra is felnéztek — bár ott aztán végképp mit keresne a vőlegény.
— Nem, itt biztos nincs — mondta bánatosan Vityka. Már az egész udvart körbejárta, minden vendéget kifaggatott, aki még nem ment haza.
— Ki mondta, hogy a vőlegényt rabolják el? — kérdezte a menyasszony, és hangjában már félelem csengett. Úgy tűnt, semmi sem ronthatja el ezt a napot, de a vőlegény eltűnése teljesen kizökkentette.
A zene már régen elhallgatott. A vendégek többsége hazament. Akik maradtak, teljes döbbenetükben különféle találgatásokba bocsátkoztak, egészen a tragikus lehetőségekig.
A körzeti megbízottat, Szemen Bojkót, szinte az ágyból rángatták ki. Lakodalomba mulatni menni egy dolog, de egy ember eltűnése egészen más.
— Lehet, hogy csak elment valahová… miért rögtön eltűnésről beszélni? Nem tű, hogy elveszzen, előkerül — mondta.
Iván, a vőlegény apja, az asztalhoz húzta volna, hogy megkínálja.
— Ugyan, szolgálatban vagyok — Bojko levette a sapkáját, lesimította a haját, visszafogottan felhorkant, kinyitotta a dossziéját, és egyenként kezdte kihallgatni a vendégeket.
— Szemen Zaharovics, drága lelkem, már a harmadik órája nincs a fiam… a menyasszony idegeken ül — sírta el magát Galina, a vőlegény anyja.
A körzeti becsukta a dossziét.
— Várjunk reggelig. Mit mondhatnék… lehet, hogy előkerül.
— Hogyhogy reggelig? Mi van, ha történt vele valami?
— Kedveseim, éjszaka van… hol keressük? És még nem telt el olyan sok idő. Előkerül az… hogy is mondjam… — a körzeti a megszeppent menyasszonyra pillantott — nászéjszaka is tervben van, ugye. Szóval várjanak. És maga is, menyasszony, menjen haza, hátha ott várja a vőlegény.
— És ha nem?
— Akkor holnap reggel jövök, és elkezdjük a keresést.
— Akkor talán keresőkutyát… — vetette fel a vőlegény apja.
— Drágám, honnan vegyek én éjszaka kutyát? Azt a városból kellene hozni…
A körzeti felvette a sapkáját, lesütötte a szemét, és elment.
Natália mozdulatlanul ült, az arca olyan sápadt volt, mint a fátyla.
Visszatért a lihegő Vityka.
— Voltam a folyónál. Minden csónak a helyén, és egy lélek sincs ott.
Szvitlana, a másik tanú, egy pohár vizet nyújtott a menyasszonynak.
— Igyál, és nyugodj meg. Csak várni kell.
— Igaz is, lányom, menjünk haza. Kolja bácsi elvisz minket — mondta Tamara, majd Galinára és Ivánra nézett. Sajnálta a lányát, aki annyira várta ezt a napot. Most meg ott ült, mint aki oda jutott vissza, ahonnan elindult — egyedül… De Szása szüleit is sajnálta.
— Rendben, hallgassunk a körzetire — javasolta Tamara — holnap majd meglátjuk.
Natália egyedül tért haza. Pedig egészen másképp volt eltervezve. Tamara az egész házat át akarta adni erre az éjszakára az ifjú párnak, ő maga pedig a nővérénél, Tetjánánál készült aludni. A vőlegénynek mulatság, a menyasszonynak — nászéjszaka.
A hálószobában már elő volt készítve az ágy új ágyneművel, puha párnákkal és vadonatúj ágytakaróval.
Amikor Natália meglátta a díszes ágyat a nászéjszakára, kiszaladt a nappaliba és zokogni kezdett.
— Mit is gondoljunk most? — zúgolódott Tamara. — Hová tűnt? Mi van, ha megszökött? — Mi? Lehet ez egyáltalán?
— Nem, nem lehet! — kiáltotta a menyasszony. — Ő ezt nem teheti meg!
— Jó, hát ha nem lehet, akkor várunk. Feküdj le, kislányom, pihenj egy kicsit, nagyon kimerültél…
Tamara kiment, és behúzta maga mögött az ajtót. Natália észre sem vette, mennyi ideig ült ott csaknem mozdulatlanul. Végiggondolta, vajon mindent átnéztek-e, mindenhová benéztek-e, hiszen valaki azt mondta, át kellene menni a krumpliföldön is — hátha a lomb között lett rosszul valahol.
Minden neszre figyelt, úgy tűnt, mindjárt megcsikordul a zár, megnyikordulnak a deszkák Szása lépteitől.
Így telt el majdnem az éjfél. Levette a ruháját, végre megszabadult az esküvői ruhától és a fátyoltól. Aztán újra leült, és az érintetlen ágyat nézte.
Ma, ezen az éjszakán, ezen az ágyon együtt kellene lenniük… hol van ő?..
Ismét sírni kezdett. Senki sem tudja — még Szveta sem, aki tanú volt az esküvőn —, hogy Szásával köztük még nem történt semmi. A csókokon kívül semmi. Erre a napra, erre az éjszakára vártak.
Tamara, félálomban, ismét benézett.
— Feküdj már le pihenni, miért gyötröd magad? Csak a szemed látszik, teljesen kimerültél…
— Nem tudok aludni. Menj csak, én itt maradok.
Hajnal felé Natálka mégis lefeküdt, de nem az ágyra, hanem a kis díványra.
Folyton azt képzelte, hogy megcsikordult a kapu, és Sányka mindjárt megérkezik.
Korán reggel, miután hideg vízzel megmosta az arcát, Natália felvette az egyszerű, kék kartonruháját, és kitolta a kerékpárt.
— Hová mész? Mindjárt jön Mikola, elvisz minket… bár miért sietni, úgy sincs semmi hír. De ha úgy döntöttél, hogy tréfát űzöl a lányomból, porrá zúzlak — morgolódott Tamara, maga sem tudva, mit gondoljon a vőlegény eltűnéséről.
A Cimbaluk családnál sem feküdtek le azon az éjszakán. Iván többször is elszunyókált, de legfeljebb öt percre. Galina hol kiment az udvarra, hol visszatért a házba. A nővér, az unokahúgok és még két barátnő leszedték az asztalokat, elmosták az összes edényt. A hűtőkben ott állt az étel a második napra, csak fel kellett volna melegíteni… de semmi kedv nem volt hozzá. A fejükben csak egyetlen gondolat járt: hol van a fiuk…
Iván, fáradtan megrázva a fejét, elment megmosakodni.
— Iván, hajtsd ki a tehenet — emlékeztette szomorúan Galina.
— Maradj csak, megoldom — ígérte a férfi. Gondolatban már a körzeti megbízott mellett járt, lesve, mikor érkezik meg Szemen Zaharovics. Abban nem volt kétsége, hogy a fiút keresni kell.
Miután kihajtotta a tehenet, benézett az anyja udvarára is. Ott a tyúkokon kívül senki sem volt. Az öregasszony már idős volt, és néhány éve meg is süketült. Az összes vendég közül egyedül Vaszilina nagymama nem tudott semmit az unoka eltűnéséről, mert mindenkinél korábban hazament. Amikor átkutatták a kis házát, nem is értette, kit keresnek — azt hitte, a fiatalok csak szórakoznak.
Iván belépett az anyja udvarára, inkább megszokásból tette: átfutott rajta a gondolat, hogy szórjon egy kis eleséget a tyúkoknak — hátha Vaszilina még alszik.
Ott, a kert végében állt egy öreg kis fészer padlással, hozzá toldva egy melléképület. Iván már este is odament, amikor a fiát kereste: lakat volt rajta, Vaszilina mindent szeretett bezárva tartani.
A lába szinte magától vitte oda ehhez a fészerhez — kissé félreeső helyen állt.
Odalépett, megtapogatta a lakatot… és hirtelen valami furcsa kopogást hallott, mintha belülről jött volna. Ivánban minden megmozdult, kapkodni kezdett, nem tudta, mit tegyen: kulcsot keressen, vagy inkább letörje a lakatot.
A melléképületben mindig volt egy kis tűzifa, fedél alatt, ezért szárazon — ott hevert a balta is. Egy csapással leverte a lakatot, kinyitotta az ajtót, és odabent, ebben a melléképületben volt egy pince fedéllel. A fedélen pedig még egy lakat (Vaszilina alapos volt). Sok évvel ezelőtt kifosztották a pincéjét, azóta mindig bezárta.
Iván ugyanilyen elszántan a baltával leverte a lakatot a fedélről is. A keze remegett, belül minden forrt benne. Felnyitotta a fedelet… Szása éppen a létrán kapaszkodott felfelé, reszketett tetőtől talpig — nyár volt ugyan, de a pincében hideg. Szerencse, hogy egy régi juhbőr kabát valami csoda folytán ott volt a pincében, abba burkolózott Szása élete első nászéjszakáján.
— Sanya, hát hogy történhetett ez… kerestünk mindenütt…
— Apa, valaki bezárt. Kopogtam, sokáig kopogtam, de senki sem jött.
— Innen nem lehet hallani, a pince messze van, az anyám meg hát… nagyothalló…
— Hol van Natálka?
— Otthon, hol máshol lenne.
— Megyek Natálkához — Szása ledobta a kabátot.
— Várj, legalább nézz be haza, nyugtasd meg az anyádat.
— Benézek… aztán rögtön megyek Natálkához.
De menniük már nem kellett sehova. Alighogy Galina megölelte a fiát, megérkeztek Natálka szülei magával a lánnyal együtt. Natália az egyszerű kis ruhájában csak állt megdermedve a tornácon, amikor meglátta Sánykát.
— Hol voltál? — sírta el magát, az ajka remegett.
— Jaj, Istenem, egész éjjel a pincében ültem. Valaki bezárt. Jó lenne tudni, ki tréfálkozott így — válaszolta helyette Galina.
— De miért mentél le a pincébe? — kérdezte Natálka könnyein át.
Szása magához ölelte, és hallgatott.
— Fiam, miért kellett neked a pincébe menni? — kérdezte most már Galina is.
— A savanyított paradicsomért.
— És minek? — kérdezte újra Galina.
Ekkor Tamara összerezzent, majd felszipogott, és átölelte Szását.
— Jaj, drága vőm, én vagyok a hibás! Minek is emlegettem azokat a savanyú paradicsomokat…
Szása zavarba jött, és egyáltalán nem akarta az anyósát hibáztatni. Ő már annak is örült, hogy kiszabadult.
Hamar elterjedt a hír, hogy Szása megkerült. A vendégek sorra indultak a Cimbalukékhoz pénzzel és ajándékokkal.
Galina és Tamara egy szempillantás alatt kötényt kötöttek az ifjú pár derekára, és a tűzhelyhez küldték őket, ahol már Nyura és Ljuba, a szomszédasszonyok sütötték a palacsintát.
— Tálalni a vendégeknek!
Hogy Sányka hol volt mindvégig, azt senki sem értette igazán, de egy dolog világos volt: a lakodalom folytatódik. Ismét hangosan gratuláltak, átadták az előkészített bankjegyeket és ajándékokat. Megérkezett a Mihajlenko házaspár is az állólámpával, és végre átadták az ajándékot az ifjú párnak.
Eközben a körzeti megbízott, Zahár Szemenovics, kelletlenül indult el a Cimbalukék házához. Nyomasztotta a lelke, hogy egy ilyen vidám eseményt beárnyékolt a vőlegény eltűnése.
Amikor meghallotta a zenét és a hangos beszédet, megkönnyebbülten felsóhajtott, és átlépte a küszöböt.
Iván, boldog örömében, hogy a fia megkerült, karon fogta a körzetit, bevitte a konyhába, majd a titoktartás kedvéért behúzta a konyhát a szobától elválasztó függönyt, és szinte erőszakkal leültette egy székre.
— Ne utasítsd vissza egy ilyen alkalomkor.
A körzeti felsóhajtott, mondott egy pohárköszöntőt, majd elismerően hümmögött.
Amikor kijött a konyhából, az ifjú pár palacsintával kínálta meg.
— Nos, fiatalok, mit kívánhatnék… legyen az életetekben ez az éjszakai különválás a legnagyobb baj. Összességében tekintsétek úgy, hogy a legrosszabbon már túl vagytok, mostantól csak a jó következik.
A körzeti, elégedetten, hogy minden magától rendeződött, már indulni készült, amikor megjelent Vaszilina nagymama, és megragadta a kezét.
— Szemen Zaharovics, éppen magára van szükségem… lopás történt nálunk, feltörték a pince lakatját…
Iván Cimbaluk azonnal félrevonta az anyját.
— Te zártad be tegnap a pincét? Mi ez a szokás, hogy mindent lakat alatt tartasz? Semmit sem loptak el tőled, inkább menj, köszöntsd az unokádat!
Vaszilina Jegorovna, még fel sem fogva, miért törte fel a fia a pincét, a fiatalokra terelte a figyelmét, és elővette a gondosan összehajtogatott bankjegyeket, amelyeket a lakodalomra gyűjtött.
A nagy forgatagban senki sem vette észre, hogy Szása és Natálka hamarosan kiosontak a házból, és motorral elindultak.
Az ágy érintetlenül állt, mintha csak rájuk várt volna. Behúzták a függönyöket, félhomály maradt, és kézen fogva álltak egymás mellett.
— Keresni fognak minket — mondta a lány.
— Most már ketten tűntünk el, biztosan kitalálják — válaszolta a fiú.
A vendégek közben tovább mulattak. És Vaszilina Jegorovna is. Sejtelme sem volt róla, hogy amikor tegnap bezárta a pincét, egész éjszakára ott hagyta benne az unokáját.
A lakodalom után Iván és Szása első dolga az volt, hogy leszereltek minden lakatot a fészerről és a pincéről. Hogy még a nyomuk se maradjon.
— És lakat nélkül hogy lesz? — szomorkodott Vaszilina Jegorovna.
— Anyám, amikor boltba mész, otthon a ház ajtaját lakat nélkül hagyod, a pincén meg lakat van. Elég volt! Többé nem lesz lakat!
— Így van, nagymama, ez teljesen igaz — helyeselt a fiatal Szása Cimbaluk.
💬 Barátok, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket arra, hogy tovább írjunk!
